Létezhet-e olyan helyzet az életünkben, amikor helyes, ésszerű, okos dolog embert ölni? Jogunk van-e beleavatkozni a saját halálunk folyamatába? Erőszaknak számít-e, ha valaki konszenzusos együttlét közben gondolja meg magát, de a másik fél erről nem vesz tudomást? Hogyha állítás kerül szembe tagadással, miként lehet megállapítani, hogy kinél van az igazság? Többek között ezeket a dilemmákat veti fel Ferdinand von Schirach, az ügyvédből lett drámaíró a Magyarországon is bemutatott darabjaiban: az Istenben, a Terrorban, illetve a Katona József Színház legújabb előadásában, a Nyílt tárgyalásban.
A szerző 45 éves korában kezdett el írni, első színpadi műve a fent említett Terror volt, amelyet néhány másik teátrum mellett a Katonában is játszottak, mielőtt lekerült volna a műsorról. A cselekmény szerint a Lufthansa Berlin és München között közlekedő utasszállítóját eltéríti, és egy teltházas stadion felé kormányozza egy terrorista. Lars Koch vadászpilótának döntenie kell: lelője-e a repülőgépet a felettese kizárólagos parancsa ellenében cselekedve, és akkor a stadionban tartózkodó hetvenezer fő helyett a fedélzeten tartózkodó 164 ember hal meg, vagy támaszkodjon a szabályokra, és akkor a felelősségre vonás alól megmenekülhet. Az előadás érdekessége ugyanaz, mint az Örkény Színházban jelenleg is repertoáron lévő Istené: a néző a gyakorlatban is kifejezheti a véleményét azzal kapcsolatosan szavazás formájában, hogy felmenti-e a pilótát vagy sem, az erkölcsi vitadráma esetében pedig arról hozhat konkrét döntést, hogy van-e létjogosultsága az eutanáziának. A voksok száma és aránya Magyarországon mindkét produkció vonatkozásban azt mutatja, hogy nagyvonalú a közönség, és megengedő ezekkel a problematikákkal, ám az egyik tokiói színház látogatói például az ott lejátszott két előadásból mindkétszer elítélték a Terror főhősét, a Berliner Zentral Theatherbe jegyet váltók pedig hétből csak négy alkalommal adtak igazat a vadászrepülő pilótájának.
A Petőfi Sándor utcában található játszóhelyen december 13-án debütáló Nyílt tárgyalás nem kényszeríti a nézőket ennyire direkt állásfoglalásra, inkább a téma körbejárását javasolja, de az embereket ilyen esetben is rengeteg minden befolyásolja: mondjuk a neveltetés, az ország kultúrája, az értékrend, a világnézet, vagy a saját tapasztalat. Ferdinand von Schirach ezúttal is tárgyalótermi környezetben bontakoztat ki egy történetet, amely szerint Katharina Schlüter tévés műsorvezető szexuális zaklatással vádolja meg volt szeretőjét, Christian Thiede-t, az előadás pedig a büntetőper mozzanatait követi nyomon, ahol a bírónőnek számtalan körülményt, bizonyítékot, tanúvallomást kell számításba vennie az ítélethozatalig.

Pillanatkép a Nyílt tárgyalás című előadásból (Fotó: Mónus Márton)
A #MeToo-mozgalom eleve mindössze nagyjából egy évtizede kezdte el először elhinteni társadalmi szinten a hatalommal való visszaéléssel és a szexuális abúzussal szembeni tudatosság, illetve érzékenység csíráit, és eltérőek az ezzel kapcsolatos nézetek, valamint reakciók mind a mai napig. A két egymással szemben álló fél álláspontjának sarkossága a történet németországi filmváltozatának címében (Sie sagt. Er sagt.) nagyon karakteresen benne van, a magyar címverzió (Nyílt tárgyalás) viszont a nézők bevonását, az ő jelenlétüknek jelentőségét hangsúlyozza. Székely Kriszta rendező Schnábel Zita díszlettervezővel együttműködve realisztikus közegbe helyezte a sztorit, hiszen az maga is dokumentarista, a közönség egy része a színpadon foglalhatott helyet, amely elhelyezkedés egyfajta esküdtszéki érzetet biztosít metaforikusan. Hasonló koncepció látható a Six című musicalben is, ahol VIII. Henrik hat felesége vázolja fel egyéni életútját egy showban, a különleges térelrendezést ott a koncertjelleg hangsúlyozása indokolja. A néző viszont a színpadi jelenlétet még ebben a passzív formában is a szerepléssel azonosítja, ennek okán merülhetett fel olyan kérdés is, hogy aki oda váltott jegyet, annak szüksége lesz-e szövegtanulásra.
