Káosz és őrület a színpadon és túl, avagy John Cassavetes filmet rendez.
John Cassavetesről
1959-ben zajlott az élet Hollywood-ban. Bemutatásra került William Wyler Ben Hurja, az a fajta nagyszabású, terjedelmes játékidővel bíró eposz, mely még mindig hivatkozási alapnak minősül, ha az ember nagyszabású történelmi eposzt készít. Ugyanebben az évben napvilágot látott Billy Wilder Mindenki forrón szereti című filmje, amely a romantikus komédiáknak adott újabb löketet. Howard Hawks a Rio Bravoval pumpált friss vért a westernbe. Ed Wood két lábbal taposott a filmművészeten, mint olyanon a 9-es terv a világűrből hathatós segédletével. Hitchcock kémeset játszott az Észak-északnyugattal. Mindeközben John Cassavetes New York árnyai című filmje bemutatásra került. Második alkalommal. Az elsőfilmes Cassavetes munkáját ’58-as szakmai kudarcként elkönyvelt első verziója után pofozta ki és javította fel, ahol csak tudta, a többi pedig már történelem. Míg 1958-ban túl intellektuálisnak tartották az alkotását és „gyenge film”-nek, illetve „gyermekien naiv”-nak, addig a szakma az 1959-ben bemutatott változatot már egy kvázi forradalmi tettként aposztrofálta.
Egy új filmes generáció bemutatkozását vélték felfedezni a New York árnyaiban. Nem nehéz látni, hogy miért. A fentebb felsorolt filmek, amelyeknek 1959-ben volt a premierjük, bár kétségkívül minőségi alkotások, melyek az idő próbáját gond nélkül kiállják, habitusukban mégis teljesen különbözőek. Cassavetes filmje a többiekével ellentétben sokkal csiszolatlanabb, karcosabb, de ez a karcossága és csiszolatlansága adja a film igazi báját. Nyoma nincsen a csináltságérzetnek, filmjét nézve valósággal érezzük az utca szagát, halljuk az utca morajlását. Improvizációra hajazó dialógusai igazinak tűnnek, a forgatókönyv pedig mellőzi a plot-orientáltságot. Nem a történet viszi előre a cselekményt, inkább a karakterek és az egymáshoz fűződő viszonyuk, akik pedig több jelenetben jóformán nem csinálnak semmit, csak lógnak valahol és semmiségekről beszélgetnek. Csak hogy minél érzékletesebben szemléltessem a film hatását: ha megnézzük egymás után a New York árnyait és Scorsese Aljas utcák-ját, akkor érezni fogjuk a hatást. Kell ennél több ajánlólevél? Ugye, hogy nem.
John Cassavetes és a nők
Habár a New York árnyaiban a figyelem még megoszlott, már megmutatta jeleit annak, hogy Cassavetest mennyire érdeklik a női karakterek, ez pedig az 1974-ben bemutatott Egy hatás alatt álló nőben bizonyosodott be igazán. A forgatókönyvíró/rendező meglehetős érdeklődéssel viseltetik azon női karakterek iránt, akiknek lelkiviláguk zugában sokszor kiismerhetetlenül tévelyeg az ember. Három évvel későbbi, 1977-es Premierjében a rendező ezt még inkább megerősíti, éppen ezért a kettő film közötti párhuzamra fogom irányítani tekintetemet az elkövetkezendő sorokban.
Az Egy hatás alatt álló nő és a Premier között persze első ránézésre elég nagy szakadék tátong, hiszen a közeg teljesen más: az egyik a színjátszás világában játszódik, a másik pedig az átlagemberek valóságában, jobbára négy fal között, konyhában vagy nappaliban. Míg az egyik film egy folyamatos próbatétel előtt álló házaspárról szól, a Premier már egy színdarab közelgő bemutatója és a színdarab főszereplő színésznője körül forog és mindkét film főszereplője egy olyan nő, aki különböző okokból ugyan, de válságba kerül. Ugyanakkor eltérő okokból fakadóan, de mindkét hősnő valamilyen szinten elveszíti a kapcsolatát a valósággal és egyben kicsit saját magával, valamint a környezetével is.
