Képregényes tavasz a GABO Kiadócsoportnál

A GABO Kiadócsoporthoz tartozó kiadók közül a GABO és a Ciceró Könyvstúdió évek óta részesei a hazai képregénypiacnak – noha a főprofiljuk közé nem ezek a kiadványok tartoznak. Ezért is volt meglepő, amikor bejelentették (noha nem teljesen előzmény nélküli), hogy idén igazi rekordsebességre kapcsolnak: miközben a Ciceró Könyvstúdiónál a gyerekeknek és a fiataloknak szóló képregények látnak napvilágot, addig előbbi keretszerződést kötött a DC-vel, valamint egyéb comicok is várhatóak tőlük. Mostani cikkünkben a kora tavasszal megjelent kötetek közül szemezgettünk.  

H. P. Lovecraft – Dave Shephard: Cthulhu ​hívása / Dagon
ford.: Juhász Viktor, GABO Kiadó, 144 oldal

H. P. Lovecraft rajongóinak az utóbbi hónapokban igazán nem lehet okuk a panaszra: tavaly ősszel a Multiverzum Kiadó gondozásában jelent meg a François Baranger által gazdagon illusztrált Cthulhu hívása-album, a GABO Kiadónak hála pedig idén tavasszal a történet képregényes feldolgozását is megismerhettük. Ráadásul a Dave Shephard által adaptált kötetben egy másik Lovecraft-novella, a Dagon is helyet kapott.

Lovecraft egyik fő művében, az 1926-ban írt, eredetileg a Weird Tales magazin 1928. februári számában megjelent Cthulhu hívásában a történet narrátora egy félbeszakadt kutatás feljegyzéseit olvasgatja, ezáltal felfedez egy kultuszt, amely – az emberi nyelv számára kimondhatatlan – Cthulhuhoz, ehhez az óceán mélyén alvó szörnyhöz kötődik. Habár maga az elbeszélő nem találkozik szemtől szembe ezzel a félelmetes lénnyel, a feljegyzések és beszámolók is éppen elegendőek ahhoz, hogy rettegésben tartsák akár őt, akár az olvasót. A Dagon a szerző egy másik, igen korai írása (1917-ből), ennek a főszereplője egy hajótörés következtében jut el egy szigetre, ahol felfedez egy ősi szentélyt – ezek az emlékek pedig élete végéig nem hagyják nyugodni. A két írás – bár történetbéli kapocs nincs köztük –, mintha ugyanabban az univerzumban játszódna, hangulatában és stílusában is megfigyelhető az azonosság, így mondhatni, adja magát, hogy ez a novella vezesse fel a nagyobb, ismertebb művet.

A képregény-változatokban azonban van különbség. A Dagon például egy párbeszédek nélküli történet, gyakorlatilag a főhős monológját olvashatjuk mindvégig, miközben a szemünk előtt, rajzolt formában is megjelenik a cselekmény. Ebben az adaptációban egyébként Pete Katz volt a felelős a storyboardért, ezzel szemben a Cthulhu hívása teljes egészében Shephard munkáját dicséri. A Dagon talán rövidségénél fogva is sokkal kidolgozottnak tűnik a rajzok tekintetében, utóbbinál már jobban feltűnnek a hiányosságok, az egyszerűségre való törekvés. A képregények stílusa egyébként inkább az európai irányvonalhoz hasonlít, semmint az amerikai piacon divatos irányzathoz, ráadásul Shephard kevésbé akarta hangsúlyozni azt a fajta sejtelmességet, ami a történetek sajátosságai. Példának okáért a képi világ meglepően színes, akár a szektás, akár az óceáni jelenetek kevésbé hátborzongatók, mint amennyire kellene lennie.