Egy másik szokatlan megoldás a kamerák elhelyezése, és a szereplők arcának kivetítőkön való megjelenítése a nézőtér irányában. Erre is volt már más helyütt példa, például a Bocsárdi László által rendezett Iráni konferenciában. Ott a teljes színházterem a Koppenhágai Egyetem előadótermét szimbolizálja, és a helyiség méretének grandiózus mivoltát jelzi a kivetítők alkalmazása, valamint az izzó párbeszédek, a kitárulkozó monológok, illetve a belső vívódások is felnagyítódnak, ha a szereplők minden rezdülése látszik, hiszen az érzelem általában kiül az emberek arcára. A Nyílt tárgyalás esetében ráadásul nem csupán a hatáskeltést vagy a filmszerűséget szolgálja a mimika közvetlen közelről való mutatása. A cselekményben foglalt büntetőperben az is mérlegelés tárgya lehet, hogy adekvát-e a peres felek verbális vagy nonverbális reakciója, továbbá akármilyen apró is egy gesztus, amit láthatunk rajtuk, mégis képes elmondani valamit az adott karakter állapotáról.

Pillanatkép a Nyílt tárgyalás című előadásból (Fotó: Mónus Márton)
Egy tárgyalótermi drámában sarkalatos pont a szereplők szükségszerű statikussága, amelynek előnye, hogy így még inkább mondanivaló-centrikussá válik a darab, hátránya viszont, hogy amennyiben hosszú ideig csak a verbalitás szintjén történik aktivitás, az a nézői koncentrációt negatívan befolyásolhatja. Székely Kriszta erre a problémára többféle megoldást kínál: bizonyos dramaturgiai pontokon feszültséghangsúlyozó zenei aláfestést alkalmaz, és forgószínpadi technikával eléri, hogy a közönség a játéktérben elhelyezkedő figurákat többféle szemszögből láthassa, majd erről eszébe jusson, hogy a vizsgált ügy részleteihez is ugyanígy kell hozzáállnia. A bírósági gyakornok (Wettstein Márk e.h.) időnként vizet hoz kérésre a vízadagoló automatából, beengedi az érkezőket, visszatartja a fotósokat, ilyen módon vet véget a mozgásszegény dramaturgiának, egyébként meg ő mondja ki a zárójelenetben a legfőbb tanulságot, ezáltal egyből felértékelődik a produkcióban betöltött funkciója. Breslau, a vádlott védője (Pálmai Anna) szintén olyan viselkedésmintával van felruházva a Katona József Színház saját verziójában, amelynek alapján az álláspontját impulzívan, valamint a gyakorlatban is tetten érhető nekilódultsággal prezentálja, és pótcselekvést is ábrázol, a poharából való kényszeres kortyolgatással. Érdekes, hogy a német filmváltozatban ugyanezt a szereplőt nyugodt és lágy figuraként láttatja az ottani színésznő, megfelelve egy másikféle rendezői koncepciónak.
Biegler, a sértett jogi képviselője Kocsis Gergely megformálásában kissé cinikus figura, és külön jutalomjáték lehet a színész számára, hogy kétfelé is léteznek geg-szerű pillanatai: az imént említett védőügyvédnő, illetve az Udvaros Dorottya által alakított bírónő irányába, ráadásul eltérő eszközöket használva. A Kocsis Gergelyre ráosztott szerep kétségtelenül jól van megírva, ám a színésznek egyéni érdemei is akadnak abban, hogy a közönség nagyon fogékony ezekre az interakciókra. A bírónő figurája ugyanennyire összetett: a kötelező jogi formulákat minden érintett számára türelemmel vegyes formalitással ismertető, a pontosításokat azonnal megkövetelő, illetve a mások mondanivalójára való kihegyezettség mindenkoriságát magán viselő karakterjegyei tipikus hanghordozással és hangsúllyal párosulnak, amitől a nézők szemében akkor is hitelessé válik a színpadi jelenléte, hogyha azoknak nem volt ez ügyben mindössze csak filmbéli tapasztalata. Udvaros Dorottya oly módon hozza ezeket a tipikus bírói paneleket, hogy a saját olvasatát is hozzáadja a szerephez, így ha lenne egy váltótársa, a kettejük játéka egyforma akkor sem lehetne.
