Április végén mutatta be első monodrámáját Törőcsik Franciska, melyet legközelebb május 15-én láthat a közönség a Jurányi Ház Táp termében. A fiatal színésznő megrázó eseményekről mesél, egy olyan nő történetét tárja a közönség elé, aki a második világháború végén, a Vörös Hadsereg által megszállt német területen élt és élte át a megaláztatásokat. A szovjet katonák tömegével erőszakolták meg a nőket, de nem csak Németországban, és ez a téma a mai napig kibeszéletlen. Egy névtelen nő traumatikus élményein keresztül ez a monodráma segíthet ráébreszteni az embereket arra, hogy ez túlmutat a férfi-női viszonyokon, és a hatalommal való visszaélés napjainkban is égető probléma. Törőcsik Franciskával beszélgettünk arról, milyen volt a közös munka egy dokumentumfilmrendezővel, és milyen hatással volt rá Anonyma sorsa.

Áprilisban mutattátok be az Anonyma / Nő háborúban című monodrámádat, amelynek az alapját egy napló adta. Hogy kezdtetek el ezzel dolgozni?

Vajdai Vili keresett meg engem, azt mondta, itt ez a nagyon jó könyv, feltétlenül olvassam el, mert ebből előadást szeretnének készíteni Papp Bojánával, akkor még nem tudták, hogyan és milyen formában. Elolvastam, és sokkoló volt. Ez a nő, aki nem fedte fel a kilétét, furcsa, szarkasztikus humorral mesél a naplójában a második világháború idején, az orosz megszállás alatt Németországban történt eseményekről.

Nehéz volt egy órányi anyagot összeállítani a műből, hiszen egy kétszáz oldalas könyvről van szó. Nagyjából egy évvel ezelőtt olvastuk először, és azután hónapokig dolgoztunk a szöveggel Perczel Enikő dramaturggal és Papp Bojána rendezővel, hogy egy fogyasztható, de a lényeget megragadó monodrámába sűrítsük Anonyma történetét. A kezdeti állapothoz képest sokat változott a szöveg, eléggé elnyúlt az előkészítési szakasz, a próbákkal viszont jó ütemben haladtunk.

Fotó: Valami Hektor

Ez az első monodrámád?

Igen. Kétség kívül ez egy embert és színészt próbáló feladat volt. Már rögtön az elején éreztem, hogy komoly kihívás lesz, sokkal nagyobb felelősség hárul rám most, mint a korábbi munkáimban, sokkal jobban kell összpontosítani, hiszen nincsenek partnerek. Nagyon érdekes, hogy egy többszereplős előadásban ha rossz passzban vagyok, a kollégák játék közben tudnak hatni rám, itt viszont, ha kifogok egy rossz érzelmi állapotot, akkor magamat kell kiszednem, ilyen értelemben nincs kire számítanom.

A nézők nem tudnak ebben segíteni?

A nézők bizonyos szempontból azt tükrözik vissza, amit én adok az előadás alatt: ha színészként uralom az előadást, akkor a közönség is jön velem. De persze azért ez közös munka, szerintem a nézők nem is sejtik, hogy nagyon is tudják alakítani az előadás energiáit, főleg egy kisebb, intim térben.

Mesélnél a nőről, akit játszol?

Ő egy értelmiségi nő, egy kiadónál dolgozott. Érzi, hogy a traumáját, azt, hogy többször megerőszakolták, csak akkor tudja feldolgozni, ha leírja, a napló ezért született. Hosszú ideig volt anonim, de kinyomozták, és már tudjuk, ki lehetett, bár az tény, hogy a mai napig nagyon ellentmondásos az alakja. Egyes történészek megcáfolták a könyv valóságtartalmát, és azt mondják, amit Anonyma leírt, így nem történhetett meg, nekem viszont személy szerint nagyon is hihető az egész. Van aki azt állítja, hogy igazából egy férfi írta ezt a naplót… sok elmélet született vele kapcsolatban és mint minden, ami rejtélyes, megdolgoztatja az emberek fantáziáját. Nagyon izgalmas színészként megbirkózni ezzel a feladattal, nincs egy teljes biztonsággal kimondott igazság, sok mindent nem lehet eldönteni erről a nőről.

De úgy érzem, hogy egy ponton túl már nem is nekem kell megítélnem őt. Szikáran, mindenféle romantizálás nélkül szeretném előadni a történetét, és a nézők kezébe adom a kulcsot, ők döntik el, sajnálni vagy éppen gyűlölni akarják-e Anonymát.

Fotó: Hungaricom

Nem volt nehéz úgy próbálni, hogy ő egy névtelen, arctalan, rejtélyes figura?

Pont ettől volt érdekes, és inkább izgalommal töltött el, hogy nekem kellett kiegészítenem a hiányzó puzzle darabokat. Film is készült a naplóból, amit szándékosan nem néztem meg, a saját fantáziámra akartam hagyatkozni. Anonyma egyedi módon látja a világot, kicsit hasonlít ez a napló Polcz Alaine visszaemlékezéseire, megrázóan részletesen írja le a megerőszakolásának pillanatait is. Vannak nők, akik soha nem tudnak erről beszélni, valaki zokogva meséli el, mi történt vele, más úgy írja le, mintha kívülről látta volna önmagát, a legtöbb nő pedig úgy érzi, jobban teszi, ha soha nem beszél róla, Anonyma viszont valami furcsa, szarkasztikus humorral meséli el a vele történt borzalmakat.  

