„Jó, ha a színészt időnként nélkülözik, ha rá van kényszerítve arra, hogy csöndben maradjon” – interjú Nagy Viktorral

Nagy Viktor két évtizeddel ezelőtt lépett ki diplomájával a kezében a Színház- és Filmművészeti Egyetem épületéből, ám a kerek évfordulót ünneplő osztálytalálkozó elmaradt… A sors furcsa játéka, hogy most egy olyan előadást próbál, melynek szereplői véndiákok, akik húszéves találkozójukra készülnek. Mint minden évforduló, a Legszebb férfikor alaphelyzete is lehetőséget ad arra, hogy visszatekintsünk egy elmúlt időszakra, rácsodálkozzunk egykori önmagunkra és szembesüljünk azzal, megvalósultak-e álmaink.

Nagyon hamar eljutottunk ezekig a kérdésekig Nagy Viktorral, a Thália Színház művészével, a Kultkikötő alapító igazgatójával, akivel legújabb bemutatójáról és arról is beszélgettünk, mi az, amitől a legjobban fél.

Említetted, hogy a két próba között is tanultad a szöveget. Ennyire hosszú a szövegkönyv?

Annyira gyors a párbeszédek üteme, annyira egymásra épülnek benne a mondatok, hogy az egész olyan, mint egy cirkuszi mutatvány. Azt is mondhatom, hogy mi vagyunk a légtornászok, akiknek tökéletes ritmusérzékre van szükségük ahhoz, hogy el tudják kapni a partner kezét, jelen esetben végszavát. Ha valamelyikünk kihagy egy ütemet és nem időben szólal meg, akkor ez a kis baki végig görög az egész előadáson.

Koncentráltabb figyelmet igényel ezek szerint, mint egy dráma?

Másfajta figyelmet. Egy Csehov-darabba befelér, ha az ember „dödörög” beszéd közben, ha elmélázik picit miközben rakja össze a gondolatait. Jelen esetben, a Legszebb férfikorban ez nem megengedhető. Nagyon jelenidejűnek kell lenni. Hamvai Kornél, a színház irodalmi vezetője úgy fogalmazott, hogy ezek a szereplők bajban vannak, és ebből alakul ki az a teljesen felfokozott idegállapot, amelyben képesek egymásra dobálni mondatokat. Úgy beszélnek élő szóban mint mások chatelés közben. Elmondom a mondatot, a poént, és kész, mennem kell tovább, különben elsodornak a többiek.

A súgó sem tudja megmenteni a helyzetet?

Nagyon nehéz helyzetben van ilyenkor a súgó és a színész is, egy ennyire gyors tempójú előadást nem igazán lehet visszaterelni a medrébe. Az más kérdés, hogy ha bakizunk, azt a közönség általában nagyon szereti.

Csak játszani nehéz vagy már a próbák is fárasztók?

Amiatt nehéz, mert hiába tanulom a szöveget, hiába tudom elmondani, ahhoz hogy ezek az adok-kapok jellegű, egymás szavába vágó párbeszédek jól működjenek, kellenek a többiek is. Nem elég csak a biztos szövegtudás, ezt úgy be kell gyakorolni mint egy tánckoreográfiát. Szerencsére jól állunk a próbákkal, most kezdtünk el azzal foglalkozni, hogy kidolgozzuk, a mondatokon túl ezek milyen emberek is valójában. Valló Péter (az előadás rendezője – a szerk.) nagyon sokat segít nekünk abban, hogy megtaláljuk a figurák személyiségét.

Egy bohózatban van lehetőség erre, egyáltalán meg kell mutatni a szereplők emberi oldalát?

Van rá példa, bár a műfaj szabályai valóban nem sok teret hagynak. Péter viszont azt mondta, hogy amennyire csak lehet feszítsük szét a kereteket. Ha valami kiderül rólunk a darabban, azt általában mindig valaki más mondja el, más fedi fel az igazságot, mi pedig a viselkedésünkkel demonstráljuk mindezt. Ezen felül szükség van arra, hogy megmutassuk, nem csak poéngépek vagyunk, mindannyiunk sorsában volt törés, bár a látszat nem ezt sugallja.

Milyen Valló Péterrel a közös munka. Saját bevallása szerint most rendez először klasszikus bohózatot.