Fontos különbség még – és erre maga Shephard is felhívja a figyelmet az előszóban –, hogy a Cthulhu hívása eredetileg három történetszálból áll, amelyek különböző idősíkokban és helyszíneken játszódnak, más-más karakterekkel. A képregényben azonban néhány mellékszereplő kiírásra került, valamint két karakter plusz beszélgetésének betoldásával változik az időrend is – az alkotó szerint ugyanis így kevesebb lesz a visszatekintés, jobban követhető a sztori. Ebben a változatban Thurston klasszikus Lovecraft-főszereplővé válik, dr. Tobey a bizalmasaként kap reflektorfényt, és a befejezés is eltér az eredeti műétől. Ennek következtében a hangsúlyok néha máshová helyeződnek, a jól ismert szereplők is kicsit más személyiséggel rendelkeznek, így még a Lovecraft-rajongók számára is okoz meglepetést a történet. Természetesen az, hogy ezek az (újra)értelmezések kinek hogyan fognak tetszeni, teljesen szubjektív, de annyi bizonyos, hogy annak ellenére, hogy Shephard kicsit saját magából is adott a történetbe, mégis igyekezett hű maradni a szerző szellemiségéhez és tiszteletben tartani a lovecrafti világot. Így végeredményben – kellő nyitottsággal – egy igazán szórakoztató feldolgozást kaptunk.

Brian K. Vaughan: Paper Girls – Újságoslányok 6. kötet
ford. Szép Eszter, Ciceró Könyvstúdió, 144 oldal

Közel egy év után magyarul is folytatódott – és le is zárult – a népszerű amerikai képregényíró, Brian K. Vaughan díjnyertes képregénysorozata, a Paper Girls – Újságoslányok.

A Paper Girls – Újságoslányok egy műfajilag nehezen behatárolható, leginkább a misztikus sci-fihez közelálló sorozat, amely eredetileg 2015. október 7. és 2019. július 31. között jelent meg az Image Comics gondozásában (hazánkba a Ciceró Könyvstúdiónak köszönhetően jutott el). Az érzelmeket remekül kifejező, az eseményeket lendületesen ábrázoló rajzokért Cliff Chiang volt a felelős, a színezésért Matt Wilson, a betűíró és tervező pedig Jared K. Fletcher. A 30 számból (6 kötetből) álló sorozat négy 12 éves lány kalandjait követi nyomon téren és időn át. A történet Cleveland kitalált külvárosában, Stony Streamben, 1988 Halloweenjét követő reggelen veszi kezdetét. Az újonc Erin Tieng összetalálkozik a „régi motorosokkal”, Mac-kel, KJ-vel és Tiff-fel, akik igyekeznek bevezeti őt az újságoslány munka rejtelmeibe. Véd- és dacszövetség van kialakulóban köztük, amelynek megerősítésére bizony idő előtt lesz szükségük. Ugyanis ezen a reggelen nemcsak a még részeg bulizókkal és az ő hátrahagyott nyomaikkal kell találkozniuk, hanem idegen nyelven halandzsázó nindzsákkal, más furcsa szerzetekkel és szörnyekkel is keresztezik egymást útjaik. Idővel kiderül, hogy ezek a lények más idő- és térdimenzióból érkeztek, a lányok pedig akaratlanul is belekeverednek az időutazók két egymással harcoló csoportja közötti konfliktusba. Innentől kezdve kezdetét veszi az időutazás: a második kötetben 2016-ba, a harmadikban az őskorba, a negyedikben 2000-be, az ötödikben pedig 2171-be kerültek hőseink.

Az idén márciusban megjelent utolsó, hatodik részben – amely a sorozat 26-30. számát tartalmazza – a négy barátnő elszakad egymástól, különböző korokban találják magukat. Egyiküket különös rémálmok gyötrik, másikuk egy sivatagban, a világ pusztulása előtti idősíkba kerül. Van, akinek az egyik ellenségükkel kell egyedül szembenéznie és van, aki saját és barátnői idősebb klónjaival köt szövetséget. Ahhoz, hogy újra visszatérjenek a saját idejükbe és újból együtt legyenek, mindannyijuknak be kell teljesítenie a saját küldetését. A zárókötet – amely egy extra hosszú fejezettel ér véget – hangulatában hozza az előző kötetek színvonalát. A lányok immár teljesen felnőtté váltak – noha nem ténylegesen, csak lélekben, és sok mindenre rájöttek saját életük kapcsán. Mondhatni, hogy mindannyian megtanulták azt a leckét, amelyet a sors szánt nekik, így tulajdonképpen a küldetés elérte a célját.

