Egy erdélyi lepkegyűjtő mesélte, hogy a pillangók túlnyomó többsége éjszaka aktív, és hogy ő maga rendre különleges ízű és illatú, nektáralapú csalétekkel vonzza be őket. Külön megemlítette, hogy kézzel nem lehet hozzájuk nyúlni, maximum egy tűvel, amíg felszúrják őket, és amíg a szárnyakat elrendezik a lepkészek. Úgy kell preparálni a különböző egyedeket, hogy ebben a kikészített állapotukban is megőrizhessék szépségüket. Az interjúban megszólaltatott szakembernek eleinte a nagy, színes, mutatós példányok tetszettek, azóta inkább azokért lelkesedik, amikért meg kellett küzdenie, többször kijárnia a helyszínre, és amelyeknek saját megfogalmazása szerint az élettitkát is szükséges volt felfedeznie.
Mindezek a valóságban elhangzó gondolatok rendkívül jól alátámasztják, mennyire ügyes áthallás és dramaturgiai húzás, hogy John Fowles író ugyanezt a hobbit választotta A lepkegyűjtő című regényében a Freddie Clegg nevezetű főhősének, aki a sztori szerint bizonyos értelemben úgy gondol az általa elrabolt diáklányra, mint az évek során felhalmozott lepkekollekciójának legkülönlegesebb darabjára. Miközben a nőt szigorúan megismerési célzattal a pincéjében fogva tartja, feltárul a saját eltorzult, beteg személyisége, aberrált magatartása, emellett megannyi izgalmas történést, valamint egy bizonytalan kimenetelű végkifejletet sejtet a kettejük viszonyrendszerének lassú kibontakozása. A könyv megfilmesítésére William Wyler vállalkozott 1965-ben, és bár sokan ezt az alkotást tartják a pszichothrillerek előfutárának, ne feledkezzünk el róla, hogy ebben az időszakban a műfajban ugyancsak jártas Alfred Hitchcock is letette névjegyét a hasonló típusú mozifilmek világában, a régi idők egyik legismertebb pszichothrillerét, a Gázlángot pedig George Cukor rendező már 1944-ben a nézők elé tárta. Ez utóbbi produkciónak sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gázlángozás, azaz az áldozat valóságérzékelésének szándékos megkérdőjelezése, majd a bántalmazott fél ekképpen való elbizonytalanítása mint létező érzelmi, mentális abúzus került be a pszichológiai szakkifejezések szótárába. A lepkegyűjtő még így is jogosan rúghatott labdába: számtalan filmszakmai elismerés, vagy arra való felterjesztés hullott rá, ezért az idők során színházi berkekben is megjelent jó néhány adaptációja.

Jelenet A lepkegyűjtő című előadásból (Fotó: Pannon Várszínház)
A legnagyobb visszhangot a Horgas Ádám-féle feldolgozás váltotta ki hazánkban, ő egyébként nemcsak dramaturgként, hanem rendezőként is jegyezte a rajongásának tárgyát pincéjébe hurcoló, és ott a lányt fogva tartó férfi történetét a Centrál Színházban. Ez volt az az előadás, ahol Bereczki Zoltánnak Freddie Clegg megformálása egyértelmű sikert hozott a prózai színészek univerzumában, és az is emlékezetes, hogy akkoriban az eredmény és maga a választás sokakat késztetett csodálkozásra. Pedig sokkal meglepőbb, hogy a karaktert annak idején Gergely Róbert is eljátszotta Vas Zoltán Iván átiratát használva, hiszen Freddie-é egy mindenfajta tökéletességet, makulátlanságot nélkülöző, „bekoszoltabb” szerep, a manapság saját utazószínházat működtető színművészre viszont annak előtte, hogy 2010-ben bevállalta A lepkegyűjtőt, túlságosan ráégett a nőkkel mindig hatékonyan kontaktáló, sármos és magabiztos úriember, vagy a kiváló vígjátékhős imázsa, jobban, mint a musicalszínészi lét skatulyája Bereczki Zoltánra. Utólag visszatekintve már csak ennélfogva is borítékolható volt, hogy A lepkegyűjtő figurájának megjelenítésébe nem törik majd bele Bereczki bicskája, egyrészt elég csak emlékezni a Pókasszony csókja című musicalre, amelyben egy Freddie-éhez hasonlóan összetett figurát játszott a zenés színházi kereteket és elvárásokat jócskán meghaladó drámaisággal. Másrészt stabilan lehetett bízni abban, hogy aki olyan szenvedéllyel áll neki a feladatainak, mint ő, az ezt a belőle minduntalan feltörő szakmai túlfűtöttséget A lepkegyűjtő férfikarakterét jellemző megszállottsággá könnyedén átkonvertálja, illetve az is hasonlóképpen volt reményteljes, hogy mint annyiszor, biztosan törekedni fog arra, hogy a szerepet saját magából építkezve, és a lehető legkevésbé megúszósan fogalmazza meg ott a Centrál Színházban.
