A Deszkavízió szerkesztőségét érte az a megtiszteltetés, hogy jelen lehet az Országos Színházi Találkozón, így a hét folyamán mindegyik előadásról olvashatjátok rövid ajánlónkat, véleményünket. A Csokonai Nemzeti Színház – Debrecen a Nincstelenek című darabbal képviselte magát a szemlén.

Ezt a könyvet apám írta. Jó, túlzok. Apáméknak nem volt ennyi mindenük.” Ezt találta kommentelni az interneten egy olvasó a tíz esztendeje elhunyt Borbély Szilárd Nincstelenek című könyvének tartalmára célozva, amely szerint egy tízéves kisfiú szemszögéből ábrázolódik a mélyszegénység és a társadalmi kitaszítottság kilátástalan állapota egy alföldi falucskában, a hatvanas évek legvégén, a Kádár-kori Magyarországon. Úgy zárta sorait ez a netező egy csipetnyi vélt vagy valós pátoszossággal, hogy feltétlenül vesz a kötetből egy saját példányt, ha már az édesapja nem jutott el odáig, hogy megírja.

Botos Bálintról viszont nem jelenthető ki, hogy bármi esetlegességet mutatott volna a témával kapcsolatban, hiszen 2024 januárjában az ő rendezésében elevenedett meg a Nincstelenek történetének színpadi adaptációja Debrecenben, a Csokonai Nemzeti Színházban. A fogalom, amiről a címben szó van, nem pusztán a nyomorra utal, egzisztenciális deficitet és a gyökértelenségből adódó veszteségeket, továbbá a falu lakói felől érkező masszív megbélyegzést mutat. Amikor egy gyermek nézőpontjából ismerünk meg egy történetet, vagy láthatunk rá egy történelmi éra sajátosságaira, akkor nagyon szubjektív, őszinte látleletet kapunk, ami egyfelől saját tapasztalásból, másfelől a családtagoktól hallott dolgok naiv visszamondásából fakad, és természetesen az emlékezés kiszámíthatatlanságának is megvan a maga befolyásoló hatása arra, amit egy ilyen gyermeki narratíva kiad.

Jelentkép a Nincstelenek című előadásból (Fotó: Éder Vera)

Ezért is kerülhetett bele a darabba Mnémoszünének, az Emlékek Istenének figurája, aki nem afféle jellegzetes mitológiai alak, hanem egy kissé katonás, de mégis fiatal és tisztaságot sugárzó nőalak Szép Evelin megformálásában. Dramaturgiai funkciója, hogy emléktöredékeket idézzen vagy pontosítson a szereplők vonatkozásában, ilyen módon ő az emlékek őre, aki azok bevillanásának mértékét is meghatározza. A tízévesforma kisfiút Komlódy Márk alakítja, ám a feladatot nem hangszínben, hanem a sztori szerinti motivációinak, a darabbéli aktuális lelkiállapotának megidézésével hozza, így színpadi ténykedése egyetlen pillanatra sem fordul át paródiába. Ugyanezt a technikát alkalmazza a nővérét játszó Szász Gabriella is, akiről szintén el lehet hinni, hogy évek múlva érkezik csak el a nagykorúsága. Hajdu Imeldának azért annyira erős az anya szerepében a kisugárzása, mert megfelelő mennyiségű feszültséget hordoz játékának fojtottsága, amiből nagyon hatásos megérkeznie egy-egy dühből táplálkozó kifakadásba, mindehhez pedig hozzátesz a testtartásában is kifejezett görcsös szikársága. Pál Hunor az apa jelmezével együtt a zsigeri kilátástalanságot is magára húzza mozdulatokban, mimikában, gesztusokban.

Az előadás nagy találmánya Dánielfy Zsolt és Garay Nagy Tamás nagypapai egy tőről fakadása, és az, hogy a rendezés a darabbéli gonosz karaktert Papp Istvánra bízza, akinek kiabálnia sem szükséges, mivel a tekintetébe bele tudja sűríteni mindazt, ami szerepének a sajátja. Szándékos döntés, hogy a sort Tokai Andrea zárja a közreműködők felsorolásában, és az is akaratlagos, hogy jelen írásban A Király című televíziós sorozat a fő hivatkozási alap legyen az ő tehetségének szerteágazó mivoltára. Ott ugyanis a rendőrfőnök Vágó Imrénét, a Zámbó család barátját jelenítette meg, ez pedig kiváló lehetőség volt az országos érvényű művészi bemutatkozásra. Már akkor látszott, hogy oda kell figyelni rá, és a játékára, nem csoda hát, hogy Botos Bálint a Nincstelenekben három karakter megformálását is rábízta. A félkegyelmű ’Messijás’, a szerethetően különc Máli néni, illetve a közönségnek háttal játszó, mégis teljes értékű hatásmechanizmust kiváltó nagymama szerepében egyaránt megejtő az alakítása.

Jelentkép a Nincstelenek című előadásból (Fotó: Éder Vera)

Most már csak arra szükséges némi magyarázat, hogy miért kerülhetnek elő a papírzsebkendők a nézőtéren legkésőbb a színdarab utolsó harmadában. Hogyha azt mondjuk, hogy Borbély Szilárd egyszerre realisztikus és irodalmi érzetű szövege, a megannyi jól megrajzolt karakter, illetve a díszlet (Golicza Előd) és a jelmezek (Bajkó Blanka Alíz) egymásra ható légköralkotása úgy funkcionált, mint a közönség könnyeinek katalizátora, akkor az imént említett Tokai Andrea darabvégi búcsújelenete lehet az, ami a ezeket a képletes értelemben vett folyamatszabályzó anyagokat, miként az Országos Színházi Találkozó szombati versenynapján is megesett, működésbe hozza.

Kiemelt kép: Jelentkép a Nincstelenek című előadásból (Fotó: Éder Vera)