A naplójában arról is ír, hogy kikkel élt együtt a bérházban, kikkel bujkált a pincében, és ezeket a bejegyzéseket olvasva árnyalt képet kapunk a német társadalomról, azokról az emberekről, akik megélték, vagy éppen segítették Hitler hatalomra kerülését és rémtetteit. Ahogy bemutatja az akkori német társadalmat, megérthetünk valamit abból, mi vezetett ezekhez a szörnyűségekhez, és hogy a német társadalom hogyan szembesül Hitler hatalomra kerülésének következményeivel.

Milyen volt Papp Bojánával a közös munka? Dokumentumfilmesként máshogyan dolgozott, mint egy színházi rendező?

Máshogyan, de ez abszolút közös munka volt, azt is mondhatom, hogy együtt csináltuk, és nem az történt, hogy ő megmondta mikor hova álljak. Együtt gondolkodtunk, együtt találtunk ki egy rakás őrült ötletet, amiket aztán ugyanazzal a lendülettel el is vetettünk (nevet). Az előadás végleges formája pár nappal a bemutató előtt állt össze, rengeteget kísérleteztünk.

A bemutató és a következő előadás között eltelt jó pár hét. Hogyan érzed, ez segíthet, le tudnak benned ülepedni a gondolatok?

Örültem ennek a szünetnek. Az egyetemen tanultuk, hogy miután el tudod mondani tökéletesen a szöveget, kell még két-három hét ahhoz, hogy megérjen benned. Kicsit megfoghatatlanok ezek a dolgok, mint sok minden ami a színészettel kapcsolatos, de tényleg kell idő, hogy a sajátodnak érezd azt, amit mondasz. Most a szünet alatt el is tettem a szöveget, el akartam távolodni tőle, persze azért ott volt a fejemben, gondolkodtam rajta, mit és hogyan is kellene csinálni.

Fotó: Valami Hektor

Ezek szerint még alakul majd az előadás?

Így, hogy csak a rendezőn és rajtam múlik a dolog, nagy a szabadságunk, ami terhes is tud lenni, de előnyt is lehet belőle kovácsolni, hogy ha valami mégsem működik, akkor azon változtatunk. Egy idő után viszont az enyém lesz az egész, nekem kell majd irányítanom, meghozni a döntéseket, akár előadás közben, ha úgy érzem, hogy valamit az adott közönséggel ki lehet próbálni.

Mikor jön el az a pont, amikor azt tudod mondani, ez készen van?

Soha (nevet). Nem hiszem, hogy lesz olyan pillanat, amikor azt mondom majd, hogy kész, ez legyen a végleges formája, meg kell tapasztalnom, mennyire alakíthatom az előadást.

Mi a terv, hol lesz a fix játszóhelye?

Egyelőre itt a TÁP Színházban, de tervben van az is, hogy keresünk egy autentikus helyet, valami romos épületet, katakombát, egy olyan teret, aminek van saját története. Bojána víziója, hogy ne színházi térben gondolkozzunk, de igazából ez nekem csak másodlagos, szerintem nem a helyszínen, hanem az előadáson múlik, hogy a történet hat-e a nézőkre.

Kicsit elemeltétek a konkrét eseményektől az előadást, hogy legyen a mai korra is érvényes mondanivalója?

Ez is volt a célunk, de nem nagyon kellett elemelni, vagy aktualizálni, mert a szöveg olyan éles és erős, a fordításnak és Anonyma nyelvhasználatának köszönhetően olyan friss, mintha ma írták volna. Adja magát, hogy a mai helyzetre, eseményekre is reflektál.

Törőcsik Franciska az Aurora Borealis című filmben (fotó: MTI/Kallos Bea)

Egy korábbi munkád, az Aurora Borealis című film is nagy hasonló témát boncolgat.

Más a két szerep, más a történetük és máshogyan dolgozzák fel az átélt traumát. Minden munkát tiszta lappal próbálok kezdeni, de tudat alatt biztosan hat rám minden korábbi szerepem, találkozás, gondolat és élmény, közvetlen módon beleépítem ezeket az új alakításokba. Biztosan hatással volt rám Mária is, akit az Aurora Borealisban játszottam.

Megváltoztatott benned valamit Anonyma és ez az előadás?

A #metoo körüli hatalmas robbanás már lecsengőben van, de szerintem az még mindig várat magára, hogy igazán foglalkozzunk ezzel a témával, mert azzal, hogy páran elvitték a balhét, a probléma továbbra is ugyanúgy jelen van a magyar társadalomban is. Nem csak a férfi-női viszonyokat érintő kérdés ez, sokkal mélyebb probléma ez. A hatalommal való visszaélésről, az emberek kiszolgáltatottságáról lenne még mit beszélni.

Olvastam Pető Andrea könyvét, az Elmondani az elmondhatatlant, ezt én kötelező olvasmánnyá tenném egy bizonyos kor fölött. Ebben a könyvben átfogó képet kap az olvasó a megerőszakolások történetéről. Rengeteg fontos gondolattal szembesülhetünk belőle a nemi erőszakkal kapcsolatban. Szóval igazán gondolatébresztő ez a könyv, érdemes elolvasni.

A napló egyik fontos mondanivalója még számomra, hogy mindig lesznek becsvágyó emberek, akik fel fognak használni másokat a céljaik elérése érdekében, és jó lenne ha az emberek fejében ilyenkor megszólalna a vészcsengő. Ezért jó az irodalom, a művészetek, a tájékozódás, mert ha valami ismerős, arra felkapjuk a fejünket és talán nem esünk folyton ugyanabba a hibába.

Kiemelt kép: Törőcsik Franciska (fotó: Papp-Schneider Photography)