„Kell az embereknek a nevetés, mert kapaszkodót nyújt” – interjú Bánki Gergellyel

A LOUPE Színházi Társulás legújabb bemutatója, Az éjjel soha nem érhet véget című előadás. A független szféra mára szinte legjelentősebb képviselői a mélyszegénység és a futball kapcsolatán keresztül keresik arra a választ, hogy léteznek-e csodák a valóságban, vagyis ki lehet-e törni a legkilátástalanabb helyzetből. A darabban három karaktert alakító Bánki Gergellyel beszélgettünk.

 Ez az első közös munkád a LOUPE Társulattal. Követted a munkásságukat korábban?

Rozit, Áront és Tomit, (Lovas Rozi, Molnár Áron, Lengyel Tamás – A szerk.) vagyis az alapítókat közös munkáinkból kifolyólag régóta ismerem. A párom Fekete Anna látványtervező, aki szintén dolgozott már a csapattal, ő készítette Sodró Eliza és Rusznák András közös darabjához a díszletet, azt is, és A kezdet/vége című előadásukat is láttam. Még van elmaradásom, mert nem láttam az összes darabot, de amit igen, az mind lenyűgözött.

A témaválasztások, vagy az előadások nyűgöztek le?

Mindkettő, de már eleve az, hogy függetlenek. Hogy a mai világban, amikor egyre nehezebb helyzetben van a kulturális szféra, egyre nehezebb a szabad alkotás, akkor nekik ebben az időszakban jut eszükbe, hogy indítsanak egy független színházi vállalkozást. Szerintem már ez önmagában figyelemreméltó, és nemhogy éppen csak fenntartják magukat, hanem gyakorlatilag évről évre fejlődnek, és egyre komolyabb produkciókat tudnak létrehozni. És egyre komolyabb pártolói támogatással rendelkeznek, ami egy egészen elképesztő és kivételes történet! Az előadások teltházzal mennek, ami azt igazolja, hogy abszolút van igény arra, amit csinálnak. Szóval sokat nem gondolkodtam, amikor Horváth János Antal rendező hívott, hogy gondolt rám az új darab kapcsán.

A LOUPE egyik erőssége, hogy nagyon ügyesen tudják belőni, hogy melyek azok a kérdések, amelyek társadalmilag fontosak, ugyanakkor „adnak hozzá” annyi humort is, ami rengeteget segít a fajsúlyos témák befogadásában.

Igen, és pont ez a könnyebben érthetőség az, ami miatt nagyon széles nézői réteget érnek el a darabokkal. Mert nem az van, hogy a lehető legmélyebbre ássuk magunkat, olyan komplex társadalmi vagy emberi problémák, konfliktusok világába, ahová csak nagyon kevesen tudnak utánunk jönni, hanem ezeket a témák úgy vannak tálalva, hogy nem maradnak felszínesek, megvannak a szükséges mélységei, de gyakorlatilag bárki számára fogyasztható tartalmak maradnak. És óriási plusz faktor a humor, ami meg hihetetlen módon működteti az egészet. Egyszerűen kell az embereknek a nevetés, mert kapaszkodót nyújt, kell, hogy minden rosszban legyen valami jó is, különben megőrülnénk.

Amikor János felhívott, akkor konkrétan megvolt, hogy melyik karakter kapcsán gondolt rád?

Nem, akkor még nem volt ennyire konkrét a dolog, egy elképzelést vázolt fel, de engem már azzal is megvett. Annyi volt biztos, hogy a vidék, a mélyszegénység és a foci lesz a fő irányvonal.

Végül három karaktert játszol: a mostohaapát, egy futball klub utánpótlás vezetőjét és egy bolti eladót. Ez utóbbinak csak egy pillanatnyi jelenléte van, de a másik kettő elég hangsúlyos, viszont homlokegyenest más karakter. Mennyire nehéz ezt egy előadáson belül kivitelezni?

