Számos kollégával ellentétben nekem sajnos nem volt lehetőségem látni Bodó Viktor két évvel ezelőtti rendezését. A főként Németországban alkotó rendező ugyanis A kastély című, Franz Kafka nevéhez fűződő regényt már színre vitte a hamburgi Deutsches SchauSpielHausban. Ugyanazon koncepció mentén, amelyet a Vígszínház közönsége 2022. októberétől láthat. Így én a rácsodálkozó, semmit korábban nem tudó és nem tapasztalt néző pozíciójából szemléltem a jeleneteket. Hiába beszélünk „másolatról”, a Vígszínház társulata egészen más színeket csempészhet a karikára járatott földmérő történetébe, mint hamburgi kollégáik.

Kafka szürreális, abszurd világa egyre kedveltebb idehaza is. A magyar közönség úgy tűnik, egyre fogékonyabb a világ történései ellen egyre tehetetlenebb, kiszolgáltatottabb, végül aztán önnön hazugságainak csapdájába eső kisemberek történetére, azok jellemére.

Jelenet A kastély című előadásból (Fotó: Kovács Milán)

Sokatmondó Schnábel Zita monumentálisnak ható látványa. A szünet nélküli előadás egy soha véget nem érő, magába csavarodó állványrendszerre épül. Ez rejti el azt a bizonyos kastélyt, aminek az ura K-t, a földmérőt munkára kérette. K meg is érkezik, csakhogy ellentmondásosabbnál ellentmondásosabb emberekkel, helyzetekkel, levelekkel kell megküzdenie, miközben a hol megszakított, hol sűrűn rudazott, hol börtönre, hol egy nagyobb játszótérre emlékeztető állványon kell átjutnia, felmásznia, bejutnia. Ahogyan K a szituációk mellett a kastély kiszámíthatatlan személyzetével is megbirkózik, úgy válik szinte eggyé az állványrendszerrel, míg végül már nem is a kastélyt, hanem K egyre bomló és megszédült tudatát, emberi mivoltját sejtjük a díszletben. Az elérhetetlennek vélt épelméjűség megszerzéséhez, kinyitásához a darab fináléjában végül lehetőséget kap a földmérő – már csak a megfelelő kulcsot kéne kiválasztania a sok közül.

Ebben a teljesen komolyan vett szürreálban többé-kevésbé helyt állnak Nagy Fruzsina és Pattantyus Dóra harsány, egyszerre hétköznapinak és kirívónak is ható jelmezeiben a színészek. Nem is lehetne más a normalitást lázasan megtalálni vágyó K szerepében, mint ifj. Vidnyánszky Attila, akit – merem remélni – nemcsak elképesztő fizikai teljesítménye miatt szeretnek alkalmazni a rendezők. Ifj. Vidnyánszky minden mozdulatában, hanglejtésében, cirkuszi mutatványnak is beillő koreográfiájában érződik ez a Kafka-Bodó típusú stílusegyveleg. A színész vérkomolyan veszi minden kimondott szavát és gondolatát, ettől válik gúny, de semmiképpen sem a szánalom tárgyává. Mert ifj. Vidnyánszky tolmácsolásában nagyon is magunkra ismerhetünk K figurájában. A fiatal színész színpadi léte felér egy tanmesével ebben az őrült ringlispílben – szó szerint, hiszen nem is egyszer indítják be a forgószínpadot.

Jelenet A kastély című előadásból (Fotó: Kovács Milán)

Hasonlóan jól illik ez a stílus Hegedűs D. Gézának, aki bár hanghordozásában komolyan vehető tanácsokat és útbaigazításokat ad az ifjú földmérőnek, taglejtésében és mimikájában ott rejtőzik az a kis huncut mosoly, amitől idézőjelbe helyezi minden tettét és mondatát. De éppen annyira, hogy a néző csak később érzékelje ennek jelentőségét.

Orosz Ákos, Zoltán Áron és Karácsonyi Zoltán triója a szürreális tejszínhab méltó cseresznyéje. Ők ugyanis a darabon belül a saját maguk valós színészi teljesítményét is kritizálják, ezzel a gesztussal pedig megteremtik azt, hogy a közönség egyszerre nevet groteszk szolgafigurájukon és rajtuk mint színészeken. Bodó rendezésének fő pikantériája ez a folyamatos kint és bent, a reális és az elborult közti ritmusváltás. Ebben szinte csettintésre működik közre és lendíti tovább a darabot a három színész.

Néhány színész játékán azonban érződik egyfajta távolságtartás. Bár pontos és hibátlan alakítást mutat be a személyzet tagjaiként Méhes László, Borbiczki Ferenc és Bölkény Balázs is, jelenlétükön érezni egy kis realisztikusságot vagy legalábbis annak utóízét, amitől komolyan vesszük minden mozdulatukat, holott éppen az a lényeg, hogy csak ők érezzék magukat hitelesnek, a közönség ne, a közönség hökkenjen meg. Az ő játékukból hiányzott a meghökkentés, az elemelés, a nézői elme fel-lehajítása.

Jelenet A kastély című előadásból (Fotó: Kovács Milán)

Nem úgy a lányoknál! Kovács Patrícia szépen, fokozatosan itatja át magát az abszurd játékmóddal, a sírva nevetőstől egészen a megrendítő alakításig, amikor az állványzat mélyén eltúlzott brutalitással verik meg az elöljáró feleségeként, hogy aztán véresen előbújva, vigyorogva létezzen tovább, mintha mi sem történt volna.

Az abszurd más, erotikusabb és wamposabb színei láthatóak Bach Kata és Radnay Csilla mimikában nagyon is kifejező, néhol harsány, kiszámíthatatlan figuráiban. Ifj. Vidnyánszkyn és Hegedűsön kívül talán ők kapaszkodnak meg leginkább a ringlispílben.

Bach Kata Fridájának kihívójaként, a szintén kurvaként előlépő Pepi Varga-Járó Sára alakításában egyszerre a legközönségesebb és a legföldöntúlibb jelenség A kastély-ban. Varga-Járó nagyon komolyan veszi Bodó vízióit, látszódik ez minden, nagyon hajlékony koreográfiájában, hanglejtésében és elképesztően gazdag arcjátékában.

Jelenet A kastély című előadásból (Fotó: Kovács Milán)

Duda Éva – Vitárius Orsolya közreműködésével elkészült – koreográfiái pulzálóvá teszik a hatalmas monstrumot, miközben egyfajta Rocky Horror Picture Show vágóképei villanhatnak be egy-egy táncos jelenet láttán.

A többszörös áthallást és az egyre inkább őrültebe forgó világot támogatják meg Varga Vince videós effektjei, köztük az árnyjátékos technikával készült, vászonra kivetített jelenettel, a folyamatosan mozgó, közeledő és távoldó színészek árnyékaival.

Amikor ott hagyjuk szerencsétlen K-t a monstrum legtetején, arcán a kétségbeeséssel a megfelelő kulcs kiválasztását illetően, a színpad felett filmszerűen tárul elénk a színlap, azaz a stáblista.

Szeretnék azzal a boldog tudattal kilépni a körútra, hogy én tulajdonképpen egy elborult film-színházat láttam csupán, kint vár a megnyugtató valóság, a racionálitás, hideg ész. Csakhogy rádöbbentem, hogy a racionalitás bokája kificamodott, a hideg ész megmelegedett, a valóság pedig az a kastély, amelynek se a kulcsát, se a bejáratát nem találhatjuk meg egyhamar. Lehet, nincs is.

Kiemelt kép: Jelenet A kastély című előadásból (Fotó: Kovács Milán)