A nagy gazdasági világválság idején, 1929-ben játszódik Ödön von Horváth, a tragikusan fiatalon, egy baleset következtében elhunyt osztrák-magyar drámaíró műve, a Kasimir és Karoline. A helyszín a müncheni Oktoberfest, ahol az emberek, akiket egyik napról a másikra taszítottak a létbizonytalanságba, utolsó alkalommal szeretnék magukat igazán jól érezni. Sör és virsli, szörnycirkusz és vásárfiák, a sanzonok ritmusára együtt mozduló részeg sokaság. Amikor az éj leszáll, és az emberek már nem is akarnak megálljt parancsolni alantas ösztöneiknek, két szerelmes végérvényesen elveszíti egymást.

Jelenet a a Kasimir és Karoline-ból (fotó: Várady Nikolett)
Ödön von Horváth népszínműként aposztrofált alkotásából 20 évvel ezelőtt a Centrál Színház igazgatója, Puskás Tamás Kecskeméten rendezett előadást. Két évtizeddel később saját színházában is repertoárra tűzi a darabot, melyet ezúttal nem ő, hanem Alföldi Róbert álmodott színpadra. A címszerepben Stohl Andrással és Bata Évával.
A közel kétórás, egyfelvonásos előadás egy szűkös térben, tükröződő fekete falak között játszódik, melyet alulról több méter hosszú, tekergő égősor világít meg, a fényt pedig a felül elhelyezett megannyi, piros, ezüst és fehér színben csillogó karácsonyfadísz veri vissza, hipnotikus látványt nyújtva. Ebben, a semmi e világihoz nem hasonlító térben elevenedik meg a vásári forgatag, repül el a tömeg feje felett a kor szenzációja, a Zeppelin. Míg a levegőben a kiváltságosok élvezhetik a gondtalan életüket, addig lent az éj beköszöntével feltárul a pokol kapuja és az emberek saját mocskos, keserű életükben dagonyáznak.

Borbás Gabi balra a Kasimir és Karoline-ban (fotó: Várady Nikolett)
A pokol ajtaján azonban szorul a zsanér, és ahelyett hogy hangos robajjal kivágódott volna, szabadjára engedve az addig fogva tartott minden szörnyűségeket, csak a résen kicsapó lángok okozta langymeleg, kénes szellő és füst érinti meg a nézők arcát. Az alvilági forgatag pedig egy idő után, belefáradva szorult helyzetébe, visszavonul a küzdelemtől, sajnos ürességet hagyva maga után. A Kasimir és Karoline-ban ugyanis végig harcol egymással a dráma és a humor, a tisztaság és a romlottság, a klasszikus és a modern színházi felfogás.

Jelenet a a Kasimir és Karoline-ból (fotó: Várady Nikolett)
Ennek a csatározásnak esett áldozatául a történet. Hiába a remek látványvilág, és kelti a színpadkép azt az érzetet, mint Jankovics Marcell egészestés animációs filmjében, Az ember tragédiájában a szintén végig sodró lendületű, bűnnel fertőzött londoni szín, a kohéziót nem sikerült megteremteni. Az egymást sorra váltó képek megtörik a lendületet, a dalbetétek és elhullajtott drámai pillanatok közül felszikrázó, ténylegesen vicces mozzanatok kuszaságában csak káprázik a szemünk.
Alföldi Róbert rendezésében a Kasimir és Karoline, ha vicces, akkor nagyon szórakoztató. A két perverz, gazdag öregúr szerepében Papp János és Cserna Antal parádés játékot mutat. Amikor sört vedelve, a nyálukat csorgatva, kiguvadt szemekkel és remegő lábakkal epedeznek a Karoline-ként megjelenő Bata Éváért, egy emberként szakad fel a nézőkből a nevetés. Később is remek pillanatokat okoznak a közönségnek, néha csak egy gesztusukkal.

