Amikor megláttam, hogy a Színmű „most harmad-, de már majdnem negyedéves” hallgatóinak vizsgaelőadása nem a szokott helyen, a Vas utcában, és ráadásul nem is színpadon játszódik, akkor tudtam, hogy nem szabad kihagyni. A szabadtér és a „walking theatre” ugyanis ha jól használják, semmihez sem hasonlítható színházi élményt nyújt. Arra azonban nem számítottam, hogy feledhetetlenségéhez majd nem csak a színészek játéka, hanem a szakadó eső is hozzájárul.
Jogosan tehetitek fel a kérdést, miért nem szakították félbe, ha nem csak csepegett, hanem ömlött az eső? Abbahagyták, de mikor a maroknyi nézőcsapat habozva, de egyöntetűen amellett döntött, hogy folytatódjon az előadás, azután következett az, ami nem is testesíthetné meg jobban, hogy mi is a színház: a pillanat művészete. Amit adtak ezek az egyetemista lányok és fiúk, azt bármelyik pályatársuk megirigyelhetné, sőt, lenyűgözve figyelte volna.
Az élet álom normál, vagy mondhatni száraz verzióját Zsótér Sándor, míg ezt a legutóbbit az élet rendezte újra. A muslica-invázió a Színház- és Filmművészeti Egyetem udvarát sem kerülte el, ahogyan az egyik közelben lakó férfi ideges átkiabálása sem, aki nem volt rest káromkodva beleszólni az előadásba, mondván „vasárnap van ***, pihenni szeretnénk”. Ahogy sem a bogarak, sem pedig a lakó, úgy a majd egyórás eső sem tudta kizökkenteni a színészpalántákat, akiket ma olyan bőségesen megöntözött az ég, hogy tehetségük biztosan hosszan virágozni fog.
Az élet álom története egy fiúról szól, egy birodalom jogos trónörököséről, akit apja, a király bezárat baljós álma és jósok látomása miatt. Teszi mindezt azért, hogy megvédje országát és saját magát is, hiszen a jövendölés szerint fia kegyetlen uralkodóként nem csak az embereket, de a királyságot is megnyomorítaná. A fiút nagy titokban, jól rejtve őrzik, egy ember járhat csak hozzá. Az egyik nap azonban, két fiatal, akik eltévedve hatoltak mélyre az erdőben, meglátják. Basilio, a király pedig emiatt is dönt úgy, ad egy esélyt gyermekének.
Egy napra trónra ülteti, hogy megtudja, igaz volt-e a jóslat, tényleg egy gonosz, számító ember-e a gyermeke? Ha a válasz igaz, akkor visszaviteti börtönébe, és amikor felébred csak azt mondják neki, pünkösdi királysága álom volt csupán. A jövendölés beigazolódik, erkölcstelen tettei miatt a fiút ismét száműzik és ekkor kezdődik meg harca saját magával.
Zsótér Sándor fantasztikus ötlete volt az udvarra, a zöldbe helyezni Calderon művét, lámpák és hangosítás nélkül, minimális kellékkel, ráadásul úgy, hogy időről időre meg is mozgatja a nézőket. Először állnunk kell és egy pár méterre lévő vastag törzsű, terebélyes koronájú fára irányítják a figyelmünket, ahol két szereplő már várja, hogy megkezdhesse az előadást. Nem sokkal ezután a hátunk mögött, a „fészer” tetején jelenik meg egy újabb szereplő, mi pedig állva hallgatjuk a magasban, átszellemülve szavalt gondolatokat. Ezután foglalunk helyet.
A mozgásszínházi elemeket is hozó előadás egy pontján nekiállnak gödröt ásni a szereplők, majd az egyiküket el is temetik benne, ahonnan mint börtönéből mászik elő. Pár jelenettel később átvonulunk a hátunk mögötti kertbe, fenyők árnyékába (és később néminemű védelmébe is az eső elől), ahol folytatódik a történet. Mivel mindenki több szereplőt játszik, lány fiút és fiú lányt is, néha nehéz követni a váltásokat, de csak pár másodperc kell, hogy azonnal visszacsatlakozzunk és felvegyük a fonalat a tűlevelek közül. Az utolsó pillanatokat már a „fészerben” láthatjuk.
Az egyik jelenetváltásnál hátrafordultam, és amikor végigpillantottam nézőtársaim csuromvizes arcán és találkozott a tekintetünk, nem volt kérdés, hogy az előadást márpedig akkor is végigüljük, ha nem csak a ruháinkat kell utána betenni a szárítóba, de mi is melléjük ugorhatnánk. Ne higgyétek, hogy csak amiatt dicsérem Hegedüs D. Géza, Marton László és Forgács Péter osztályát, mert esőben, bőrig ázva játszották végig. Azért dicsérem őket, mert minden zavaró körülmény ellenére mindent úgy csináltak meg, ahogy azt vélhetően Zsótér Sándor tavasszal megrendezte, ha kellett kúszva-mászva. Bár látszott rajtuk, hogy a dagonyázás, a mennydörgés váratlanul érte őket és ezt néha egy-egy mosoly követte, a tűz ott lobogott a szemükben, és az energiájuk, a már-pedig-szakadó-esőben-is-a-maximumomot-hozom hozzáállásuk volt az, amiért velük áztunk, és bizony képesek voltak elfeledtetni a körülményeket.
A kétórás előadás első felében lenyűgözve figyeltem azt, hogy ezekben a fiatalokban milyen tehetség lakozik, a második órával pedig kiváltották a csodálatomat és mély tiszteletemet is. Nem tudom, meg lehet-e szeretni egyszerre egy komplett színészosztályt, de sikerült. Ehhez az előadáshoz csak gratulálni lehet.
Jasinka Ádám írása
Kiemelt kép: Jelenet Az élet álom című előadásból (fotó: odryszinpad.hu)