„Játszanom kell, különben elmerülök” – interjú Márfi Márkkal

A Radnóti Színházban futó 10 című előadást nemcsak a nézők, a kritikusok is szeretik. Komoly kihívás jegyet szerezni rá, de mindenképpen megéri a kitartást és fáradozást, mert katartikus élményt nyújt a darab. A tíz főbűnt tíz kiváló színész személyesíti meg, és sokszor a bűnök még halmozódnak is. A tíz karakter egyetlen nevesített szereplője az V. számú Róka, akit Márfi Márk egyetemi hallgató alakít, teljes mértékben felnőve a feladathoz.

Egy egyetemistának elég erős belépő egy ilyen darab. Mit gondoltál, amikor először vetted kézbe a szöveget?

Amikor Kováts Adéllal először beszéltem a darabról, csak annyit árulhatott el, hogy az ötödik parancsolat leszek, szerinte nagyon passzol hozzám. Nem tudom miért, egyértelműnek vettem, hogy az a „Ne Ölj!”. Hiszen így tanultam. Az olvasópróbán szembesültem vele, hogy a „Tiszteld Apádat és Anyádat!” az enyém. Székely Csaba elmagyarázta, hol is van a csavar. Ott és akkor találkozhattunk először a szöveggel, ez a rendező, Sebestyén Aba kérése volt. Miután felolvastuk megkérdezte, hogy minden érthető-e. Hát hazudtam volna, ha azt mondom, hogy: minden, persze! Úgyhogy, csak bólogattam és alig vártam, hogy otthon átbújjam újra, kisilabizálva a római számok, IV.-k és IX.-k történeteit. Sok mindenre csak a próbafolyamat alatt jöttem rá, de voltak újabb kérdéseim még a huszadik előadás után is. Korábban még semmiből sem adatott meg, hogy ennyit játsszak. Izgalmas szembesülés volt. Talán ma kicsit máshogy is formálom a kérdéseim lehetséges válaszai miatt. Merem állítani, hogy Róka többfeleképpen játszható, egyik este így, másikon, úgy és mindkettőnek van igaza. A döntés rajtam áll, előadás előtt.

Neked, személy szerint, mit ad ez a darab?

Lehetőséget. A döntésre való visszavonhatatlan késztetést. Kereteken belüli kísérletezésnek is nevezhetjük. Mit ad még? Figyelemfejlesztést. Amikor nem én vagyok előtérben, akkor a háttérből megfigyelek, ahogy az életben is, csak itt csavarva azzal, hogy egyszerre láthatom a játszó összes társamat, illetve a nézőket is. Hiszen ha én nem játszom, akkor én is azt nézem, és látom, amit a nézők. S ugyanannyi időm, van erre nekem, is mint nekik. Együtt vagyunk az elejétől a végéig. Senki nem megy ki, és senki nem jön be. Mi vagyunk. Együtt vagyunk. A végére persze mindannyian egy kicsit elanyátlanodunk. Róka kiváltképp. Ez lettem. RÓKA. Aki minden lyukba bemászik, az se baj, ha dohos, keresve a biztonságot.

Elég jó nevű kollégákkal játszol a darabban, többek között a színház igazgatójával is. Milyen volt a fogadtatásod, ismertél valakit?

Legtöbbjüket személyesen nem ismertem, annyit tudtam csak róluk, amit a nézőtérről láttam belőlük. Az akkor futó összes Radnótis előadást megnéztem. Ők nem ismertek. Kaptam sok hideget a rendezőtől. Ettől aztán néha fáztam, de ők, a társak, akik látták, hogy mikor fázom, felmelegítettek. Volt mikor vacogtam, sokszor izzadtam, most többnyire melegem van, ha kijövök az első felvonásvégi monológgal. Sokan támogattak a próbafolyamat alatt, akik látták magát a folyamatot. Túl a negyvenedik előadáson is, mindig örülök, ha kapok építő jellegűt.

Van rituáléd előadások előtt? Amihez ragaszkodsz?

