Jó beszélgetés – ajánló a Bolondok napja című előadáshoz

Idén a CAFe Kortárs Művészeti Fesztivál új programsorozattal bővült. A #kapucsengő kezdeményezés öt lakásszínházi előadást foglal magában. E sorozatban kapott helyet Horváth és Tunyogi közös produkciója, a Bolondok napja.

Horváth Kristóf és Tunyogi Imre neve ismerős lehet a slam-poetry világát ismerők számára. A „Színész Bob” és „Tunyi” slammernéven híressé vált páros a Slam Poetry OB-on túlnyúlva közvetlenebb és személyesebb kifejezési formát talált gondolataik megosztásához. A storytelling műfaja, illetve Horváth rendezői és dramaturgiai segítsége révén Tunyogi nem slammerként, nem betegként vagy bármi másként – kizárólag „önmagaként” áll ellőttünk a Kugler Art Szalonban.

A Kugler Art Szalon meghitt és otthonos nappalija még bensőségesebbé teszi az amúgy is személyes darabot. Ugyanis magáról Tunyogi Imréről szól az előadás. Illetve, többről. Arról is, hogy mennyire tud valaki tényleg önmaga lenni a színpadon?  Tunyi mutatja be saját magát, reflektálva állapotára és az őt eddig ért megjegyzésekre. Őszintén és közvetlenül, megnyerő színészi jelenléttel teszi ezt a fajta öndefiniálást. A kezdetekkor sokakban felmerülhet a kérdés: vajon ez a srác tényleg értelmi fogyatékos vagy csak nagyon jól játssza?

Voltaképpen ebben rejlik Tunyogi és a slammelés, a stand-up elemeit is felhasználó előadás zsenialitása: úgy mesél a féloldali bénulással, enyhe értelmi fogyatékosként született férfi magáról, a megbélyegzésről, a megalázottságról és az előítéletekről, hogy közben azon zakatol az agyunk: mikor játszik (rá) és mikor tényleg önmaga a színpadon?

Hiszen Tunyogi betanult szöveget mond fel, ám ahogyan elmondja, az teljes mértékben önmagából árad. A refrénként ható, visszatérő három alap bemutatkozó mondat adja a szöveg lüktetését és dinamikáját, ám a ritmus, a gyorsítás, a lassítás abszolút „tunyogias”. Betanult „koreográfiát” jár végig, amikor leül, illetve felpattan a kanapéról, ám az, ahogyan elakad a szövegben, és a háttérben Horváth Kristóf kisegíti, az már a természetes módon való színpadi létezés jele.

Ennek az állandó, csibészes bizonytalanságnak a rájátszás és a valós között, valamint Tunyogi sziporkázó humorának köszönhetően didaktika és belebeszélés nélkül, magát érthető módon lesz közülünk való a sérült slammer. Anélkül, hogy leszúrna vagy felelősségre vonna, érzékennyé tesz a téma és ő mint embertárs iránt. Folyamatosan ironizál rajtunk és magán,  ez pedig segít abban, hogy  elinduljon, és ne elindítsák a közeledési folyamatot. Mert valójában mindannyian bolondok vagyunk: ő azért, mert lenézte magát eddig, én pedig azért, mert „másként” kezeltem őt magamban. Hiszen mindannyian különlegesek vagyunk a magunk nemében. Tunyogi is erre jött rá az elmúlt harminc esztendője során.

És hol máskor is döbbenhetnénk erre rá, mint este együtt, egy jóleső, a nappali csendjében történő „színházi beszélgetés” során!

Németh Fruzsina Lilla írása

Kiemelt kép: Horváth Kristóf Színész Bob és Tunyogi Imre (Fotó: Felvégi Andrea)