Korszerű és kor-szerű – Kritika A cirkuszhercegnő című előadásról

A réginek és újnak, klasszikusnak és digitálisnak találkozását mutatja be a Kristóf Krisztián Hortobágyi Károly-díjas artistaművész által a Fővárosi Nagycirkusz porondjára álmodott Cirkuszherceg előadás, amelynek címét minden bizonnyal Kálmán Imre nagyoperettje inspirálta. A hivatkozott darabnak, vagyis A cirkuszhercegnőnek február 21-én volt a premierje a Budapesti Operettszínházban, ám a két projekt nemcsak a névhasonlóságot illetően alkalmas a képzettársításra.

A Városligetben található létesítmény műsora arra keresi, és adja meg a választ, hogy miként egészítheti ki egymást az örökbecsű cirkuszi hagyomány és a modern technológia számos újdonsága, a Nagymező utcai teátrum mostani bemutatója Homonnay Zsolt rendezésében pedig szintén a 21. századi megoldásokat ötvözi a múltbeli értékekkel, csak ő a gondjaira bízott darab tradíciókon alapuló műfaji sajátosságait, illetve a szcenika modernizációjának jelenkori lehetőségeit állítja párba. A másikféle kötődés abban mutatkozik meg, hogy a színre vitt előadás a Fővárosi Nagycirkusz és a Budapesti Operettszínház szoros szakmai együttműködésének jelentős állomása, a nézők ugyanis látványos cirkuszművészeti attrakciókkal is találkozhatnak az összművészetivé felfejlesztett produkcióban.

Homonnay Zsolt eddigi pályafutása során többször játszott A cirkuszhercegnő különböző változataiban, többek között abban a verzióban is, amit jó tíz esztendeje Verebes István rendezett ugyanezen a játszóhelyen. Az akkori koncepció az elvárt atmoszféra megteremtésének lehetőségét nem a különféle mutatványok szerepeltetésében látta meg, több évvel később viszont Szabó Máté Kálmán Imre operettjébe valódi cirkuszi számokat szerkesztett, a mostani, legújabb felfogás pedig még ennél is tovább merészkedett. Az Operettszínház színpadán a szerelmi bánatában artistának álló titokzatos főhős, Mister X halált kísértő mutatványát, amely eredetileg pusztán az említés szintjén jelenik meg a cselekményben, a közönség színpadi illúzió formájában meg is tekintheti éppen a fentebb tárgyalt fejlett technikai feltételek meglétének köszönhetően. Bár egyéb korszerűsítések is történtek, Orbán János Dénes például újrafordította a szövegkönyvet, megmaradtak azok a stílusbéli követelmények, amelyek mindmáig az operett műfaji sajátosságaiért felelnek.

A történet szerint a Mister X nevű figura valamilyen titkot őriz, vonásait álarc mögé rejti el, a nézők pedig mindmáig imádják az ilyen típusú hősöket. Andrew Lloyd Webber musicaljében, Az operaház fantomjában a címszereplő is hasonló karakter, aki titokzatosságánál és többrétűségénél fogva képes hatni a nézőtéren ülőkre, ebben azonban az őt alakító színészeknek is megvan a maguk felelőssége. Hogyha pedig már az utolsó kitételről szó esett, ideje megfejteni, hogy A cirkuszhercegnő megtekintett szereposztás-variánsában látható Sándor Péter miért is működik annyira jól ebben a darabban, és egyébként valamennyi projektben, amelyben ezen kívül szerepel.

Ennek okát nem elegendő annak a ténynek a számlájára írni, hogy szép a hangszíne, és beleéli magát a történetbe, hiszen ez egyébként is természetes elvárás a zenés színházi berkekben. A színművész kiállásában és énekesi minőségében egyaránt magán viseli szükség szerint visszatartva, vagy éppen felerősítve a klasszikus stílusjegyeket, amelyek az operettek világában elengedhetetlenek, ám az egyedisége arról ismerszik meg, hogy az éppen aktuális szerepigazságot képes hitelesnek ható, és főleg látszó módon aláhúzni a prózai részekben, illetve a dalbetétek tolmácsolása közben. Ilyenkor jól tetten érhető, amint az előadásmódjába olyan mértékű erő és határozottság kúszik be, ami az eltántoríthatatlan meggyőződését támasztja alá az általa szerepe szerint képviselt érdekekben, ezeknek nyomán pedig megjelenik a játékában egyfajta realisztikus vetület, amely legalizálja a megjelenített motivációkat, lelkiállapotokat, érzelmeket.

Ha jobban belegondolunk, a 2007-ben elhunyt Kaszás Attilának volt ilyesmi művészi eszközrendszere, ő az esendő, vagy keresetlen egyszerűségű figurák személyes valóságát is hajlíthatatlan eltökéltséggel reprezentálta, amiként azt például Sándor Péter a La Mancha lovagjának Sancho-jaként tette, a két színművész ebbéli kérlelhetetlen következetessége pedig prózista erényekkel ruházta fel a zenés projekteket, sajnos az egyikük esetében már tényleg csak múlt időben. A musical jóval megengedőbb, ám az operett íratlan szabályai arra is kitérnek, hogy az adott szereplők miként nyilváníthatják ki az emócióikat, és ebbe mekkora erőfeszítést tehetnek. Az pedig, hogy Sándor Péter nyomatékosítás tekintetében kissé meghaladja ezeket a kimondatlan törvényszerűségeket, kölcsönöz A cirkuszhercegnő stílusának egy csipetnyi modernséget, ami a rendező szándékával nagyon is egybecseng.