Sorozatzáró kötetről lévén szó bizonyára minden olvasónak vannak elvárásai a befejezést illetően, de aki ismeri Brian K. Vaughan munkásságát, az tudhatja, hogy a szerző előszeretettel tér el a hagyományostól, attól, amit sokan várnának. Külön ki kell emelni a kötet középső (28. füzet) történetét, amelyben végig párhuzamosan, panelről panelre váltogatva láthatjuk a négy lány sorsának alakulását. Ugyanakkor maga a finálé sem a megszokott, sőt, talán kissé csendesebbre is sikeredett, mint amit az eddigi, korszakokon átívelő harc nyomán vártunk volna. Ugyanis ebben az univerzumban nem kerül sor végső harcra, nagy összecsapásra, a megoldás annál jóval emberibb. Az pedig, hogy hogyan zárul a történet, maradjon titok, de annyit elárulunk, hogy Vaughan nem szokványos véget talált ki. (És mint minden ilyen, bizonyára ez is meg fogja osztani az olvasókat.)

A magyar rajongók három éven át követhették nyomon a lányok történetét, és bizonyára a legtöbben a megjelenéssel egyidejűleg vették kézbe a köteteket. Azonban javasoljuk, hogy érdemes az első öt kötetet újraolvasni, mielőtt belekezdünk a hatodikba, hiszen a történet annyira szerteágazó, hogy a teljes képhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk minden apró(nak tűnő) eseménnyel. És még egy utolsó tipp: érdemes kiteríteni a hat kötetet teljes borítóval egymás mellé, hiszen ezek is együttesen adnak ki egy komplett sort.

Tom King: Az Omegák
ford.: Kemenes Iván, GABO Kiadó, 304 oldal

Ajánlónk végén meg is érkeztünk ahhoz a nagyszabású és mindenképpen merész vállaláshoz, amit a GABO Kiadó február elején belengetett. A kiadó ugyanis keretszerződést írt alá az egyik legnagyobb képregénykiadójával, a DC-vel, amelynek köszönhetően csak idén hét új kiadvány érkezik majd tőlük magyarul. A vállalást azért is nevezzük merésznek, mert a DC népszerűsége – mind a képregények, mind a filmek terén – szemmel látható módon messze elmarad a Marvelétől. Ezen pedig az sem segít, hogy a DC jogtulajdonosaival sokkal nehezebb szerződni, többek között a Fumax és a Kingpin Kiadó is ezért csúszott meg ezen kiadványok megjelentetésével az utóbbi időkben. A GABO-nak ugyanakkor feltehetőleg sikerült áttörnie a gátat, és az idei évben a legkülönbözőbb műfajú képregényeket szállítják majd nekünk. Ennek első állomása Tom King – akinek neve a hazai olvasóknak főleg A Vízió című, egyébként remek történet kapcsán lehet ismerős – 12 füzetből álló minisorozata, Az Omegák.

A kötet abból a szempontból mindenképpen hátrányból indul, hogy Magyarországon sem a Zöld Lámpás-történetek, sem az eredetileg a ’80-as években feltűnő Omegák nem örvendenek nagy népszerűségnek. Előbbinek jelent meg ugyan néhány önálló/a sorból kiragadott története, de a karakter köré mégsem alakult ki stabil rajongói bázis. Ami egyébként ennél a kötetnél még nem is olyan nagy hátrány, hiszen főszereplője nem Hal Jordan, hanem Kyle Rayner, a Fehér Lámpás. Akit a történet kezdetén az Omegák elraboltak és élő adásban megölnek – itt kapcsolódunk be a sztoriba. Pontosabban csak elhitetik a külvilággal, hogy végeztek vele, mert jelenleg fogolyként tartják maguknál, megpróbálva elérni, hogy csatlakozzon hozzájuk a Citadella és a zsarnoki Kormányzó elleni harcban. Az Omegákról sokan úgy tartják, hogy véres kezű lázadók, terroristák, vallási fanatikusok. De az is lehet, hogy igazából hazafiak, a szabadság utolsó védelmezői az univerzum egyik isten háta mögötti szegletében. Minden attól függ, hogy a Vega rendszer melyik lakóját kérdezzük. Ahogy Kyle is jobban megismeri ezeket a szedett-vetett törvényen kívülieket, idővel minden eddigi tudását megkérdőjelezi azzal kapcsolatban, mit is jelent hősnek lenni. Vajon megszegi az esküjét, hogy csatlakozzon a felkelésükhöz ebben a különös naprendszerben, ahová a Zöld Lámpásoknak még belépniük is tilos? Netán azzal kell szembesülnie, hogy az Omegák végső soron mégiscsak szörnyetegek?

