Karácsonyfadíszek alatt nyílt ki a pokol kapuja – kritika a Kasimir és Karoline-ról

A nagy gazdasági világválság idején, 1929-ben játszódik Ödön von Horváth, a tragikusan fiatalon, egy baleset következtében elhunyt osztrák-magyar drámaíró műve, a Kasimir és Karoline. A helyszín a müncheni Oktoberfest, ahol az emberek, akiket egyik napról a másikra taszítottak a létbizonytalanságba, utolsó alkalommal szeretnék magukat igazán jól érezni. Sör és virsli, szörnycirkusz és vásárfiák, a sanzonok ritmusára együtt mozduló részeg sokaság. Amikor az éj leszáll, és az emberek már nem is akarnak megálljt parancsolni alantas ösztöneiknek, két szerelmes végérvényesen elveszíti egymást.

Ödön von Horváth népszínműként aposztrofált alkotásából 20 évvel ezelőtt a Centrál Színház igazgatója, Puskás Tamás Kecskeméten rendezett előadást. Két évtizeddel később saját színházában is repertoárra tűzi a darabot, melyet ezúttal nem ő, hanem Alföldi Róbert álmodott színpadra. A címszerepben Stohl Andrással és Bata Évával.

A közel kétórás, egyfelvonásos előadás egy szűkös térben, tükröződő fekete falak között játszódik, melyet alulról több méter hosszú, tekergő égősor világít meg, a fényt pedig a felül elhelyezett megannyi, piros, ezüst és fehér színben csillogó karácsonyfadísz veri vissza, hipnotikus látványt nyújtva. Ebben, a semmi e világihoz nem hasonlító térben elevenedik meg a vásári forgatag, repül el a tömeg feje felett a kor szenzációja, a Zeppelin. Míg a levegőben a kiváltságosok élvezhetik a gondtalan életüket, addig lent az éj beköszöntével feltárul a pokol kapuja és az emberek saját mocskos, keserű életükben dagonyáznak.

A pokol ajtaján azonban szorul a zsanér, és ahelyett hogy hangos robajjal kivágódott volna, szabadjára engedve az addig fogva tartott minden szörnyűségeket, csak a résen kicsapó lángok okozta langymeleg, kénes szellő és füst érinti meg a nézők arcát. Az alvilági forgatag pedig egy idő után, belefáradva szorult helyzetébe, visszavonul a küzdelemtől, sajnos ürességet hagyva maga után. A Kasimir és Karoline-ban ugyanis végig harcol egymással a dráma és a humor, a tisztaság és a romlottság, a klasszikus és a modern színházi felfogás.

Ennek a csatározásnak esett áldozatául a történet. Hiába a remek látványvilág, és kelti a színpadkép azt az érzetet, mint Jankovics Marcell egészestés animációs filmjében, Az ember tragédiájában a szintén végig sodró lendületű, bűnnel fertőzött londoni szín, a kohéziót nem sikerült megteremteni. Az egymást sorra váltó képek megtörik a lendületet, a dalbetétek és elhullajtott drámai pillanatok közül felszikrázó, ténylegesen vicces mozzanatok kuszaságában csak káprázik a szemünk.

Alföldi Róbert rendezésében a Kasimir és Karoline, ha vicces, akkor nagyon szórakoztató. A két perverz, gazdag öregúr szerepében Papp János és Cserna Antal parádés játékot mutat. Amikor sört vedelve, a nyálukat csorgatva, kiguvadt szemekkel és remegő lábakkal epedeznek a Karoline-ként megjelenő Bata Éváért, egy emberként szakad fel a nézőkből a nevetés. Később is remek pillanatokat okoznak a közönségnek, néha csak egy gesztusukkal.

Azonban amikor a dráma került előtérbe, sajnos megfeneklett az előadás. Alföldi legutóbbi rendezéseiben nem egy olyan pillanat volt, amikor a „Szó bennszakad, hang fennakad / Lehellet megszegik” a nézőtéren. Akár A sötétség hatalmára, A félelem megeszi a lelketre vagy a Kísértetekre gondolok, mindegyikben bebizonyította, hogy pontosan érzi, hol és hogyan kell megragadni a nézőt, és kíméletlenül, biztos kézzel megszorítani az ember szívét, úgy hogy a torka is elszoruljon. A Kasimir és Karoline-ban azonban kicsúsztunk a kezéből. Hiába láttuk, ahogy a két főszereplő teljesen átlényegül, belső vívódásaik kiütköznek az arcukra, egy láthatatlan fal nem engedte, hogy az érzelmek átlépjék a színpad szélét.

A színészek játékát azonban dicséret illeti. Stohl András, a munkáját elveszítő, kilátástalan helyzetbe jutott Kasimirként hús-vér ember, aki bár benne él a világban, gondjai miatt szinte tudomást sem vesz környezetéről. Egzisztenciális és magánéleti válságba került, hite megingott saját magában is, drámája azonban a szilánkos szerkezet miatt nem tud elég erős lenni, és ez nem az ő hibája. Bata Évát egy ország Tecaként ismeri A mi kis falunkból, tehetsége magával ragadó, Karoline-ja pedig olyan ártatlan még a legpajzánabb pillanatokban is, hogy érezzük, ő maga sem tudja, mit miért cselekszik, és mivel kiáltani nem akar, tetteivel ordít a világba: segítsenek!

A mellékszereplők közül kimagaslik Varju Kálmán, aki egy naiv, tiszta lelkű szabászként üde színfoltja az előadásnak. Az általa alakított Eugén gyermeki őszinteséggel és kíváncsisággal tekint fel az égre, követi szemével a lassan lebegő Zeppelint, majd ugyanígy néz a tömegben mellette ágaskodó Karoline-ra is.

A Centrál Színházban most bemutatott Kasimir és Karoline hasonlít ifj. Vidnyánszky Attila egyik legutóbbi rendezésére, a Nemzetiben látható Woyzeckre. Ugyanaz a látványszínházi attrakció, amiben a történet, a drámai anyag egy sovány, lecsupaszított alak, felöltöztetve különféle színekkel, szagokkal, képekkel, szokatlan, néha értelmezhetetlen megoldásokkal. Míg azonban a Woyzeckben totálisan eleresztették a gyeplőt és ettől összességében mégis működik, a Kasimirben Alföldi Róbert megpróbált valamiféle egészséges egyensúlyt felállítani, és talán ebben most megbicsaklott.

Hiányzott az igazi, vásári forgatag hangulata, az hogy érezzük a hátszelet, azt a társadalmi és gazdasági válságot, amely kiváltotta ezt az embereket felmorzsoló traumát, és ami a címszereplők kapcsolatát is tönkretette. A színészek néhol letámadják a nézőt (Stohl András kiabálva szavalja-énekli a színpad közepén a Csipkés kombinét), máskor viszont bágyasztó az előadás, ugyanis ahogy vége a fesztiválnak, úgy maradoznak el a humoros pillanatok. A történet pedig egyszer csak megszakad, megoldás nélkül, hirtelen ér véget.

A színlap azt ígérte, Ödön von Horváth sírnivaló népszínműve aktuálisabb, mint valaha, de sajnos a közönség lelkét mégsem sikerült teljesen megérinteni, így pedig nehéz lesz időtállónak maradnia.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Bata Éva, Cserna Antal és Papp János (fotó: Várady Nikolett)