Fedóra, a darab címszereplője miután megözvegyül, újra az érdeklődés fókuszába kerül, de elzárkózik a szerelemtől, és mást mutat kifelé, mint ami belül igazából munkál benne. Sándor Péter előadásbéli partnernőjének, Kiss Diánának megjelenésében akad valami arisztokratikus zönge, ami a mostani alakításának feltétlenül kedvez, illetve képes introvertáltságot, elérhetetlenséget mutatni a nőiessége mellett, ennélfogva tökéletes primadonna-alkat A cirkuszhercegnőben. Szergej Vlagyimir nagyherceg motivációja ugyanaz Fedóra irányában, mint Mister X-nek, a figurája pedig eredetileg kissé ügyefogyottra van véve Kálmán Imre operettjében. Homonnay Zsolt rendező olvasatában, és Dolhai Attila megszemélyesítésében azonban a karakter valódi intrikusi szerepkörbe fejlődik fel, és hús-vér férfinak hat inkább, mintsem egy karikatúrának, ezzel pedig rögtön fajsúlyosabbá válik a versengés az imádott nőért közte és Mister X között, fokozva a feszültséget, és emelve a cselekményben foglalt tétet. Itt szükséges megjegyezni, hogy Dolhai Attila a szenvedélyes jófiúk képzeletbeli skatulyájából magát az esztendők során művészileg mennyire jól kiverekedte: olyan szerepek kellettek hozzá, mint az István, a király rockopera Koppánya, a Jekyll és Hyde-nak az emberi természet két ellentétes pólusát egyazon testben felmutató főhőse, vagy a késdobáló alakja a szintén cirkuszi környezetbe ágyazott Carmen musicalben.

Kálmán Imre operettje nem létezhetne szubrett nélkül: Nagy Alma Virág SZFE-s hallgató a kisugárzásánál fogva már most a musicalek mindenkori naivája lett, a Mabel nevű artistanőt játszva pedig egy másik műfajban is kipróbálhatja magát, ráadásul a darabbéli karaktere hordoz magában határozott, erős vonásokat, szinte feminista előképnek számít, megvan tehát a kibontásra váró rétegezettsége, ahogyan Nagy Alma Virágnak is a lehetősége a kissé bonyolultabb hősnők életre keltésére. Igazi naturbursch táncos-komikusként jeleníthető meg A cirkuszhercegnőben Slukk Tóni, aki a már említett Mabel-lel együtt a vidám és bonyodalmaktól mentes pillanatokat garantálja az előadásban. Az őt egyik szereposztásban játszó Erdős Attila azok közé a színészek közé tartozik, akik minden hiúságot félretéve belefeledkezőnek ható módon mernek kacagtatóak lenni, és kaptak is készségeket a megvalósításra. Igaz, Homonnay Zsolt rendezői koncepciója ennek a szerepnek is mélységet kölcsönöz, mert érdekli, foglalkoztatja őt a Kálmán Imre által megalkotott valamennyi fiktív személy kendőzetlen lelkivilága, de értő cinkostársra talál ehhez a művészi szempontból akár még tovább is terhelhető Erdős Attilában.

Nem lehet elfeledkezni arról sem, hogy a klasszikus zenei tanulmányok birtokában lévő színész az ilyen és ehhez hasonló feladatokban a valós énektudásának negyedét használja, érdemes lenne rábízni valami komolyabb énekelni valót is egy másik előadásban. Slukk Karola, Tóni édesanyja támogatói funkciót lát el a maga kedves viccességében, Kalocsai Zsuzsa viszont alkatának révén némi dívás ízt is kölcsönöz a figurának, akinek egyébként jól áll a Kalocsai-féle hajdani primadonnalét megannyi stiláris maradványa. Faragó András a főpincér jelmezébe bújva buffóként azonosítható, és nem válik hátrányára, hogy az évek során nemcsak a közönség fltétlen szimpátiáját nyerte el, de tetemes mértékű színpadi rutint pakolt magára.

Létezik a Homonnay-féle előadásnak egy szimbolikus vetülete, a magány fogalma ugyanis Kiss-Balbinát Ádám hegedűművész személyében testet is ölt az előadásban, a jelkép-centrikus felfogás bátor alkalmazása pedig szintén annak az elhatározásnak kedvez, hogy az operett hagyományai mellett magasabb rendű funkciók és korszerűbb stíluselemek jelenjenek meg a Nagymező utcai teátrum legújabb bemutatójában. A cirkuszhercegnő jelenlegi verziója alkalmas több korosztály egyidejű megszólítására, és hatalmas erénye, hogy nem esik át a ló túlsó oldalára  a modernizációs törekvések vonatkozásában.

Kiemelt kép: Sándor Péter és Kiss Diána A cirkuszhercegnő című előadásban (Fotó: Janus Erika)