Képesek vagyunk észrevenni a valóságot, vagy csak azt látjuk, ami szerintünk igaz?

Március közepén mutatták be az Ódry Színpadon A Schroffenstein családot, melynek rendezője a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyik negyedéves, zenés színházi rendező szakirányú hallgatója, Tarnóczi Jakab. A fiatal alkotó egyik első munkájának Heinrich von Kleist legelső tragédiájának színpadra állítását választotta.

Von Kleist nem tartozik hazánkban a széles közönség számára is ismert drámaírók közé, pedig a korai 1800-as évek egyik legjelentősebb szerzőjének számít. A Schroffenstein családban az író Shakespeare talán legismertebb művéhez, a Rómeó és Júliához hasonlóan két ifjú szerelmének történetét meséli el, akikre árnyékot vet szüleik évtizedek óta tartó viszálykodása, melyet végérvényesen is elmérgesít az, amikor a család egyik ágának legkisebb gyermekét holtan találják.

Ez a mű azonban Shakespeare Rómeó és Júliájával ellentétben sokkal komorabb és sötétebb, és nem rest kiszólni a párbeszédek és jelenetek közül, egyszerű, de mégis húsbavágó mondatokkal. A szörnyű véget csak még drámaibbá teszi, hogy a két családi ág markánsan eltérő személyiségű családfői eleinte más-más véleményen vannak, ám a darab végére mindketten ugyanazt a szörnyű tettet követik el. Ezzel mutatva, hogy mindenkiben ott a „beteg lélek”, aminek szavára bármikor képesek lehetünk hallgatni.

A két családfőt Friedenthal Zoltán alakítja, a feleségeket Schell Judit. Mindkettejük jelenléte elemei erővel vonzza a nézők tekintetét és nem engedik el még akkor sem, amikor csak egy helyben állnak. Máthé Zsolt egészen fantasztikus, az előadás elején, amikor a család mögött állva szorosan kívülről figyeli a hisztérikusan síró anyát, arcán a totális értetlenség, a mit-keresek-én-itt érzés ül. Nagy Márk és Ladányi Júlia alakítja a szerelmespárt, akiknek a rendező bőven adott lehetőséget az érzéki pillanatoktól a bolond helyzetekig (vizes jelenet), ők pedig nem csak szó szerint lubickoltak ezekben.

Varga Bencét több szerepben is láthatjuk és minden megmozdulása remek, főleg amikor kisétál a színpadról, az megidézi a Monty Python Hülye Járások Minisztériumát. Gyulai-Zékány István, aki a Színmű fizikai színházi koreográfus-rendező szakirányú hallgatója, pedig egészen parádés a boszorkánylány szerepében. Csupán egy kendőt viselve képes volt megformálni egy feminin, anyjával pörlekedő figurát. Hegedűs D. Géza volt az előadásban a nyugodt, biztos pont, akibe érezhetően még felnőtt kollégái is belekapaszkodtak.

A Schroffenstein család ugyan egy tragédia, mégis találóbb kifejezés rá a szomorújáték, mivel amellett, hogy könyörületlenül haladunk a kegyetlen vég felé, az előadásban többször is megadják nekünk a lehetőséget, hogy akár nevethessünk is a szereplőkön. Ezek a humoros pillanatok azonban nem zökkentenek ki, és bár oldják kissé a feszült légkört, csak lélegzetvételnyi időt engednek a nézőknek arra, hogy „megpihenjenek”, hiszen egy-egy poén után rendszerint érkezik egy súlyos mondat, vagy tragikus eset, ami azonnal visszahúz a sötétségbe.

Ha visszagondolok erre az évadra, és számba veszem, hogy milyen pillanatok és érzések hagytak nyomot bennem, maradtak velem ezen sorok írásáig, akkor azt a konklúziót kell levonnom, hogy az idei bizony egy vizuálisan fantasztikusan gazdag év volt. A fiatal rendezők olyan megoldásokkal feszítik szét a „játszótereket”, amelyek a nézőket megbabonázva robbannak. Ilyen A Schroffenstein család egyik utolsó jelenete, mely egy barlangban játszódik.

Tarnóczinak és a látványért felelő Giliga Ilkának sikerült ezt a helyszínt egy olyan egyszerűen tökéletesen és ámulatba ejtően szép módon megteremteniük, amit azt hiszem, sokan le fognak utánozni. A színpad közepén, felül égő lámpa előtt kavargó füst, a hátulról megvilágított színészek, akiknek így csak a sziluettjét látjuk, bebiztosította azt az elgondolásomat, amit az odáig tartó remek színészi játékkal színesített úton fogalmaztam meg: ilyen előadásokért éjjel is érdemes színházba járni. A Schroffensteint ugyanis 22.30-as kezdéssel játszották.

Tarnóczi Jakab példaértékűen vezette a fekete ruhába öltöztetett színészeket, akiknek tehetsége és érzékeny lelke átsugárzott a textíliákon. A kinyitott, üres és fekete színpad, a felülről lelógó villódzó neoncsövek teszik ezt a tragikus történetet kortalanná, mely egyszerre szól az emberi jellemről, annak eltorzulásáról, a mardosó ám sokszor semmit sem érő bűntudatról, a gyerekek és szerelmük tisztaságáról, a szüleik őket sújtó bűneiről. Az előadás talán legerősebb mondatai Hegedűs D. Gézának jutottak, aki egy kis történetet olvasva ülteti el a nézőkben a gondolatot, miszerint képesek vagyunk-e észrevenni a valóságot, vagy csak azt látjuk, amit az igazságnak vélünk?

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: odryszinpad.hu