Az önsorsrontás mindkét karakter sajátja: Mabel és Myrtle (két M-betűs nő, mindkettőt Gena Rowlands alakításában láthatjuk megelevenedni), akárcsak több másik Cassavetes-szereplő (példaként akár az Életem értelme című film karaktereit is hozhatjuk) az alkoholban látja meg problémáinak ha nem is megoldását, de az elfedését, elfojtását. Mabel a két szereplő közül valamelyest nagyobb rejtélynek bizonyul, hiszen nem egészen tudjuk, hogy miért sodorja magát alkoholizmusba, a film csak egy-két jelet ad erre vonatkozóan. Az relatíve gyorsan kiderül a filmből, hogy viselkedése meglehetősen furcsa és szokatlannak hathat a környezete számára – miután férje egy csőtörés miatt nem jut haza, egy helyi kricsmiben szed fel egy idegen férfit és vele bújik ágyba, amikor pedig férje beállít végre a kollégáival, akkor látjuk, hogy képtelennek bizonyul a szociális kapcsolattartásra. Próbálkozik beszélgetésbe elegyedni és igyekszik jó hangulatot csiholni, de a fáradt munkások csak értetlenül ülnek a spagettijük mellett és nem tudnak mit kezdeni a helyzettel. Cassavetes nem mondja ki, hogy mégis miből fakad Mabel-nek ez az attitűdje, de a film nem is erről szól. Cassavetes nem is fecséreli arra az időt, hogy melodrámát faragjon és nem kezd el ítélkezni. Empátiát épít, de azt pőre egyszerűséggel teszi, egész egyszerűen prezentál nekünk egy a maga szokatlanságában, unortodox voltában is működőképes párkapcsolatot. A nagy amerikai, boldog család helyett egy kiegyensúlyozatlan, kaotikus famíliát tár elénk folyton kotnyeleskedő anyóssal, labilis lelkiállapotú feleséggel és ezt az állapotot több ízben csak kiabálással, pofonosztással kezelni képes férjjel. Olyan messze állunk az amerikai álomtól, amilyen messzire csak lehet, de mégis, ez az őszinteség, ez a tökéletlenség az, amely legfőbb vonzerejét adja az alkotásnak és úgy en bloc Cassavetes munkásságának.
A kommunikációképtelenség és a szociális érzéketlenség a Premiernek is része, igaz, kicsit más formában. Míg Mabel igyekszik, a legtöbb szituációban azon van, hogy valamilyen szinten felvegye a kapcsolatot a külvilággal, a környezetével és ezen kísérlete rendre kudarcba fullad, addig Myrtle, az ünnepelt színésznő szinte egyik napról a másikra veszíti el ezt a kapcsolatot mind a közönséggel, mind pedig a barátaival, kollégáival. Az esetében azonban Cassavetes már sokkal tisztábban kimondja a miérteket. Nála az eseményeket egy halálos végkimenetelű baleset indítja el: egy fiatal rajongóját azt követően csapja el egy autó, miután kifejezte szeretetét és rajongását. Ezt követően Myrtle-t a lány szelleme kísérti minduntalan és elkezdi átértékelni saját életét és a színházi életben betöltött szerepét. A Premier több témával zsonglőrködik, de mind közül az egyik legfontosabb az életkorból fakadó beskatulyázástól való félelem, amely végtére is Myrtle-ön eluralkodik, legújabb szerepét pedig pont attól képtelen igazán átélni, mert azzal szembe kellene néznie saját korával és kvázi halandóságával. Gőgjét hát alkoholba fojtja.
