Két év után új regénnyel jelentkezett Légrádi Gergely: a Falaink című történetben egy csonka család mindennapi életébe nyerhetünk bepillantást.

Az 1975-ben született Légrádi Gergely 1998-ban szerzett jogi diplomát, 2002-óta tanít az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) jogi karán. Első kisregénye Titokfa címmel 2007-ben jelent meg, ezt kilenc évvel később egy novellás kötet (Szemben) követte. 2018-ban került a könyvesboltokba a Nélkülem című regény, amely egy Alzheimer-kórban szenvedő férfi szemszögén keresztül mutatta be a betegséggel való küzdelmet. Ezt követően jelent meg az újabb novellákat tartalmazó Napfénytető, majd a Nélkülem egy különleges kiadásban látott napvilágot 2020-ban: az új kötet tartalmazza az eredeti regényt, valamint annak „folytatását” (Nélküled), amelyben már a feleségé a főszerep. Legutóbbi könyve, az Alkalomadtán című regény 2022-ben jelent meg, rövidprózái és tárcái folyamatosan olvashatóak különböző online felületeken és vezető irodalmi folyóiratokban. Mestere Radnóti Zsuzsa, akivel a Szemben című novelláskötet megjelenése óta dolgoznak együtt, és akinek emlékmű-kötetében, a Megmozdult irodalomban szerkesztőként működött közre.

Légrádi Gergely színpadi szövegeit több teátrum is játssza. A Fekete-fehér című monodrámát (amely Stefan Zweig Sakknovella című kisregényének színpadi adaptációja) jelenleg a Stúdió K Színház tartja repertoáron, korábban a Katona József Színházban volt műsoron. Az Énis, teis című drámát 2023 októberében mutatta be a szombathelyi Weöres Sándor Színház. A szerző az eSzínház, Magyarország első és legszélesebb körű online streaming platformjának a vezetője is, irányítása mellett az eSzínház nem csupán széles körű kulturális produkciókat mutat meg a közönségnek (a színháztól a zenén át egészen a kortárs táncig), de vezető szerepet tölt be a tartalomgyártásban, a művészi értékek megmentésében is.

Légrádi Gergely (Fotó: Várady Nikolett)

A Falaink című új regényben egy csonka családot ismerhetünk meg anya és fia váltakozó elbeszélésén keresztül. A rövidebb-hosszabb monológok azontúl, hogy betekintést engednek a két szereplő saját, egymástól különálló világába, különleges módon párbeszédbe is lépnek egymással. Ami már csak azért is érdekes, mert hiába egy család ők, mégsem értik meg a másikat, aminek leginkább az elzárkózás, a beszéd nélküliség az oka. A kisiskolás gyerek jobbára befelé fordulva, a saját maga által megálmodott világban él, egyfajta mágikus-realista univerzumot alkotva meg a képzeletében. Más, mint a többiek, olykor nagyon erős fájdalmak gyötrik, amiért a környezete úgy értékeli, hogy furcsa, beteg, figyelemzavaros gyerek, akivel vigyázni kell, és megbüntetni, ha rosszat tesz. Mindeközben a fiú aprólékosan figyeli önmagát és a környezetét, érzékenyen és türelmesen dekódolja a vele történteket, várja vissza az apját, és a maga naiv, őszinte módján hadakozik a külvilág értetlenségével. Az anya pedig – amellett, hogy ellátja mindennapi teendőit – küzd saját magával, a családtól külön élő, az életükben részt nem vevő apával való ambivalens viszonyával, a fiával, az iskolával, az orvosokkal. Merthogy a nő egyáltalán nem akart gyereket, volt férje kedvére akart csak ezzel tenni, ám végül ez sem volt elég, hogy maga mellett tartsa őt. Sőt, tulajdonképpen magát a gyermeket okolja a házassága romba dőlése miatt, hiszen szentül meg van győződve arról, hogy férje a fiú „különcsége” miatt hagyta el őket.

Így tehát óhatatlan fájdalom alakul ki mindkét félben, amellyel nem tudnak egyedül megbirkózni, ugyanakkor a maguk köré különböző okok miatt épített falak miatt képtelenek arra, hogy segítséget kérjenek, vagy megosszák egymással vagy másokkal a gondjaikat. A legnagyobb problémát pedig a hiány jelenti: a fiú az apafigurát, az anya a szerető társat hiányolja. Mindketten hatalmas szeretetéhséggel léteznek ebben a világban, amelyben végtelenül egyedülinek is érzik magukat. Ráadásul tehetetlenek is, bár a gyermek fejében még él egy kép, egy tündérmese, miszerint az apa egyszer visszatér hozzájuk. A gyermeki ártatlanság csak még nehezebbé teszi a helyzetet az olvasó számára, hiszen mi már tudjuk azt, hogy a valóság milyen kegyetlen tud lenni olykor. Ettől a felismeréstől és ezektől az érzésektől fájóbb dolog pedig aligha akad. Éppen ezért a Falaink cseppet sem könnyű és könnyed olvasmány, sőt, talán Légrádi regényei közül talán ez adja meg legnehezebben magát.

A szerző sok mindent nem mond ki nyíltan: nem tudjuk meg példának okáért, hogy a gyermek milyen betegségben szenved, ahogyan azt sem, hogy az apa pontosan miért és hogyan írta ki magát végleg a család életéből. Ezekre csak homályos utalásokat kapunk, vagy az önvallomásokban, vagy a pillanatokra feltűnő mellékszereplőkön keresztül – de talán nem is fontos minden esetben tudnunk a kérdésekre a választ, hiszen az életben sem mindig kaphatjuk meg azokat. Fontos dolgokról, érzésekről szól tehát ez a regény, és legalább ilyen fontos a problémafelvetés is, amelyből szintén akad pár a történetben. A meg- és a feloldás azonban már többnyire az olvasón múlik.

Légrádi Gergely: Falaink, Kalligram Kiadó, 216 oldal
Kiemelt kép: Légrádi Gergely: Falaink (Szerzőportré forrása: Nők Lapja)