Mindig ugyanazzal a beszédtechnikai gyakorlattal melegítek, amit még Borbás Gabitól tanultam. Aztán egy Miatyánk egy Üdvözlégy és egy MostSegítsMeg. Aztán ötven fekvőtámasz az első felvonás előtt, az első ötért, fejenként tíz. Hit és babona kollaborációja. Van közös zenész-színész összetartás is, aztán irány a színpad és én ott még a két tenyerem ráteszem a bordó bársonyfüggönyre. Suttogva megkérdezem 10 centire a nézőktől, hogy kik vagytok? Miért jöttetek? S megkérem őket, hogy szurkoljanak. Mintha úszóverseny lenne. Zsótér mondta harmadikban Az élet álom egyik próbáján, mivel tudta, hogy óvodás koromtól úsztam, hogy: „Ha beugrott a vízbe, akkor ússzon! Levegő. Karcsapás. Lábtempó! Különben elmerül.” Aztán leülök a helyemre és jobbomon Adéltól kapok egy kezet, balomon meg Elizától. Eddig még nem volt előadás ezek nélkül. Szeretném, ha nem is lenne.

Vas megyei vagy, ott viszonylag sokáig nem volt kőszínház. Hol kapott el a tűz?

Édesanyám egyik testvére egyike volt azoknak, akik megalapították az úgynevezett színházvonatot. A nagyobb nyugat-magyarországi városokban élőknek kiváló lehetőség volt a fővárosba jönni, előadásokat nézni. Jöttem én is, nem lehetett kihagyni. Pesten se nagyon jártam akkor még, színházban meg főleg nem. Egyre gyakrabban csatlakoztam, volt olyan előadás, amit háromszor is láttam. Úgy jöttem, hogy azt se tudtam, mit fogunk megnézni. Csak örültem, hogy jöhetek és láthatok. És láttam.

Aztán egyszer csak nem mentél haza a vonattal?

Akkor még sokszor hazamentem Szombathelyről. Oda jártam gimnáziumba. Négy év kollégium. Érettségi után felvételiztem először a Színműre, persze nem vettek fel. A Shakespeare Színművészeti Akadémiára viszont igen. Odajártam három évet, szintén kolesz. Sokat tanultam, de azt éreztem, hogy ez nekem nem elég, így újra felvételiztem az egyetemre. Kellemetlen, ámbár tanulságos magánéleti stádiumban voltam. Az a tipikus „mostvagysoha” érzés tombolt bennem.

És ment minden, mint a karikacsapás?

Persze! Háromszor küldtek ki csak az első rostán. De szerencsére négyszer hívtak vissza. Kalandos történet. Ezt leszámítva, igen, persze, karikacsapás.

Kaszkadőrködsz is, pedig azt nem feltétlenül szokták szeretni a színházakban. Veszélyes.

Piroch Gábornál kezdtem hat éve, külföldi produkciókban is dolgoztam. Kell – többek között az adrenalin szintemhez, de igen, rá kellett jöjjek, a színpad kevésbé veszélyes. Ettől függetlenül nem szeretném feladni ezt sem.

Idén végzel az egyetemen, tudod már, hogy hogyan tovább?

Nemrég volt egy bemutatóm Budaörsön, nemsokára indul egy újabb próbafolyamat Tatabányán. „Így tovább”- legalábbis a szüleim ezt mondják otthonról. S magamnak is ezt mondom.

Otthon? Az otthon az egy pulykafarm, igaz?

Igaz és mindig az is fog maradni, tíz év kollégium plusz még néhány év távollét ide vagy oda.

Soha nem fordult meg a fejedben, hogy átveszed a családi vállalkozást?

Sokáig motoszkált bennem, mint B-terv, aztán észrevettem, hogy amikor B-tervként gondoltam rá, akkor nem bíztam magamban, vagyis menekülőútnak tartottam csak számon, talonban. Harminchatezer pulyka, hat istálló, hatalmas birodalom. Az édesapám álma. Büszke vagyok rá. Megcsinálta. Én nyolc éve nekivágtam a sajátomnak.

 

Steindl Gabriella írása

Kiemelt kép: Márfi Márk a 10 című előadásban (Fotó: Radnóti Színház)