Éppen ezért a próba ezen szakaszában még nem bohózatként tekint az előadásra, hiszen a műfaj sajátosságai úgyis kiadják majd a helyzeteket. Péter most azzal foglalkozik, hogy minden ember álljon a talpán, hogy tudjuk ki kicsoda és ne csak tetszelegni akarjunk a szöveg ruhájában, hanem képviseljünk valamit a színpadon. Azon dolgozunk, hogy ebben a nagy „rohanásban”, amikor csak fél mondataink vannak, meg tudjuk mutatni a szerepek mélységét.

Kit alakítasz az előadásban?

Szerencsére rettenetesen távol áll tőlem ez az ürge, örülök ennek a negatív figurának, mert ezzel van munka, meg kell keresnem a hangját, az igazságát. Egy politikai tanácsadóról van szó, aki több érát is kiszolgált már, rettegnek tőle a beosztottjai, és úgy fogalmazza meg önmagát, hogy egy ideig azért fizettek neki, hogy ott legyen, most meg azért, hogy ne legyen ott. Hatalmas tudása van. A magánélete viszont nem alakult olyan jól, mint a pályája, hiszen elvált ember. Nem hiszem, hogy azért lett családja, mert ebben kereste volna a boldogságot, valamit régen elveszíthetett, amit ezzel csak megpróbált pótolni. Egyébként egy nagyon jó humorú, egyszerre kellemetlen mégis csodálatos ember, aki mindenki számára ismerős lesz.

Nagyon különleges a felállás, nyolc férfi és csupán egy hölgy szerepel az előadásban. Milyen így a próbák dinamikája?

Mint a méhecskék a virág körül, úgy szállunk oda Jucihoz (Schell Judit – a szerk.), hiszen minden szereplő szerelmes volt belé egykor, van aki még ma is az, így mindenkinek van vele valamilyen ügye. Óhajtjuk a társaságát, ő viszont nagyon nem szeretne velünk kettesben maradni. (nevet) Mindannyian nagyon jól ismerjük egymást, remek a próbák hangulata, ami annak is köszönhető, hogy a sok-sok közös munka folyamatosan frissen tart minket itt a társulatban. Nincs idő arra, hogy eltávolodjunk. Más színházaknál, ahol jóval többen vannak, előfordul, hogy kevesebb időt töltenek együtt a kollégák, nálunk megvan egyfajta folytonosság, ami jó dolog.

Húsz évvel ezelőtt végeztél a Színművészetin, és most egy olyan előadásban játszol, ahol a szereplők a húszéves osztálytalálkozójukat ünneplik. A tiétek milyen volt?

A húszéves találkozó elmaradt, viszont ehhez nagyon hasonló volt a helyzet a szakközépiskolában. Elektroműszerésznek tanultam, szóval egy tévét simán szét tudnék szedni, bár ezt végzettség nélkül is meg lehet csinálni… (nevet) Az osztályunk, képzelheted, csupa fiúkból állt, ám volt egyetlen egy lány is közöttünk. Mondanom sem kell, mindenki kereste a társaságát, úgy mint Juciét most ebben az előadásban. A Színműn a diploma után tíz évvel tartottunk egy találkozót, és fura belegondolni abba, hogy az ember hogyan hagyja el magát az évek során.

Elhagyja magát? Hogyan érted ezt pontosan?

Az ilyen találkozókon a régi ismerősök tartanak elénk tükröt, rácsodálkozunk egykori önmagunkra és szörnyülködhetünk azon, miket is csináltunk régen… Szembesülünk azzal, hogy mivé lettünk, hogy mit gondoltunk és mi nem sikerült. Az én figurámnak, mikor még ereje teljében volt, meg sem fordult a fejében, hogy családja lesz, arra pedig pláne nem gondolt, hogy születik majd egyszer egy gyereke, akit csak két hetente egyszer láthat. Mindegyik szerep mélyén ott a tragédia, amit vígjátéki elemek között meg kell mutassunk, mert ha nem csináljuk meg, akkor kutyakomédia lesz belőle.

Túl vagy már egy bemutatón, most készülsz a másodikra és vár még rád egy háromszereplős darab is tavasszal, méghozzá a Művészet.

Olvastam a darabot, láttam a hazai ősbemutatót a Katonában, nagyon várom ezt a munkát is, de nem tagadom, jól fog esni most egy kis pihenő. Két hónap szünet jön majd a Legszebb férfikor után, amikor nem fogok próbálni és nem kell délelőttönként is bejárni a színházba, így tudok majd a Kultkikötővel foglalkozni.

Nem sok szabadidőd volt most nyáron sem.