Nincsen könnyű válasz
Amiképpen Cassavetes filmjeitől megszokhattuk, egyszerű választ egyik film sem ad a főszereplő problémájára, legfeljebb tüneti kezelés esete merül fel. Mabel az Egy hatás alatt álló nő cselekményének egy pontján kórházi kezelésben részesül, amelytől mindenki a javulást várja, de a visszatérését ünneplő ebéden kiderül, hogy legfeljebb csak elfojtásra került a jól ismert ambivalens énje. Valamelyest a New York árnyai cselekményvezetését is emlékeinkbe hívja az, hogy itt sincs egy kifejezett ív, amely végigfutna a filmen: a karakterek végigmennek bizonyos stációkon, de számottevő változás nem megy végbe az életükben, mintha csak egy kulcslyukon keresztül bámultunk volna ki pár napot egy család életéből. Történnek dolgok, de egyik sem tűnik meghatározónak, mire a végefőcímig eljutunk, azt vehetjük észre, hogy minden marad a régiben. Mabel és Nicky ugyanúgy egy egymásra támaszkodó, problémás páros, mint az elején voltak és veszekedéseik, valamint szerető pillantásaik ugyanúgy meg fognak maradni ez után is. Érdemes megnézni azokat a képsorokat, amelyek Mabel távollétében játszódnak: Nicky elviszi a gyerekeket a strandra, de egyszerűen képtelen uralni a helyzetet, majd a hazafele úton sörrel itatja őket. Egyértelművé válik, hogy viselkedhet akárhogyan Mabel, valahogy az ő jelenlétével teljes a kép és az ő kontrollálatlansága az, ami igazi rendszert, életet ad ebbe a családba.
Egyértelmű, egyszerű válaszok tekintetében a Premier sem különbözik. Myrtle egész cselekményt átívelő ámokfutása és az ezt ékítő folytonos veszekedései az íróval és a rendezővel egy alkoholmámorban úszó színjátékba torkollik, amely már a nagy estén, a premieren történik. Nem lehetünk biztosak abban, hogy Myrtle ebből lelkileg jól jön-e ki (mint írtam: tüneti kezelés csupán), de a színpadon partnerével, a John Cassavettes által játszott színésszel lefolytatott improvizációs játéka látszólag minden problémáját semmissé teszi, vagy legalábbis elodázza. A színi előadás végére fokozatosan kijózanodó színésznő játékát vastapssal jutalmazzák, a rendező elégedett, ahogy a többi stábtag is látszólagos örömmel fogadja a sikert. Myrtle pedig, aki mindennél jobban félt attól, hogy a közönség óhatatlanul észreveszi a szerepnek köszönhetően a korát, még egyszer eljátszhatta, hogy fiatal, hogy játékos és hogy bevállalós. A happy end azonban ebből az elodázásból fakadóan nem egyértelmű, csupán átmeneti állapotnak érezzük. Egy újabb este erejéig megtalálta ugyan a kapcsolatot mind saját magával, mind pedig a közönséggel, de semmi nem tarthat örökké, tudjuk ezt nagyon jól az Alkony sugárút egykori sztárja óta, aki évekkel a némafilm hanyatlása után is igyekszik fenntartani saját kopott fényét.
A szeretet a kulcs?
Amit a nyers, arcokra összpontosító kamerajáték mellett még megfigyelhetünk, hogy Cassavetes minden egyes filmjében nagy hangsúlyt fektet a színészi alakításokra és azok intenzitására: Gena Rowlands mindkét tárgyalt szerepben elképesztő beleéléssel, szépelgés, túljátszás, finomkodás nélkül hozza azt a törékeny lelkű figurát, aki vagy próbál úrrá lenni saját maga ambivalenciáján, vagy pedig igyekszik azt a bizonyos megtört fényt újjáéleszteni saját magában. Szesz-szagú alakításán keresztül pedig nagyon jól kiviláglik Cassavetes azon kinyilatkoztatása, hogy történetei mindig a szeretetről, szerelemről szólnak. Karakterei finoman szólva is tökéletlenek, esetlenek, ingatagok (Mabel megcsalja a férjét, Nicky sört ad a gyerekeknek, Myrtle alkoholista és tagadja a valóságot), de mindnyájuk cselekedetét a szeretet az, amely legtöbbször vezéreli. Viselkedjenek akárhogyan, mondjanak bármit, csaljanak vagy kiabáljanak, üssenek vagy öleljenek, Cassavetes valahogy mindig a szeretetnek a furcsa, kibogozhatatlan, szúrós-simogató zegzugában kalauzol bennünket. És mindig rávilágít arra, hogy nincsen tökéletlenebb faj az embernél. Talán ebben rejlik a rendező egyik legfőbb öröksége és talán ezért olyan átkozottul relevánsak mind a mai napig a filmjei.
Kónya Sándor írása
Kiemelt kép: Jelenet a Premier című filmből (fotó: IMDb) és a Premier című előadás promóciós fotója (fotó: Dömölky Dániel)