Az utánpótlás vezetőnek is csak két jelenete van, főleg az apa a hangsúlyos szereplő, akinek elég komoly íve van. Technikailag sem mindig egyszerű, gyors öltözéssel ugrok, és már szaladok is be. Nem gondolom, hogy van olyan színész, aki ezt szeretné, hiszen ki kell zökkenni egy karakterből, és gyorsan sínre tenni egy teljesen másikat, ami nem kifejezetten hálás dolog. Vannak helyzetek, amikor ez tud bravúros lenni, de itt nem ez a cél, itt az emberi történetre figyel az előadás, nem olyan, mint egy tűzijáték, hogy hú, milyen technikás a megoldás. Ez főleg mentális gyakorlás kérdése, ezt egyszerűen fejben kell trenírozni, hogy hirtelen át tudjam magam hangolni egy teljesen másik emberré. Aki ráadásul tényleg mindenben más: életvitelben, földrajzi helyzetben, és gondolkodásmódban is. Sőt, az utánpótlás vezetőnek valószínűleg az utolsó gondolata lenne az, hogy milyen sorsa lehet egy mélyszegénységben élő embernek.

Nem szeretnék spoilerezni, de nekem nagyon tetszett, hogy a darabnak nem úgy lett happy end a vége, ahogy elsőre gondolnánk. Számodra mi a legfontosabb üzenete az előadásnak?

Ha jól működik az előadás, akkor egyértelműen meg tud fogalmazódni az a gondolat az emberek fejében, hogy a mélyszegénység mit is jelent igazán. Nézőként át lehet élni annak az embernek a sorsát, akiknek ebből tulajdonképpen esélye sincsen kiszabadulni. Lehet bízni a csodákban, és tényleg van olyan, hogy tízezerből, vagy talán százezerből akad egy, akinek van olyan képessége, mint Lórinak, és jól focizik, és ettől felcsillanhat a remény, hogy talán van út kitörni ebből a világból. De a legtöbbször ezek a történetek sem tündérmeseként végződnek. A saját világának kulturális és szociális csápjai utánanyúlnak a „kiválasztottnak” és egyszerűen visszahúzzák őt a valóságba. Egy ilyen kitörés gyakorlatilag lehetetlen, vagy ha sikerül, az tényleg csodával határos! És hányan élnek így, és hányan, akiknek ezekről a sorsokról fogalmuk sincsen.

Ha nemzetközi viszonylatban nézzük, ott is van arra példa, hogy szegénységből, kilátástalanságból a tehetség révén kerültek ma már nagynevű, topjátékosok a reflektorfénybe.

Persze, a top futballklubok tele vannak ilyen történetekkel. De róluk sokszor csak annyit tudunk, hogy valaha utcakölykök voltak, most meg irgalmatlan pénzeket keresnek, sok-sok gyerek példaképei, jaj, de jó! Mintha az ő életük egy meseszerű csoda lenne. De komoly edzői, pszichológiai háttér áll mögöttük, hogy ne csusszannak szét teljesen, hogy fel tudják dolgozni az egész történetet. És mi történik velük aztán? A foci után? Legtöbbjük eltűnik, visszacsúszik, mert az övék sem feltétlenül csodatörténet. Lórinak a története ráadásul még azt sem engedi meg, hogy legalább befusson egy top klubnál, hanem elbukik. Azért bukik el, mert nem tudja levetkőzni azokat a kulturális és szociális reflexeit, amik őt magát is fogva tartják. Itt tényleg emberi sorsokat látunk, akik szeretnek, gyűlölnek, féltékenyek, ugyanolyan emberi érzelmek mozgatják őket, mint bármelyikünket. Nem azért tengődnek abban a sorsban, amiben vannak, és nem azért nem lépnek ki belőle, mert lustábbak, mert isznak, mert elverik a pénzt, mert rosszabb tulajdonságokkal rendelkeznek, mint bárki, akiknek szerencsésebb sors jutott. Ha van üzenete ennek az előadásnak, akkor az ennek a makacs és borzasztó káros sztereotípiának a lebontása. És ez egy nagyon fontos, de ez sem egy explicit üzenet, hanem inkább sugallja ezt a gondolatot azzal, hogy bármelyik karakterhez nagyszerűen lehet kapcsolódni, megérteni és emberileg közösséget találni vele. És akkor nézőként máris érzem, hogy itt nem arról van szó, hogy ezek semmirekellő, lusta, ivós, dohányos, félvad emberek. Itt egyáltalán nem emberi minőségek különbségéről van szó, hanem olyan össztársadalmi folyamatokról, amik megrekesztenek velünk egyenértékű embereket, ami megalázó és embertelen.

Te nagyon régóta szinte csak független produkciókban dolgozol. Ez tudatos döntés?