Ezért is kérem, hogy ha lehet, az évad első bemutatójában ne legyek benne. Nem azért, mert pihenni szeretnék, hanem ne kelljen egyik munkából a másikba esnem, nehéz az átállás. A kettő ugyanis teljesen mást kíván tőlem. Szeretem amikor megmondják, hogy mit csináljak, amikor a rendező felvázolja az irányokat és nekem ezek mentén kell megteremtenem az embert a színpadon. Emellett pedig nagy élvezettel ugrok be két próba között az irodába, egyeztetek, telefonálok, szervezem a nyári műsort… vagyis most már a teljes évet, mert mind a négy évszakban kínálunk programokat a Balaton-parton. Szeretem ezt a kettősséget.

Remek ötlet volt például tavaly, hogy a levendulamezőre is szerveztetek koncertet.

A Kultkikötőt, de általában a színházat is horizontálisan képzeljük el. Azt szeretnénk, ha a nézők nem csak leülnének megnézni egy előadást, hanem kiélveznék mindazt, amit a Balaton nyújt, legyen az a levendulamező vagy egy jó bor. Ilyen értelemben szeretjük feszegetni a határokat, keressük azokat a helyszíneket, amelyektől egy előadás vagy koncert még komplexebb élménnyel gazdagítja az embereket. Szerencsére rengetegen keresnek minket, épp most jutottunk el oda, hogy tudnunk kell megálljt parancsolni saját magunknak. Inkább legyen realítve kevesebb, de csak minőségi, értékes program a kínálatban. Számtalan csodálatos helyszín van a Balaton-parton és nagy a csábítás, hogy minél több helyen jelen legyünk.

Kicsit kapcsolódva még a Legszebb férfikorhoz, hogyan látod magad húsz év távlatából? Te is megcsináltad a belső számvetést, megnézted azt, hogy mi volt egykor és hol tartasz ma?

Nagyon sokat töprengek azon, mit kellett volna másképpen csinálni. Jól tettem, hogy anno Kaposvárra szerződtem és nem mentem Szolnokra? Mindig feljönnek bennem ehhez hasonló kérdések, miközben tudom, hogy felesleges ezeken rágódni, hiszen ha bármikor is másképp döntöttem volna, teljesen máshogy alakult volna az életem. Voltak nehéz időszakaim Kaposváron, amikor nem úgy ment az életem, ahogy szerettem volna, de ma már tudom, hogy nem szabad, hogy minden zökkenőmentes legyen. Sohasem csináltam volna meg például az önálló estemet.

Nem tudom, hogy a kollégák hogyan vélekednek, de szerintem jó, ha a színészt időnként nélkülözik, ha rá van kényszerítve arra, hogy csöndben maradjon, hogy elgondolkodjon azon, való-e erre a pályára… Ha ilyenkor érkezik egy új munka, akkor én olyan vagyok, hogy még inkább be akarom bizonyítani, elsősorban magamnak, hogy igenis van helyem a színpadon. Jó, ha az ember időnként megkérdőjelezi mindazt, amiben biztos. Azt vettem észre, hogy míg a főiskolán rengeteget kérdeztünk, ma már csak kijelentő módban fogalmazunk. Ahogy telik az idő, az ember egyre inkább azt érzi, hogy készen van.

Felveszünk egy szerepet.

A kisebb ellenállás felé mozdulunk, minél idősebbek vagyunk, annál kevésbé megyünk bele a dolgok sűrűjébe, legyen inkább minden egyszerű, nem is kérdezünk, nem is kételkedünk. A kislányomat arra igyekszem tanítani, hogy kérdezzen és szerencsére nem sokat kell bíztatni. Nagy a felelősségünk abban, hogy olyan ember legyen belőle, aki helyt tud állni a világban.

Mitől félsz a legjobban?

Attól, hogy tudom-e eléggé szeretni a kislányomat. Butaság, tudom, csak mégis félek attól, hogy ő ezt nem érzi, ezért nagyon figyelek arra, hogy sok közös programunk legyen. Napközben ritkán tudok otthon lenni, amikor este hazaérek ő már alszik… emiatt a közös órákat, perceket minél tartalmasabban szeretném eltölteni. Amikor például elviszem a bölcsödébe és tudom, hogy nem lesz időm érte menni, akkor mindig elmondom neki, hogy ugyan most nem apa visz haza, de másnap reggel, amikor felkelsz és szólítasz, akkor odamegyek a kiságyadhoz és én foglak kiemelni. Ez nagyon fontos szertartásunk.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Nagy Viktor (fotó: Horváth Péter Gyula)