Az eljárás során a tisztánlátást segíteni szándékozó szakemberek Pia Altstedt (Pelsőczy Réka), Frauke Reuther (Fullajtár Andrea), Martin Laux-Frohnau (Rajkai Zoltán) a pszichológia, a rendvédelem, illetve az orvostudomány szemszögéből ismertetnek különböző álláspontokat, és a dokurealista stílust tartva az élőbeszédre jellemző megnyilvánulási formákat ötvözik a szakmájukat képviselő emberek határozott kiállásával, kérésre nagyvonalúan közérthetővé transzformált magyarázatokkal. Bár hasonló eszköztárból merítenek, mégsem csak a jelmezeik (Pattantyus Dóra) révén mutatnak eltéréseket, hanem egyéni játékstílusuk is szolgálja az erre való törekvéseket.

Pillanatkép a Nyílt tárgyalás című előadásból (Fotó: Mónus Márton)
Még markánsabb valamilyenség jellemzi azonban a tanúként beidézett figurákat: a sértettnek barátnőjét megformáló Jordán Adél megjegyezhető mimikával és beszédmodorral teszi emlékezetessé az általa életre keltett karaktert. Az egyik jelentős bizonyítékot a kisemberek túláradó ügybuzgalmával és saját fontosságvíziójával bíróság elé táró taxisofőr szerepében Elek Ferenc nem pusztán egy ténylegesen kulcsfontosságú dramaturgiai pillanatot képvisel, hanem egyúttal a tárgyalótermi feszültségek oldására is hivatott, annyira hatékonynak bizonyul, mint hús-vér humorforrás az egyetlen rövidke jelenetében.
A darabban történik rá utalás, hogy azoknak a sértetteknek általában könnyebben hisznek az emberek, akik egy traumatizáló esemény után sírásban törnek ki, tehát az érzelmi reakcióik hevesek. Ám a Katharina Schlütert játszó Ónodi Eszter szerepformálásának elemzéséhez át szükséges alakítani ezt a felvetést, és azt kell megvizsgálni, hogy vajon hitelesebb-e az a színésznő, aki valódi könnyekkel támasztja alá a játékát, ahogyan azt a Nyílt tárgyalás bizonyos részében Ónodi Eszter is megtette, mint az, aki nem alkalmaz ilyen módszereket. Amikor sírást produkál valaki a színpadon, akkor azért mutat különösen nagy színészi tehetséget, mert egy olyan emóciókkal összefüggő élettani állapotot képes előidézni beleéléssel vagy nagyfokú technikai tudással, ami a pályatársai közül nem sikerül mindenkinek. A színésznő finomhangoltabb kifejezőeszközökkel is él a játékidő alatt, és ne feledjük: a közeli kamerafelvételek hangsúlyossá is teszik ezeket, a megvádolt Christian Thiede-t megjelenítő Fekete Ernő viszont majdnem az előadás legvégéig néma marad, és kizárólag ezekkel a leheletfinom rezdülésekkel reagálhat arra, hogy a cselekmény szerint az életének legintimebb részleteiről nyilvánosan beszélnek a feje felett. Van a színész egyéni kisugárzásában is valamiféle zártság, ami ennél a feladatnál a malmára hajthatja a vizet, de azért a helyzethez illeszkedő lelkiállapot megélése és kivetítése a játékidő egésze alatt ebben a passzív létállapotban a részéről igazán nagyfokú művészi erőfeszítéseket igényelhet.
A Nyílt tárgyalás című előadás sokat tesz azért, hogy a jog és az erkölcs határán billegő dilemmák gondolkodásra ösztönözzék a nézőket, de arra is megtanítja őket, hogy mindig akadhat olyan körülmény, ami késleltetheti az ítélethozatalt, és tovább növelheti a bírói felelősséget.
Kiemelt kép: Pillanatkép a Nyílt tárgyalás című előadásból (Fotó: Mónus Márton)