2023 végén mutatták be a Radnóti Színházban az Istentelen ifjúság című előadást Nagy Péter István rendezésében, akinek a nevéhez olyan előadások fűződnek a teátrumban, mint a Don Carlos, a 451 Fahrenheit és A vége. Az Ödön von Horváth kisregénye alapján született darab középpontjában a boldogulását kereső kisember morális dilemmái és a kamaszok identitáskeresése áll egy értékvesztett világban. A rendezővel Sándor Júlia dramaturg, egyben a színpadi változat egyik írója beszélgetett.  

Az Istentelen ifjúságot te javasoltad. Miért szerettél volna ezzel az anyaggal foglalkozni, mi ragadott meg benne?

Arról beszélgettünk, hogy jó lenne, ha ebben az évadban a társulat fiatal színészeivel tudnék dolgozni, ehhez kerestem anyagot. Az Istentelen ifjúságot először még gimnáziumban olvastam, német nemzetiségi tagozaton, körülbelül a történetben szereplő fiúkkal lehettem egyidős. Most pedig azt éreztem, hogy valahogy nagyon alájött a valóság a regénynek, az egzisztenciális kiszolgáltatottság okozta kényszerhelyzetek a mindennapokban gyakran a könnyebb ellenállás felé löknek bennünket. A megalkuvás problematikáját most az egyik legfontosabb kérdésnek gondolom.

Hogy emlékszel, miben volt más ezzel a történettel tizenévesen találkozni, és miben volt más most foglalkozni vele?

Ezzel a korszakkal az volt az alapélményem, hogy amikor a történelemtanár arról magyarázott, hogyan mentek végbe a második világháború előtti társadalmi változások, meg hogy a propaganda hogyan volt képes átmosni az emberek agyát, akkor én azt ott, 2005 körül, nagyon nehezen értettem. Azt gondoltam, hogy nem lehet ennyire egyszerű, hogy valamit sulykolnak, és akkor azt az emberek egy idő után elhiszik. A regény kapcsán arra emlékszem, hogy a tanárral tinédzserként is lehetett menni, ha nem is minden morális dilemmájával, de a humanizmusa, az istenkeresése nagyon azonosulható volt. És ez igaz a diákok egy részére is. Az egész tábori miliő nagyon elevenen megvolt az általános iskolai táborokból meg cserkésztáborokból. Nekünk talán nem dolgozott ennyire a libidónk, de voltak szerelmek és volt titkos életünk is, ami elkerülte a felnőttek figyelmét.

Jelenetkép az Istentelen ifjúság című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)

Miért fontos neked az iskoláról mint szocializációs közegről beszélni?

Én többnyire jó tanuló voltam, de voltak „magatartási problémáim”. És sokáig azt gondoltam, hogy ez biztos a személyiségemmel függ össze, és soha nem gondoltam, hogy lehet, hogy nem velem van a probléma, hanem mondjuk a rendszerrel. De ma már nagyon erősen azt gondolom, hogy akadnak strukturális problémák az oktatásban. Ha az egyéni képességekre nagyobb figyelem jutna, és ha a diákokban megmutatkozó sokféle tehetséget volna lehetőség személyre szólóan kibontani, akkor lehetne ezt az egészet jobban is csinálni. És azt is gondolom, hogy szorosabb lehetne az iskola kapcsolata a valósággal. Az iskola ma Magyarországon nem az életre készít fel: a jó jegyekkel díjazott teljesítmény egyáltalán nem markere annak, hogy valaki hogyan boldogul majd az életben.

Az előadás előkészítése során időről időre felmerült Wes Anderson filmrendező neve. Ő miért és hogyan volt neked itt most fontos?

Wes Andersonnak a gyermekek lélektana az egyik fontos visszatérő témája, ott van például a Holdfény királyság, ami egészen hasonló helyzetben, egy cserkésztáborban játszódik. Vagy a konkrétan gyerekeknek szóló irodalomból rendezett filmjei, például A fantasztikus Róka úr, vagy a legújabb, szintén Roald Dahl-mesékből készült kisfilmjei közül A hattyú. Abban egy gyerekek közötti bullying-helyzetet követünk végig. Az ő esztétikáját jellemzi egy olyan gyermeki valóságreprezentáció, amiben egyrészt jelen van valami meseszerűség, de közben nincs eltagadva az a sokféle kegyetlenség sem, amivel egy gyerek találkozik, vagy amit a gyerekek egymás között művelnek. Ez a kvázi mesevilág, és az abban egészen naturálisan megjelenő trauma kontrasztja inspirált bennünket az előadás vizualitásának kialakításában.

Jelenetkép az Istentelen ifjúság című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)

És közben egy teljesen autonóm látványvilágú előadás jött létre, ami időnként kimondottan játszik a saját színházszerűségével.

Horváth nagyon pontosan írja meg a saját korát, de végig kerüli a valós referenciákat, például egyszer sem nevezi Hitlert Hitlernek, hanem úgy hívja, hogy a főplebejus. Nincsenek pontos dátumok, helyszínmegjelölések, a szereplőket is csak kezdőbetűk jelölik. Mi az adaptációnkban meg akartuk tartani ezt a szabadságot, ami nem köti meg konkrétan, hogy mikor és hol vagyunk. De közben egy előadásnak mégiscsak fel kell vállalnia bizonyos konkrétumokat, úgyhogy a színpadi megvalósításban egy olyan világot építettünk, ami időnként dialógusba lép a megírásának korával épp úgy, mint a jelenkori valóságunkkal. Sokszor csak a néző jelenbeli tapasztalataira vagy a fasizálódó Németországról való tudására támaszkodunk, és hagyjuk, hogy maga fedezze fel a történettel való párhuzamokat, időnként meg vizuálisan is rájátszunk ezekre. Ilyen eszközökkel egy sokkal szabadabb történetmesélésre van lehetőség, ami viszont kimondottan aktív és játékos nézői attitűdre épít.