Volt egy 15 éves korszakom a Krétakörrel, ami ma már kicsit olyan, mintha egy teljesen másik időszámításban lett volna. Pintér Béla is abban az időben indult, nagyon jó utakat lehetett akkor bejárni függetlenként. Ez a 15 év nagyon komoly műhelymunka volt, ami egy állandó összezártságot és összekovácsoltságot is jelentett. Amikor vége lett, akkor nehéz lett volna bárhova tartoznom, mert bármilyen lehetőséggel szemben óriási volt a kontraszt. És hogy őszinte legyek jólesett, hogy lehettem teljesen a magam ura, és amikor valaki felhívott egy munkával, akkor én döntöttem el, hogy az érdekel-e, vagy köszönöm, de ezt most nem kérem. Persze ebben a szabadságban azért volt egy kis félelem is, hogy mi lesz, ha nem hívnak, de ez idővel elmúlt. Természetesen mindig vannak hullámvölgyek, elbizonytalanodások, magammal szemben is, amiből társulat híján, saját magamnak kell kilábalni. De ez hozzátartozik a szabadúszáshoz, ezért hozzászokik az ember.

Könnyen alkalmazkodsz új közösségekhez?

Rövid távon jól tudok alkalmazkodni, és jó fej vagyok, de hosszútávon egy ponton elkezdek fáradni, elkezdenek kijönni a hátrányaim. Mint egy párkapcsolatban, ahol az első rész tele van izgalommal, újdonsággal, akkor az ember rugalmas, a legjobb oldalát mutatja, aztán idővel szép lassan azért elkezd bonyolódni a képlet. Rám ez fokozottan igaz. Emlékszem, a Krétakörben én voltam az egyetlen ember, akit Schilling Árpi emiatt még fizetéslevonással is megfenyegetett.

Van egy lassan tíz éve tartó szereped: Laci, A mi kis falunkban. Talán nem sértelek meg, ha azt mondom, hogy a legtöbben az országban téged innen ismernek. Ott még nem jöttek elő a hosszútávú problémák?

Valószínűleg azért nem, mert az nem egy folyamatos dolog. Fél éven keresztül tart általában egy évad forgatása, de be vagyunk osztva, nem nézzük minden nap reggeltől estig egymás fejét. Persze van, hogy ott is fáradok, és előjönnek a hülyeségeim, de az nem olyan látványos, vagy csak kisebb mértékű. Őszinte leszek, nem tudom, most éppen hol tart a sorozat, mert párhuzamosan mennek az ismétlések is, de az biztos, hogy elég nézett műsor. Ebből adódóan logikus, hogy én Lacika vagyok, mert ezzel a nézettséggel egyetlen színházi előadás, vagy mozifilm sem tud versenyezni.

A Brazilok, amiben szintén játszottál, néha megy a TV-ben, és milyen érdekes, az is a mélyszegénység és a foci témát járja körbe.

Amikor először hívott Jancsi, mondtam is, hogy vigyázzon, mert nagyon hasonló alaphelyzetből indít a film is, nehogy teljesen véletlenül koppintás gyanús legyen a dolog. De aztán teljesen másfelé kanyarodott a történet.

Hol lehet még látni mostanában?

Életemben először belemerészkedtem egy televíziós reality játékba, és van két gyerekelőadásom is a feleségemmel. Az egyiket a Pagony Kiadó felkérésre készítettük, Julia Donaldson: Legcsinosabb óriás című könyvéből. Ezt már két éve játsszuk, pedig előtte soha nem csináltunk gyerekműsort. Együtt találtuk ki, a díszletet, jelmezt, a bábokat ő készítette. A legnagyobb megdöbbenésünkre tavaly az Assitej Biennáléra (Nemzetközi ifjúsági színházi megmérettetés – A szerk.) is beválasztották, és a gyermek kategória fődíját mi nyertük. Nagyon izgultam, mert a bábos szakma is képviseltette magát, és mi van, ha azt kérdezik, hogy én egyáltalán mit keresek itt? Túlvagyunk a 100. előadáson, nagyon szeretik mindenhol. Ezzel is megyünk sok helyre, de megcsináltuk a következőt a Kiskondást, ami egy magyar népmesének a feldolgozása. A Jurányiban megy a Dumaszínházas A férfiak szexuális világa, és a 40! avagy Véges élet. A Gólem Színházban a Lefitymálva, ezek már 12 éve repertoáron vannak. 12 év rengeteg idő, sok minden változott ez idő alatt, ezért elkészítjük a következő részeket. És persze folytatódik A mi kis falunk is, szóval nem unatkozom.

Kiemelt kép: Bánki Gergely (fotó: Steindl Gabriella)