Az itthon is nagy sikert aratott Tízezer ajtó után Alix E. Harrow újabb fantasykötettel jelentkezett: A Starling-ház egyszerre modern és gótikus, humoros és félelmetes, szórakoztató és művészi történet.
Opal édesanyjuk halála után egyedül neveli tizenéves öccsét, Jaspert. Az árván maradt testvérpár egy motelszobában él, a húszas évei közepén járó lány pedig – miután kibukott a középiskolából – pénztárosként dolgozik, abból és az apróbb lopásokból próbálja megteremteni maguk számára az elfogadható életszínvonalat. Legnagyobb vágya, hogy mindketten kijussanak Edenből, ebből a rejtélyes kisvárosból, amely két dologról híres: a balszerencséjéről és a XIX. században élt E. Starlingról, Az Alvidék című gyermekregény írójáról, akinek több mint száz éve nyoma veszett. A remeteként élt író semmi mást nem hagyott maga után, csak baljós pletykákat és az otthonát. Mindenki úgy gondolja, legjobb tudomást sem venni a hátborzongató házról és annak emberkerülő örököséről, Arthur Starlingról. Opal viszont gyerekkora óta Az Alvidék megszállottja, így amikor esélye nyílik belépni a Starling-házba – és pénzt szerezni az öccse jövőjének megalapozásához –, nem tud ellenállni a kísértésnek. Ám a gonosz erők egyre mélyebbre ásnak a Starling-ház eltemetett titkaiban, és Arthur rémálmai túlságosan valóságossá válnak. Miközben Eden a saját szellemei között fulladozik, Opal rádöbben arra, hogy végre talán lesz oka a városban maradni.
Már a szemet gyönyörködtető borítóból – és Harrow korábbi regényéből, a Tízezer ajtóból is – sejthető, hogy az olvasó ismét egy különleges történetet ismerhet meg a kötet lapjain. Szerencsére a szerző most sem okoz csalódást: A Starling-ház egy remekbe szabott, már-már szépirodalmi igényességgel megírt fantasy, amely tökéletesen vegyíti a különböző alműfajokat. Annak ellenére, hogy a történet napjainkban játszódik, így helyenként megjelenik benne a modern technológia, amint átlépjük a Starling-ház kapuját (amely alaposan megválogatja, hogy kinek tárja ki szárnyait), egy ízig-vérig gótikus fantasybe csöppenünk. Mind a házat, mind annak lakóit rejtély övezi – immár közel 150 év óta. Eden lakói egyszerre rettegik és kísérik kíváncsi figyelemmel a kastély történetét, amely rejtélyes halálesetek és eltűnések otthona is egyben. Akadnak azonban, akik mindennek ellenére meg akarják fejteni a titkot, hogy aztán saját céljukra használják fel a ház adottságait. Merthogy ez az épület önálló életet él és szabad akarattal rendelkezik: ha kell, elrejt vagy éppen felszínre hoz dolgokat, ha kell, megváltoztatja a szobák és a lépcsők elhelyezkedését, és mindeközben lépést tart a korral is – például úgy kap áramot, hogy azt senki nem vezette be.
„…az álmok tényleg olyanok, mint a kóbor macskák. Ha nem kapnak enni, lesoványodnak, kiokosodnak, és éleseb lesz a karmuk, s olyankor ugranak az ember nyakába, amikor csöppet sem számít rá.”
Opalt azonban nem kizárólagosan a ház érdekli, amikor elszegődik Arthur szolgálatába, sokkal inkább a busás fizetség, amelynek segítségével végleg maga mögött akarja hagyni Edent. Bár a férfi kezdetben mindent megtesz annak érdekében, hogy távol tartsa a lányt azoktól a gonosz erőktől, amelyek leselkednek rá, aki egyszer szövetséget kötött a Starling-házzal, az soha többé nem szabadulhat. Éppúgy, ahogyan a Gravely Erőmű embereitől sem. A Gravelyk és a Starlingok másfél évszázada örökös háborúban állnak ugyanis egymással, bár ennek kiváltó okát senki sem tudja pontosan – erről is számtalan pletyka kering a városka lakói között. Annyi azonban bizonyos, hogy ők is magukénak akarják a házat, ezért pedig nem lesznek restek megzsarolni Opalt sem, hogy álljon az ő szolgálatukba és kémkedjen a Starling-ház és Arthur után. Amit a lány kezdetben, vonakodva bár, de elfogad, később azonban – mint ahogyan az várható – gyengédebb érzelmek kezdik fűzni a férfihoz, így morális dilemmába kerül: a testvére vagy Arthur élete a fontosabb?
Talán ennyiből is sejthető, hogy egy igen összetett történetet kapunk, amely – akárcsak egy jó krimi – végig fenntartja az olvasó érdeklődését. Már önmagukban a fentebb említettek is elegendőek lennének ahhoz, hogy A Starling-ház igazán izgalmas regény legyen, de Harrow szinte a történet végéig kétségek között tart minket több más kérdés tekintetében is. Mit jelentenek Opal álmai, amelyek kislánykora óta kísértik őt? Mi az igazság E. Starling eltűnése ügyében? Hogyan kapcsolódik Az Alvilág címmel nagy sikert aratott (ugyanakkor sokszor betiltásra ítélt) gyermekregénye a Starling-házhoz? Opal anyja valóban baleset áldozata lett? Arthur miért járkál mindenhová karddal a kezében és küzd láthatatlan lényekkel? Miért érez Opal különleges vonzalmat a ház iránt, amelynek bármennyire is akar, nem tud ellenállni?
Mindezeket csak tetézi, hogy a szerző igazán érdekes elbeszélési módot választott: Opal egyes szám első személyben meséli el a vele történteket (ezek különösen a lány cinikus és ironikus megjegyzései miatt válnak élvezetessé), míg Arthur történetét külső szemmel olvashatjuk. Persze, mindebben még nem lenne semmi extra, de Opal szövegét több ponton is lábjegyzetek szakítják meg, amelyek rávilágítanak esetleg tévedésekre, vagy megmagyarázzák azokat a dolgokat, amelyeket a lány nem fejt ki. A kötet végén pedig találunk egy fiktív irodalomjegyzéket is, de arra a kérdésre, hogy ezeknek mi a magyarázata, szintén csak az utolsó oldalakon kapunk választ.
Ballai Mária számtalan fantasyköteten dolgozott már fordítóként, és most is biztos kézzel és remek érzékkel ültette át Harrow irodalmi szövegét magyarra. Ennek is köszönhető, hogy A Starling-ház egy kívül-belül gyönyörű, lélekemelő regénnyé válik, amelyben a számtalan rejtélyen túl egy fiatal lány felnövéstörténetének is tanúi lehetünk.
Alix E. Harrow: A Starling-ház (Starling House), ford.: Ballai Mária, Agave Könyvek, 400 oldal
Kiemelt kép: Alix E. Harrow: A Starling-ház (Szerzőporté forrása: Agave Könyvek)
