Járt-e Cecile a Török utcában, és ha igen, miért nem? – kritika a Kék róka című előadásról

A Kék róka könyvalakban, a szerző, Herczeg Ferenc arcképével és autogramjával. Ezzel a nyereménnyel gazdagodhatott az első helyezettje a Színházi Élet 1917-ben meghirdetett pályázatának, amelynek keretében a szerkesztőség tagjai a hajdani, vígszínházi bemutatót követően arra kapacitálták az olvasóikat, hogy írják meg, szerintük a szóban forgó előadás női főhőse, Cecile volt-e, és ha volt, vajon mit csinált a Török utcában: egy kékróka bunda beszerzésére, vagy egy házasságtörő légyott létesítésére tett-e ott kísérletet, esetleg mindkettőre sort keríthetett. Ennek a dilemmának a felszínre törése egyébként a darab hőseit is izgalomban tartja, hiszen az gyújtópontjává válik a történetben kibontakozó cselekedeteknek és szópárbajoknak, emellett nem kis jellemfejlődést generál a felvonultatott karakterek vonatkozásában, és talán még arra is képes lehet, hogy gyökeresen változtasson meg életeket. A felhívásra nagyon sokan jelentkeztek, és álltak elő különféle teóriákkal, ami arra enged következtetni, hogy a századelő polgárait a függöny legördülését követően is élénken foglalkoztatták a látottak, és ebben őket vélhetően nem pusztán a dedikált kötet megszerzésének lehetősége motiválta.

A későbbi premierek nyomán kiderülhetett már a színműnek a mai kor nézőire gyakorolt hatása, a darabnak harsányságtól mentes szellemességét, valamint oknyomozó krimibe hajló jellegét nagyon lehet szeretni annak dacára, hogy megnövekedett mostanra az ingerküszöbe a ma élő emberek jelentős százalékának. Mert ha azzal az elvárással ülnek be a nézőtérre, hogy tanúi akarnak lenni az ábrázolt kor hű lenyomatának a férfi-nő viszonyrendszert, és az akkoriban elvárt viselkedési normákat illetően, akkor Herczeg Ferenc darabjának atmoszférája egészen biztosan megérinti őket.

Ennek reményében illesztette be az előadást 2025. március 29-től kezdődően a székesfehérvári Vörösmarty Színház is a repertoárjába, méghozzá Herczeg Ferenc halálának 70. évfordulójára való hivatkozással. A vegytisztán helyzetkomikumokra épülő darabokat a Kék róka az azoknál intellektuálisabb jellegénél fogva jócskán meghaladja, mégis megvan benne a potenciál a nézői szórakoztatásra. Bagó Bertalan esztendőkkel korábban a Szegedi Nemzeti Színház nagyszínpadán vitte színre más színészekkel a produkciót, ezúttal viszont a Kozák András Stúdió aprócska terében elevenedik meg az a lélektani kaland, ami egy jelenlegi élethelyzetébe belefásult szépasszony, annak  édesvízi hidrák iránt lelkesedő férje, egy csendesen epekedő házibarát, egy rafináltan helyezkedő gyámleány, illetve egy szoknyapecér bárócska között bontakozik ki a játékidő során.

Hogyha pedig a játszóhely névadója szóba került, meg kell említeni, hogy 1986-ban a székesfehérvári teátrum későbbi művészeti vezetőjének is megvolt a maga személyes kötődése Herczeg Ferenc színművéhez, hiszen szerepet kapott akkoriban a Kék róka Radnóti Színházban bemutatott saját verziójában, ez pedig egy kedves összefüggés, tekintve, hogy a helybéli közönség mindmáig szeretettel gondol vissza az azóta elhunyt Kozák Andrásra.

Bagó Bertalan művészeti tevékenységét is jól ismerik már azok a nézők, akik rendszeresen ellátogatnak a Vörösmarty Színházba, és amint azt számtalanszor megtapasztalhatták: arról ismerszik meg az ő rendezői munkája, hogy mindig erőteljesen fogalmaz ugyan, és vannak szimbolikus színezetű megoldásai, mégis könnyedén dekódolható az általa alkalmazott színpadi formanyelv, ez pedig ugyanúgy igaz a napokban bemutatott Kék rókára. A darabnak stúdiókörülmények közé történő áthelyezése hatásmechanizmusában átformálja a teljes előadást, a nézők és a játszók közötti közelség ugyanis felnagyít és érzékelhetőbbé tesz minden egyes mozdulatot, reakciót, mimikát. Az pedig készséggel belátható, hogy feltétlenül a javára válik egy olyan történetnek ez a sajátosság, amelyben korábbi tetteket próbálnak leleplezni, valamint egymás jelenlegi szándékait kívánják kifürkészni könnyed csevegésekbe bújtatott jelentős pszichológiai hadviselések árán is a jelenetekben felbukkanó figurák.