Szintén Horgas Ádám adaptációját vette elő Lenchés Márton rendező, A lepkegyűjtőnek ezt a verzióját a napokban, azaz 2024. február 10-én mutatta be a Pannon Várszínház két fiatal színésze a multifunkcionális közösségi térként emlegetett veszprémi Hangvillában. A legnagyobb videómegosztó portálon is fellelhető Lenchés Mártonnak a 2013-as egyetemi vizsgamunkája: a Nóra Varga ismerősnek jelölt című rövidfilm létrejötte óta minden bizonnyal kibontakozó jellegű fejlődésnek indult a színészként is ismert alkotó szakmaisága, de már ott látszott, hogy pár perc, és néhány szavak nélküli gesztus alkalmazása is elegendő ahhoz, hogy egy internetes közegben előforduló jelenséget világosan felvázoljon, emellett annak elszenvedőjét, egy introvertált karaktert kreatívan, ám mégis sallangmentes eszközökkel jelenítsen meg a nézők számára. Az, ahogyan A lepkegyűjtőhöz hozzányúlt, a Centrál Színházas változattól eltérő eredményt hozott magával. Bereczki Zoltán abban a produkcióban Freddie-ként már a legelső felbukkanástól kezdve ketyegő bombaként, vészjósló aurával maga körül járt-kelt, és egyértelműen látszott az általa megrajzolt figurán, hogy a félénksége, az esendősége egy veszélyes pszichopata labilitását takarja valójában.

Jelenet A lepkegyűjtő című előadásból (Fotó: Pannon Várszínház)
A Pannon Várszínház előadásában a rendezői szándék visszafogta a Freddie-t megformáló Szelle Dávidot attól, hogy a színpadon folyton hangos és ijesztő legyen, a csendnek, és annak a higgadtságnak pedig, amit a férfi főhős a játékidő nagy részében mutat, a végletes kiszámíthatatlanság érzékeltetésében van jelentősége: ebben a feldolgozásban az ad okot a borzongásra. Szelle Dávid Freddie-je sokszor olyan, mint azok a srácok, akik első ránézésre ártalmatlanok, ám van bennük valami fura esendőség és szánni valóság, ami miatt másodszorra nem menne el velük randevúra az ember. Olyan fiú benyomását kelti, akiről az valószínűsíthető, hogy nagyon bigott családban, de legalábbis egy egészségtelen, lehúzó közegben nőtt fel, és ezáltal olyan berögződések alakultak ki nála, melyek nyomán képtelen a nőkhöz való közeledésre, vagy ha mégis, akkor nagyon rossz eszközökkel teszi ezt, pocsék arányérzék birtokában, jellemzően eltúlzó rajongással. Ezt a típust nem találja senki elmebetegnek, azt divat rá mondani inkább manapság, hogy lúzer, és nem is nagyon fejlődhet, mivel egy ördögi körbe ragadt bele.
A nők genetikai okokból is inkább a jó kiállású, önbizalommal teli, erős férfiakhoz vonzódnak, ezért azok, akiknek komolyabb hátrányuk van ebben, nem sok gyakorlatot szerezhetnek a férfi-női társkapcsolatok működtetésében. A lepkegyűjtő áldozata, Miranda (Kárpáti Barbara) persze már a foglyul ejtésének pillanatában bizonyságot nyer afelől, hogy Freddie sokkal inkább egy bomlott elméjű férfi, mintsem egy sima „örök vesztes”, pedig sokszor találkozik Freddie szelídnek ható, figyelmesnek tűnő, vagy bocsánatkérő megnyilvánulásaival, ugyanakkor azzal a jelenséggel is, hogy a férfi ezekből olykor szélsőséges módon kibillen, és éppen ezek a hangulatingadozások termelik ki ebben a feldolgozásban a feszültséget. Annak, hogy valaki jól működik majd egy ilyen érzelmileg is megterhelő, nehezen játszható szerepben, mint amilyen Freddie Clegg karaktere, kétféle előjele lehet. Az egyik, ha valaki valahol máshol képes volt elérni azt, hogy mellékszereplőként is ráfigyeljenek. Szelle Dávid ezt egyebek mellett a Valahol Európában tanítójaként érte el, nyúlfarknyi jelenléte egyedi és megjegyezhető lett, méghozzá úgy, hogy nem voltak látványos megfejtések a miértre, egyszerűen csak megfelelő színpadi atmoszférát teremtett. A másik kritérium az, hogy az illetőnek legyen egy a mostanihoz hasonlóan komplex, szintén bonyolultan végrehajtható feladata színészileg, Szelle Dávid esetében ez a Virágot Algernoonnak című darabban való közreműködés által valósult meg, ahol alacsony intelligenciahányadosú, szellemi fogyatékos fiút játszott, aki egy orvosi kísérlet nyomán intellektuálisan kivirul, majd újra leépülésnek indul hirtelen.