A térszervezés is nagyon izgalmas. A különböző terekhez (osztályterem, erdő, tábor) tartozó elemek sokszor egymással keveredve vannak jelen a színen.

Igen, egy osztálytermi kontextusból indulunk el, és az ehhez tartozó téri elemek, tehát a padok, zsámolyok, matracok végig a színpadon maradnak, nem tűnnek el, amikor a történet szerint megérkezünk a sátortáborba, az erdőbe. Így bizonyos értelemben végig egy osztályteremben vagyunk. És ehhez hasonlóan a sátrak és fák is hosszabb ideig bent maradnak a bíróság vagy a későbbi jelenetek során, az erdő jelenvalósága is tágabb, szimbolikusabb. Ahogy megyünk a történettel, a kontextusidegen elemek egyszerűen átkereteződnek. Például az iskolai szertárban is előforduló kitömött állatok egy erdőben hirtelen nagyon más jelentést kapnak.

Jelenetkép az Istentelen ifjúság című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)

Amikor nekiláttunk a színpadi változat megírásának, viszonylag hamar kimondtuk, hogy ez a darab a dramaturgiáját tekintve egy krimi lesz. (Az előadás szövegkönyvét Hárs Anna, Sándor Júlia és Nagy Péter István készítette. – A szerk.)

Dramaturgiáját tekintve biztosan az, de az előadásnak már inkább antizsáner törekvései vannak. Nem annak van a legnagyobb izgalma, hogy úristen, ki tette, és nem biztos, hogy amikor megtaláljuk, azzal minden kellemetlen érzésünk feloldódik. Sőt. Amikor a főszereplővel együtt rájövünk, hogy ki csinálta, onnantól kezd a dolog igazán kényelmetlen lenni. Onnantól a gyilkosság elkezd túlmutatni önmagán, és a legmegrázóbb mégiscsak az lesz, hogy a felelősség tovább bontható. Mert nem egyszerűen az illető diák személyiségében van kódolva, hogy ő gyilkosságra született, hanem ebben további súlyos felelőssége van a társadalomnak, az iskolai rendszernek, a szüleinek, a tanárnak – és ez nyugtalanító.

A színpadi változat megírásakor inspirációként használtuk Ödön von Horváth Korunk gyermeke című regényét, és több szereplő is említi, hogy nem tudunk függetlenedni a korszaktól, amelybe beleszülettünk. Mit gondolsz, mennyire határoz meg minket a kor, amiben élünk?

Szerintem rettenetesen. Nagyon nehéz kilépni a saját társadalmi és kulturális kontextusunkból, és letenni azokat a mindennapi problémákat, amik abból adódnak, hogy ebben a korszakban, ebben a világpolitikai helyzetben épp ezen a helyen élünk. Ezek alapvetően határozzák meg a gondolkodásunkat és a mindennapjainkat. Az előadásban egy olyan világ képe bontakozik ki, ahol nagyon szűk az autonóm cselekvés és gondolkodás tere. Ez főleg a közegből adódik, és azért tartottuk fontosnak ebben a náci korra való hivatkozást is, mert, minden különbségével együtt, igenis van egy óriási vetett árnyéka a mai világra nézve.

Jelenetkép az Istentelen ifjúság című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)

Ez a történet megmutatja azt is, hogy az ember milyen könnyen esendővé válik, de jócskán van példa az ellenkezőjére is. Sőt, arra is, hogy a jó példa ragadós. Mit gondolsz, milyen hősökre és milyen történetekre van most szükségünk? Vagy milyen hősökről és milyen történeteket szeretsz te a legjobban mesélni?

Nem tudom, biztos lehetnék ezzel sokkal tudatosabb, de azt hiszem, jobban izgatnak a morálisan szürke karakterek, ők közelebb állnak a mindennapjainkhoz. És nem is nagyon látok olyan figurákat, akik egy az egyben példaként követhetőek lehetnének ma, ennél sokkal ellentmondásosabb és átmenetibb világban élünk, nehéz lenne abszolút igazságokat felmutatni. Ha végiggondolom a radnótis rendezéseim, a középpontban könnyen azonosulható karakterek állnak, akik egy ponton falba ütköznek, mint Jim Carrey a Truman Show végén. Elkezdik keresni a kijáratot, de az útvesztő bezárul, mielőtt megtalálnák. A tanár a regénnyel ellentétben nálunk a történet végén hiábavalóan életét veszti. Ahogy a 451-ben Montag, vagy a Don Carlosban Carlos. A vége mindig nélkülözi a pátoszt, ami helyette van, az tragikusan ironikus. Azért alapvetően hiszek abban, hogy a katarzisra szükség van, csak nem gondolom, hogy a mai világról lehet úgy színpadon gondolkodni, hogy valami keserűen fanyar szájíz ne maradjon utána.

Az interjút Sándor Júlia készítette.

Kiemelt kép: Nagy Péter István az Istentelen ifjúság olvasópróbáján (Fotó: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)