Bata Éva a Kasimir és Karoline-ban (fotó: Várady Nikolett)
Azonban amikor a dráma került előtérbe, sajnos megfeneklett az előadás. Alföldi legutóbbi rendezéseiben nem egy olyan pillanat volt, amikor a „Szó bennszakad, hang fennakad / Lehellet megszegik” a nézőtéren. Akár A sötétség hatalmára, A félelem megeszi a lelketre vagy a Kísértetekre gondolok, mindegyikben bebizonyította, hogy pontosan érzi, hol és hogyan kell megragadni a nézőt, és kíméletlenül, biztos kézzel megszorítani az ember szívét, úgy hogy a torka is elszoruljon. A Kasimir és Karoline-ban azonban kicsúsztunk a kezéből. Hiába láttuk, ahogy a két főszereplő teljesen átlényegül, belső vívódásaik kiütköznek az arcukra, egy láthatatlan fal nem engedte, hogy az érzelmek átlépjék a színpad szélét.

Bata Éva, Stohl András és Pálfi Kata a Kasimir és Karoline-ban (fotó: Várady Nikolett)
A színészek játékát azonban dicséret illeti. Stohl András, a munkáját elveszítő, kilátástalan helyzetbe jutott Kasimirként hús-vér ember, aki bár benne él a világban, gondjai miatt szinte tudomást sem vesz környezetéről. Egzisztenciális és magánéleti válságba került, hite megingott saját magában is, drámája azonban a szilánkos szerkezet miatt nem tud elég erős lenni, és ez nem az ő hibája. Bata Évát egy ország Tecaként ismeri A mi kis falunkból, tehetsége magával ragadó, Karoline-ja pedig olyan ártatlan még a legpajzánabb pillanatokban is, hogy érezzük, ő maga sem tudja, mit miért cselekszik, és mivel kiáltani nem akar, tetteivel ordít a világba: segítsenek!
A mellékszereplők közül kimagaslik Varju Kálmán, aki egy naiv, tiszta lelkű szabászként üde színfoltja az előadásnak. Az általa alakított Eugén gyermeki őszinteséggel és kíváncsisággal tekint fel az égre, követi szemével a lassan lebegő Zeppelint, majd ugyanígy néz a tömegben mellette ágaskodó Karoline-ra is.

Bata Éva és Varju Kálmán a Kasimir és Karoline-ban (fotó: Várady Nikolett)
A Centrál Színházban most bemutatott Kasimir és Karoline hasonlít ifj. Vidnyánszky Attila egyik legutóbbi rendezésére, a Nemzetiben látható Woyzeckre. Ugyanaz a látványszínházi attrakció, amiben a történet, a drámai anyag egy sovány, lecsupaszított alak, felöltöztetve különféle színekkel, szagokkal, képekkel, szokatlan, néha értelmezhetetlen megoldásokkal. Míg azonban a Woyzeckben totálisan eleresztették a gyeplőt és ettől összességében mégis működik, a Kasimirben Alföldi Róbert megpróbált valamiféle egészséges egyensúlyt felállítani, és talán ebben most megbicsaklott.

Bata Éva a Kasimir és Karoline-ban (fotó: Várady Nikolett)
Hiányzott az igazi, vásári forgatag hangulata, az hogy érezzük a hátszelet, azt a társadalmi és gazdasági válságot, amely kiváltotta ezt az embereket felmorzsoló traumát, és ami a címszereplők kapcsolatát is tönkretette. A színészek néhol letámadják a nézőt (Stohl András kiabálva szavalja-énekli a színpad közepén a Csipkés kombinét), máskor viszont bágyasztó az előadás, ugyanis ahogy vége a fesztiválnak, úgy maradoznak el a humoros pillanatok. A történet pedig egyszer csak megszakad, megoldás nélkül, hirtelen ér véget.
A színlap azt ígérte, Ödön von Horváth sírnivaló népszínműve aktuálisabb, mint valaha, de sajnos a közönség lelkét mégsem sikerült teljesen megérinteni, így pedig nehéz lesz időtállónak maradnia.
Jasinka Ádám írása
Kiemelt kép: Bata Éva, Cserna Antal és Papp János (fotó: Várady Nikolett)