„Kockázat nélkül színházat csinálni nem érdemes” – interjú Hegedűs D. Gézával

Címeit, érdemeit és díjait felsorolni is nehéz lenne, hiszen a pályán eltöltött eddigi mintegy ötven év alatt Hegedűs D. Géza megkapta szinte az összes rangos elismerést. Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, aki hatvanhat évesen fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel, fáradhatatlanul hódol szenvedélyének, a színjátszásnak, az összművészi (nép)nevelésnek. Játszik, rendez és tanít is, ha kell kiállítást nyit meg saját maga írt beszéddel, de gyakran halljuk őt felolvasni színpadon és rádióban egyaránt.

Egészen különleges szemüvegen keresztül szemléli a világot és minden egyes interjú során ízelítőt kaphatunk abból a mesés könyvből, ami benne íródik, napról napra, lapról lapra gazdagítva a valóság ihlette történeteket. Ebben az évadban már háta mögött tudhat két bemutatót (A nagy Gatsby és az Anna Karenina), vendégszerepet a Játékszínben és most, mikor a Vígszínházban picit szusszanhatna, hiszen a következő próbaidőszaka csak jövőre kezdődik, elvállalta a Mozsár Műhely legújabb bemutatójának, egy monodráma főszerepét. Gabriel García Márquez Bánatos kurváim emlékezete című regényéből készül hazánkban először színpadi változat. Hegedűs D. Gézával beszélgettünk.

Nem volt gyakori a korábbi években, hogy ilyen sok vendégjátékot vállaltál.

A Játékszíntől még nyáron kerestek meg, ahol nemrég átvettem a Virágot Algernonnak című előadásban Benedek Miklós feladatait. Ez három szerep, egy professzort, egy péket és a főhős papáját, egy borbélyt kell életre keltenem. Ezt megelőzte a bemutatónk a TRIP Hajón, az Ilf-Petrov szerzőpáros regényének, a 12 széknek a történetét demonstráljuk tizenkét dal segítségével koncertszínházi formában, élő zenekísérettel.

Idén már túl vagyok A nagy Gatsby és az Anna Karenina bemutatóján és most úgy alakult, hogy a saját színházamban nem próbálok három hónapig. A következő feladatom Synge A nyugat császára című darabjában lesz, amit Rudolf Péter rendez jövő év elején a Pesti Színházban. Támadt így egy rés az életemben, amiben valahogy, akarva-akaratlanul egymásra rakódtak a dolgok.

Honnan tudták meg, hogy lett egy kis szabadidőd?

(nevet) Nem tudom, de egyszer csak négy helyről is megkerestek. Sajnos volt, amit azért kellett visszamondanom, mert belecsúszott volna a Synge-próbafolyamatba, és volt amit azért nem tudtam elvállalni, mivel igénybe vett volna délutánonként is, ebben az időben viszont nekem kötelességeim vannak az egyetemen. Így maradt végül a legvonzóbb ajánlatok egyike, Gabriel García Márqueztől A bánatos kurváim emlékezete.

A regény monodráma változatát készítjük el Erdeős Annával a Mozsár Műhelyben, és igazi ajándék ez a munka, mivel nagy nehézségek árán lehet csak megszerezni Márguez jogokat. Ez egy csodálatos, nagyléptékű irodalmi mű, sűrítménye magának a világunknak, a nyelvi gazdagságunknak, az emberi mivoltunknak, ezzel a szöveggel megbirkózni igazi próbatétel, de kockázat nélkül színházat csinálni nem érdemes.

Ez egy szerep, amit el kell játszani vagy egy monológ lesz?

Ez a kilencven év magány. Egy kilencvenedik születésnapját ünneplő fickó monológja, egy olyan emberé, akiben egyszer csak, élete drámai pillanatában felhasad a múltja és mind az a tapasztalat, életélmény vagy annak hiánya, ami a kilencven év alatt felgyülemlett, elkezd belőle áradni. Különleges, költői-realista visszafiatalodási folyamat, amivel birkózni nagyszerű.

Egy fickó 90 évesen ráébred arra, hogy totális magányban telt az élete. Újságíróként dolgozik, de magát csak közepes tehetségűnek tartja, úgy is fogalmaz, hogy csupán táviratdagasztó. Az élete szürke, hétköznapi, sohasem kötődött senkihez, eltemette a szüleit, abban a házban él, ahol megszületett, abban az ágyban alszik, ahol egykor a szülei és azt reméli, ugyaninnen fog eltávozni az élők sorából. Ez az ember pedig a kilencvenedik születésnapjának estéjén találkozik egy fiatal lánnyal, aki felnyitja a szemét.

Ezután egy esztendő alatt végigéli mindazt az edukációs, szocializációs, kulturális és szexuálpszichológiai felnőtté válási folyamatot, ami egy normális emberi életben mindenkinek megadatik, neki viszont kilencven év alatt soha egy pillanatnyi esélye sem volt rá. Egy igazi ősrobbanás, varázslatos történet.