Tom King minisorozata ízig-vérig sci-fi, egy igazi űropera – így nem is csoda, hogy a DC mellett a gerincen helyet kapott a GABO SFF logója is. A kötetet elolvasva érthetővé válik az is, hogy miért esett erre a történetre a kiadó választása, hiszen tökéletesen beilleszkedik az általuk évekkel ezelőtt elindított irányba. A történet mindenféle háttértudás nélkül is megállja a helyét – hiszen, ahogyan fentebb utaltunk rá, a szereplők itthon nem igazán ismertek –, de ez nem jelenti azt, hogy könnyed sztorit kapnánk. Bizony, mindvégig nagyon kell koncentrálni, egyszer-kétszer visszalapozni, hogy a lehető legjobban képbe kerüljünk, mert Kingnek valószínűleg feltett szándéka volt, hogy ne könnyítse meg az olvasó helyzetét, hanem folyamatosan megdolgoztassa az agytekervényeit. Igazán csavaros és sokrétű a történet, amely annak ellenére, hogy a Vega naprendszerben játszódik, remekül rezonál a mi világunkra. A Vega Hat Rendszerének megalkotásának alapjául a Közel-Kelet szolgált, ahol a vallás, a korrupció, a kizsákmányolás és a diktatúra az igazi úr. Ez ellen kívánnak fellázadni az Omegák is, így a cél, amiért küzdenek nagyon is ismerős érzés lehet számunkra.

Az Omegák legnagyobb erőssége kétségkívül a világalkotás és ezt nagyban tükrözi a képi világ is. A rajzok színvonala egyébként meglepően hullámzó, mintha a Barnaby Bagenda által vezetett csapat csak azokra a jelenetekre koncentrált volna, amelyeket igazán közel éreztek volna magukhoz. Az ember- és karakterábrázolás több helyen hagy kívánnivalót maga után, ami csak azért meglepő és érthetetlen, mert bizonyos paneleken remekül sikerültek ezek a rajzok is. Minden más – tájak, a Vega rendszer, gépek, harcijelenetek – viszont kiemelkedően magas színvonalon készült el, egy-egy panelt akár percekig lehetne nézegetni, felfedezve minden apró részletét. Hasonlóan ötletesek és látványosak a fejezeteket elválasztó, a XX. század második felének propagandaplakátjait megidéző borítók is, amelyek a maguk egyszerűségével válnak nagyszerűvé.

Az Omegák tehát nem egyszerű történet, nehezen adja meg magát, de ha kellő kitartással rendelkezünk, akkor a „befektetett munka” meghozza a gyümölcsét. Mert a felszín alatt ez a kötet nem egy szimpla lázadás történetét meséli el, hanem jóval több réteggel bír annál. Az emberek és az érzések mindenhol ugyanazok, ahogyan ugyanazok azok a dolgok is, amelyek a világot és a hatalmat uralni kívánókat is mozgatják. És ahogyan a főszereplőnek, Kyle-nak is rá kell jönnie, hogy nem minden fekete és fehér, úgy mi magunk is megbizonyosodunk újra és újra arról, hogy valóban nincs csak jó vagy csak rossz – hanem minden nézőpont kérdése.

A kötet a 12 füzetnyi történeten kívül kapott egy úgynevezett extra fejezetet is, amelyben Tom King mesél az előzményekről, a karakterekről, a Vega rendszer megalkotásáról, kapunk kezdetleges vázlatokat és alternatív borítókat is. Így Az Omegák magyar változata valóban különleges kiadásnak mondható.