Közöttük mindjárt ott van a szórakozott professzorként viselkedő Pál, aki hiába látja feleségében, a vonzó Cecile-ben a femme fatale-t, nem talál vele közös témát, az asszony például semmiképp sem osztja az édesvízi hidrák iránti rajongását, és a kékrókák is csupán akkor keltik fel a figyelmét, ha azok szőréből egy szűcs bundakabátot kreál. Kricsár Kamill, a hóbortos férj megformálójaként kicsit karikatúraszerűen, diszkrét öniróniával jeleníti meg ezt a figurát, azok közé a színészek közé tartozik ugyanis, akik hatékonyan képesek ábrázolni a gondjaikra bízott alakok esetleges szabálytalanságát. Varga Lilinél pedig azért van kifejezetten jó helyen a cselekmény előrehaladtával viselkedésbéli színeváltozáson áteső gyámleány szerepe, mert maga a színésznő teljes bizonyossággal nem sorolható bele egyetlen karaktertípusba sem: amennyiben csupán a két végletet vesszük: megejtő erejű drámaiságot épp úgy illúziókeltően érzékeltet, mint infantilizmusba hajló stílusjegyeket.

A Kék róka mindenki által rajongott Cecile-jét a Vörösmarty Színházban Kiss Diána Magdolna alakítja, akinek szintén megvan a maga szakmai ütőkártyája, jolly jokere. Először is klasszikus vonásai vannak, amelyek a régi korok színésznőihez teszik őt egyéni kisugárzásában hasonlatossá, emiatt bizonyára elsők között jut a rendezők eszébe a századeleji, vagy annál is régebbi időkben játszódó daraboknál. Másodsorban könnyedén magára tud pakolni egyfajta távolságtartó, hűvös, felülről szemlélődő attitűdöt, amivel kialakíthatja önmaga színpadi verziójával kapcsolatban az elérhetetlenség látszatát, megalkotva megannyi színdarab jellemző nőalakjának – a részéről legalábbis mindenképpen – zsigerből rekonstruálható kiadását.

Sándor, a Herczeg Ferenc színművében megjelenő házibarát Cecile-nek a vélt vagy valós gyarlóságai felett érzett sértettségét hajlamos a végletekig dédelgetni magában, mintha csak ő maga volna a féltékeny férj, holott nincsen ez így, mert azt, hogy a férfi egy házasságban élő asszony iránti gyengéd érzelmeit nyíltan felvállalja, az adott korszak társadalmi elvárásai nem teszik lehetővé. Lehetséges ugyan az ennek kapcsán felserkenő indulatokat az előadásban kirobbanó módon tálalni, ahogyan Ádám Tamás tette azt az előzőekben már említett Radnóti Színházas előadásban, ám a hajdani korszellemmel jobban összhangban van a Székesfehérváron Andrássy Máté által életre keltett figurának olykor elfojtott, felszín alatt sercegő méltatlankodása, ami világosan érzékelhető a közönség számára a színész játékmódja által. A szerző Trill bárót nevezi meg, mint azt a személyt, akivel az ominózus Török utcai kiruccanás idején gyanúba keveredett Cecile, Imre Krisztián pedig, aki tökélyre fejlesztette magában a sima modorúság színpadi ábrázolásának stílusjegyeit, pont ennek a készségnek az előhívásával tudja a közönség tagjaiban a dologgal kapcsolatos bizonytalanságot fenntartani, más daraboknál pedig az azokban eljátszott karakterek hirtelen személyiségváltozását meghökkenést kiváltóan, és szinte a semmiből elővezetni.

„…mi már megegyeztünk a feleségemmel, hogy Celile volt ugyan a Török utcában, de nem Trill bárónál.” – közölte Herczeg Ferenccel annak idején egy vacsoratársa bizalmasan, majd miután ebbéli kinyilatkoztatását követően enyhe diadalittassággal a tekintetében egy rövidke időre távozott, az asszony, akire hivatkozott, az írónak hadarva súgta oda, hogy de igenis, Trill bárónál volt! Ez a kis közjáték a maga rögvalóságában az akkori korszak férfi-női viszonyrendszeréről reális képet nyújt, további támpontok megszerzéséhez pedig érdemes megnézni a Vörösmarty Színház repertoárjába beépített színdarabot!

Kiemelt kép: Jelenet a Kék róka című előadásból (Fotó: Mándi Emese)