Ismét tarolt Szegeden a Mamma Mia musical

Minden idők egyik legszeretettebb és legsikeresebb musicalje visszatért a Szegedi Szabadtéri színpadjára, avagy, a tökéletes nyáresti program adott volt és vétek lett volna kihagyni. 

Szeretném leszögezni az egyértelműt: a Mamma Mia giccses. Vállaltan és büszkén. Bombasztikus kiállással. Esetében tehát ez az amúgy negatív felhanggal járó jelző semmiképpen nem mondható pejoratívnak. Tobzódó élvezettel zúdítja a nézőre, ennek pedig nem nagyon lehet ellenállni. 

A Szegedi Szabadtéri Játékok nézői számára nem ismeretlen már a musical, több ízben láthatta már a közönség: először 2014-ben, majd a rákövetkező három évben is sikerrel, sok esetben teltházzal játszhatták el a darabot. Most, pár év kihagyás után ismét Szeged égboltja alatt kereshette édesapját Sophie Sharidan és énekelhetett pénzügyi gondjairól Donna. 

Idilli, napfénybe áztatott görög házakat és házbelsőket idéző díszlet, ledfalakon megjelenő tengerpart és égbolt várt bennünket a Szabadtéri előadásán, amelyek szűnni nem akarva hirdették az eszképizmus igéjét. Egy rövidke, táncos bemelegítő után kezdődött a tényleges történet, melyben megismerhettük Sophie-t (Zsitva Réka alakításában), aki közelgő esküvőjére szeretné meghívni soha nem látott édesapját. Igen ám, de apajelöltből – amint arra fény derül anyja naplójából – van három is (Hajdu Steve, Stohl András, Weil Róbert), így mind a hármat kénytelen meghívni, ezzel pedig akarva-akaratlanul is szembesítve édesanyját a múltbéli kis kalandokkal. 

Én azon emberek közé tartozom, akik ugyan látták a mozifilmet (illetve annak folytatását), viszont eddig életükből kimaradt a színpadra szánt verzió, úgyhogy ezzel most orvosoltam elmaradásomat. Szirtes Tamás rendezésében nagyszabású, bombasztikus, bohókás és profi előadásnak lehettem tanúja, amelyben sokat látott előadóművészek dalolásznak és táncolnak a néző szórakoztatása végett. A tavalyi Szabadtéri-felhozatalból az Apáca show volt az a darab, amely teljesen levett a lábamról azzal, hogy pusztán azt tűzte ki céljául, hogy szórakoztassa a befogadót. Most pedig ezen a produkción volt a sor, hogy kicsit felrázzon, felpezsdítsen és kivonjon a valóság sokszor kiábrándító szegleteiből. Működött, mert a már említett díszletezés szépen megteremtette az alaphangulatot. Ennek és a színészek lelkes és örömteli közreműködésének köszönhetően három órára tényleg egy fiktív, már-már tündérmesébe illő Görögországban érezhettem magam. Ahol minden konfliktust el lehet ütni egy klasszikus ABBA-dallal. Nem egy rossz dolog ez. 

A dalok úgy is jól működtek, hogy magyarosítva lettek (egy-két angol szóval itt-ott megspékelve), de ehhez nem esett nehezemre hozzászoknom, mert a hangulat és az az édeskés, nyári, nyúlós pop-atmoszféra megfelelő környezetet ágyazott meg nekik. Az előadáson végighúzódó partihangulat csak egy-két, érzelmileg kisimultabb jelenet erejéig szakadt meg, ezek között is akadtak emlékezetes jelenetek (Stohl András és Gallusz Nikolett közös száma kiemelkedik), még ha nem is éreztem azt az elvárt meghatódottságot. Akkor működött azonban a legjobban, amikor a színpad megtelt emberekkel: táncosokkal, akik vagy békauszonyban jártatták a lábukat, vagy szimplán a háttérben, illetve a szereplők körül, között asszisztáltak a látványhoz/jókedvhez. Ebből a szempontból a lánybúcsú jelenetét emelném ki, mely a Voulez-vous című dalra lett komponálva, de akár a finálét is idevehetném, mely szintén rendkívül mulattatóra és ingergazdagra sikerült a maga apró narratív fordulataival. 

Színészi szempontból is szimpatikus lett a végeredmény: Gallusz Nikolett, Zsitva Réka, mint anya-lánya érzelmes duónak bizonyult, a Sári Éva és Ladinek Judit által megformált barátnők pedig biztosították az adekvátan bohókás és koktélba áztatott, harsány és vicces hangnemet. A férfi-fronton Hajdu Steve és Weil Róbert emelkedett ki, csak néha éreztem túl soknak és túl harsánynak őket. Mellettük, ellenükben Stohl András a maga józanságával emelkedett ki. Stohl-t minden rutinja és profizmusa ellenére valamelyest nehezebb volt elfogadnom és megszoknom – talán merevsége miatt, talán szikársága/szigorúsága miatt, jelenléte szokatlannak hatott egy ilyen színes-szagos, lányregényes szcenárióban. Ezzel együtt is azonban tehetségét elismerem, énekhangjába pedig nehéz belekötni, még ha hiányzott is a filmben szereplő Pierce Brosnan fantasztikusan tökéletlen és műveletlen énekstílusa. 

Összességében egy őrült jó móka volt a Mamma Mia (a mozifilmmel ellenben ezt kevésbé éreztem fapados hakninak), a profi előadásmód remekül példázta azt, hogy miért annyira sikeres, hogy miért ment 14 évig a Broadway-n és hogy miért várta a színészeket teltház. A taps, a mosolygó arcok pedig biztosítják azt, hogy ez továbbra is hatalmas siker lesz, amikor csak színpadra állítják. Ami pedig a bulihangulatot illeti, a végén még maguk a nézők is csatlakozhattak egy-két dal erejéig a színpadhoz, hogy táncoljanak és karaokezzanak a színészekkel. Nehéz úgy elhagyni ilyenkor a helyszínt, hogy az ember nem mosolyog, ez pedig becsületreméltó és értékelendő. 

Kiemelt kép: Jelenet a Mamma Mia szegedi előadásából (Fotó: Jardek Szabina)