Jelenet A lepkegyűjtő című előadásból (Fotó: Pannon Várszínház)
Mint A lepkegyűjtőnél, itt is fontos, hogy az adott figurához ki hogyan nyúl, általában könnyebb csupán a szerep gyermeki naivitását, egyszerűségét megragadni, de a veszprémi színész a mozgáskoordináció, és az egyéb gesztusok vonatkozásában is mélyebbre ásott le. A Pannon Várszínház előadásában egyébként ezeknek a nonverbális jeleknek szintén nagy a jelentősége. Az összeszorított száj és a semmibe meredő, kérlelhetetlen tekintet jó sok decibelnyi ordítozással ér fel, a karakterek között kibontakozó macska-egér játék pedig élvezhető a közönség számára, mert a két színész képes tartani a fókuszt, és azt a mély koncentrációt, amit egy kétszereplős darab igényel.
Szinetár Dóra úgy tartja, hogy nem jó naivát játszani, mert azzal csak megtörténnek a dolgok, ami szerinte színészi és nézői szemszögből is elég unalmas lehet. A lepkegyűjtő Mirandája viszont egy minden vonatkozásban felturbózott, izgalmasra megírt naiva szerep. Kárpáti Barbara megtalálta az ideális arányt arra nézve, hogy mennyire mutasson kiszolgáltatottságot, és milyen mértékben legyen a figurája talpraesett. Ha állandó passzivitást, szenvelgést ábrázol, akkor a néző a játékából kiérződő erőtlenség nyomán lemond arról, hogy a produkció fordulatos lesz, amennyiben túlságosan vagány, akkor pedig akaratlanul is a fogva tartóként domináns helyzetben lévő férfipartner jelentőségét csorbítja meg. Ebből a szempontból könnyebb volt a dolga Kása Ferencnek, aki monodrámává szerkesztette, és egymaga adta elő a Fowles-féle történetet, pedig női szereplő nélkül, és monologizált formában máshová kerülnek a hangsúlyok, ott inkább az elbeszélt szituációk groteszksége nyer teret. A Horgas Ádám által átdolgozott előadásban Kárpáti Barbara nélkülözhetetlen előidézője a hatáskeltésnek, professzionálisan állja azt is, hogy a végkifejlethez közeledve a sztori szerinti kiszolgáltatottságát minden létező módon szemléltetnie kell, további külön érdeme, hogy nem tűnik manírosnak semelyik reakciója sem. Szelle Dávid játékának visszafogottabb jellege a valódi értelmét és funkcióját igazán szintén a darab utolsó jeleneteiben éri el, úgy még nagyobb a nézői katarzis, hogy az addig többé-kevésbé elfojtott agresszió ott robban ki teljes valójában, és ott ölt csak igazán döbbenetes jelleget. Hozzá kell tenni, hogy az a mód, ahogyan ezt Szelle Dávid megvalósítja, színészi bravúrnak számít, és mivel belülről fakadónak hat, megterhelő lehet.

Jelenet A lepkegyűjtő című előadásból (Fotó: Pannon Várszínház)
Akik az alapregényt olvasták, azokban a figurák színészek általi életre keltése további élményfaktorokat szabadít fel, és újdonság lehet nekik, hogy lineárisan halad a történet, illetve hogy egy másikfajta cselekménylezárással ismerkedhetnek meg, míg a filmváltozat hívei a színházi környezetbe ágyazott mű segítségével a valósidejűség csodájával szembesülhetnek. Annak dacára pedig, hogy az első olvasópróbán még csak pete volt, a próbafolyamat elején hernyóvá, majd a próbaidőszak végén bábbá formálódott át: a premierre a többi egyedhez hasonlóan a Pannon Várszínház lepkéje is kifejlett, különleges példánnyá vált.