Neked volt hasonló ráismerésed az életedben? Akár az ötvenedik születésnapodon, akár bármilyen kerek évforduló kapcsán?

Akárcsak ez a fickó, én magam sem foglalkoztam soha az idővel, de szembesített már a személyes sorsom olykor azzal, hogy mennyire múlékony és könnyen ellobbanó az emberi élet. Tanulságos ezzel az anyaggal birkózni, mert felfedezem az élet költőiségét, érzelmi, érzéki, intellektuális gazdagságát, aminek mindannyian hordozói vagyunk. Lehet, hogy anélkül tesszük a dolgunkat, hogy tudnánk erről. Ahogy dolgozunk ezzel az anyaggal, azt érzem, hogy percről percre, napról napra egyre jobban birtokba veszem a világot és rácsodálkozom minden pillanatára. Erre az élményre vágyik szerintem minden színész.

Nem gondoltam volna erre sosem, de nagy ajándék ez most számomra. Ez lesz a harmadik ilyen próbálkozásom Albert Camus A pestise és Márai Sándor Hallgatni akartamja után. Azért is volt bátorságom belevágni egy újabb monodrámába, ráadásul egy ilyen mély anyaggal, mert tudom milyen próbatétel, milyen felelősség, ugyanakkor olyan rétegeit tudom megmutatni a humanitás létformáinak, ami más műben talán nem foglaltatott benne. Majdnem olyan, mintha a halál pillanatából néznénk vissza, abból a momentumból amikor lelassul az idő és megmutatható az ember utolsó arca, amire kivetül az életünk.

Van lehetőség rácsodálkozni ma az apróságokra? Annyira rohanunk, olyannyira bezárkózunk a saját személyes terünkbe…

Szeretek mindent megnézni, rácsodálkozni emberekre, helyzetekre, kíváncsi vagyok és minden rögzül is bennem. Nagyon sokat gyalogolok, imádom a természetet, figyelek a környezetemre, szeretek hallgatni és közölni, írni is, de csakis személyes dolgokat. Habár azt gondolom, hogy a fikció is olyasmi, mint az álom, ami a valóságból megy át, ahol kikristályosodik az, amit átéltünk. Ugyanilyen a színészi munka is, semmi másból nem áll, magamból, az életélményeimből dolgozom.

Nem érzed, hogy fáradt lennél, hogy túl sokat vállaltál volna most?

Jól érzem magam! Olyan mintha ózonban lennék, szellemi értelemben, és kószálók az emberi lét különböző fázisai között. Nem elég csak próbálnom ezt az anyagot, mivel egyedül leszek a színpadon, ezért birtokba is kell vennem a szöveget. Ha támad egy kis rés az életemben, akkor előveszem a könyvet és olvasom. Úgy haladok, mint az egyszerű ember a mesében, a nagy sötét és fekete erdőben. Eldobok egy követ, de csak ameddig látom, hogy hol pottyan le, majd odamegyek, felveszem és újra eldobom és ezt addig ismétlem, amíg ki nem jutok a napvilágra.

Néha visszacsatolok, elmondom az elejétől addig ameddig eljutottam, szép lassan megyek előre. Közben folyamatosan azon dolgozunk a rendezővel, hogy még mélyebbre ássunk bennem, hogy személyes legyen az előadás, hiszen ez nem is egy szerep, hanem vallomás az életről, a halálról és a szerelemről. Márquez olyan nagyszerűen ír, hogy nem tudod eldönteni, ez egy álom vagy a valóság. Pazar anyag, egy nagy hinta az egész.

Úgy érzem, hogy megvan az egyensúly az életedben.

Ahhoz, hogy az ember érvényesen és fókuszáltan tudjon teljesíteni, szabályoznia kell az életrendjét. Ügyelni az olvasmányokra, kordában kell tudnia tartani a képességeit, hiszen ha van rendszer az életében, akkor könnyebb a létezés, mint széthullani darabokra, ide-oda kapkodva. Arra törekszem, hogy a nézők ne egy öregembert lássanak majd a színpadon, ne egy kilencvenéves férfit, hanem egy embert, aki rengeteg mindent megélt és sok mindent mégsem ismer.

A színészek is ilyenek, nem? Rengeteg mindent megtapasztaltak, de mégsem ismernek mindent.

Tulajdonképpen ez így van, mindig a semmiből kell építkezni. Amikor este bemegyek a színházba, nem attól válok eggyé a szereppel, hogy felveszem a takarásban a kabátot… Abban a pillanatban, ahogy a nézők elé lépek, ott a színpadon születik meg a szerep, estéről estére újra és újra. Ennyire a most művészete a színház.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Hegedűs D. Géza (fotó: Dömölky Dániel)