„Ismerd meg, világ Monte Cristo grófját!” – Kritika a Budapesti Operettszínház előadásáról

Sok esetben nem tanácsos a jelenben is felemlegetni egy embernek a fiatalkori szárnypróbálgatását, hiszen az adott személy az esztendők múlásával egyenes arányban érik be, és általában előnyére változik az idők folyamán. Olyan is előfordul persze, hogy az akkori karrierkezdemény az illető mostani pályafutására nézve abszolút nem releváns, mert akiről szó van, az később egy teljesen eltérő sorsbéli útvonalon halad tovább.

Egy ilyen fajta visszautalás azonban kifejezetten fontos és kedvező előjelű lehet Szomor György színész, dalszövegíró és zeneszerző vonatkozásában, aki 2015-ben kiemelkedő zenés színházi rendezői tevékenységének elismeréseként a Nádasdy Kálmán-díjat is átvehette, Monte Cristo grófja című, Pozsgai Zsolttal közös musicaljének újragondolt, kibővített változata pedig május 19-én, 20-án és 21-én debütált a Budapesti Operettszínház színpadán.

Az annak idején Szomor György által életre hívott Moho Sapiens együttesnek nemcsak a hajdan sikerrel futó Angyalbőrben sorozat zenéjét köszönhetjük, hanem azt a felismerést is, hogy az alapító-frontember jóval többre volt hivatott az akkorinál, hiszen mindannyiszor úgy énekelte el a repertoárjukban szereplő popdalokat, mintha egy olyan versenyló lenne, akit a felkészülési időszakon kívül képességeinek teljes körű kibontakoztatásában erőteljesen visszafognak, és még így is mindenki megláthatja benne a potenciált.

A színész az azóta eltelt esztendőkben bátran kamatoztathatta valamennyi színházművészettel kapcsolatos tanult vagy ösztönből fakadó jártasságát, a dalszerzőként jegyzett musicaljei közül Alexander Dumas grandiózus regényének zenés feldolgozása érte el a népszerűség egyik legmagasabb fokát a nézői visszajelzések alapján. A közönség a színdarabot nagy általánosságban mindig is imádta, függetlenül attól, hogy azt milyen gyakran és hol játszották, és bár Szomor György szerényen a történet mondanivalójának tulajdonítja, valójában azonban nem kis részben a saját, szuggesztív színpadi léte, jellegzetes énekhangja generálja a produkció körüli nézői rajongást. Emellett persze hozzátesz mindehhez a Monte Cristo grófjában azoknak a nagyívű dalbetéteknek a felsorakoztatása, amelyekhez foghatókkal valamennyi musicalkedvelő mindig készséggel találkozna a zenés darabok piacán.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az előadásban szereplő songok számának mostani megemelése jót tett a dramaturgiának, és helyreállította a színdarabban az arányokat, az pedig, hogy Vincze Balázs rendező-koreográfus új hangsúlyokat keresett a cselekmény eszmei mondanivalójának kidomborítására, tökéletesen megágyazott a Monte Cristo grófja musical teljes megújulásának. Szomor György, aki az ezt megelőző színrevitelkor darabját társszerzőként, rendezőként és főszereplőként egyaránt dajkálta, az irányítást átadva kellő alázattal, valamint kíváncsisággal fogadta, hogy az operettszínházi rendezés nyomán milyen irányba fejlődik majd a feldolgozás, illetve, hogy Dolhai Attila és Homonnay Zsolt mellett a címszereplő idősebb karakterének bőrébe bújva miként állhat az előadás szolgálatába ezután. A jelenlegi, nagyzenekari kíséret az eddiginél is magasabb rangra emeli a történet érzelmi vonulatát kiemelő, vagy megint máskor hangulatfestő funkciójú énekszámok sorát, a koholt vádak alapján bebörtönzött Dantes módszeres bosszújának kivitelezése a prózai részeknek köszönhetően valamennyi néző számára követhető és közérthető marad az előadás bármelyik pontján.

A darabban a főhős az egyetlen, aki fiatalkori kivetülést kap egy másik színművész által eljátszva, és bár az ebben érintett Kocsis Dénes, Kerényi Miklós Máté és Sándor Péter egészen biztosan egyformán törekszik rá, mégis az utóbbi volt az, aki egy vele készített interjú során szóban is megfogalmazta: tudatosan úgy alakítja a gesztusait meg a frizuráját, hogy a különbözőségek ellenére egyaránt adaptálható legyen a személye az If várának börtönéből kiszabaduló Edmond Dantes mindhárom megformálójára. A még gondtalan és gyanútlan ifjú tengerész, és a sokat tapasztalt, időközben tehetős gróffá avanzsált idősebb férfi életkor szerint kettéválasztott megjelenítése amúgy egyáltalán nem enyészik el a funkciótlanság talaján. Egyrészt a megváltozott életkörülmények és az elévülhetetlen motivációk miatti átalakulást szimbolizálja, másrészt egy speciális jelenetben jól szemlélteti a belső fiatalság, valamint az önmagunkkal való mindenkori számvetés képi ábrázolásának folyamatát.

Sejthető, hogy a számos színművészt közvetlenül érintő hármas szereposztásnak sem pusztán gyakorlati a haszna, mivel az egyéni kisugárzás és az óhatatlanul is eltérő játékmodor okán az aktuális közreműködők függvényében más és más nézői benyomást hív elő az emberekben az előadás.

Az efféle fajsúlyos, nagy érzelmi amplitúdójú feladatok Dolhai Attilát egyaránt rendre megtalálják, Szomor Györggyel azonban nem csupán ez, és az azonos mostani szerepkör az egyetlen közös vonatkozás. A pandémia alatt ugyanis kollégájához hasonlóan az ő szerzői vénája is napvilágra talált, amikor Cári Tiborral megalkotta a Szétszakítottak című zenés drámát, ami Örök hűség címmel tévéfilmként él tovább, napjainkban pedig a Magyar Mozgókép Díj több kategóriájának jelöltjeként hivatkozhatunk rá.

Az Edmond Dantes szerelmét, Mercedest alakító Gubik Petrát ugyancsak megemlíthetjük, igaz, egy másféle érdekesség kapcsán. A Monte Cristo grófja musical sikerének a kezdetektől részese volt az ősbemutató óta Békéscsabán és az ország számos pontján, így őt Szomor Györgyhöz ebben a kontextusban köti egy jelentős szál. A színdarab régi rajongói ennélfogva mostantól azt is megláthatják, hogy a színésznő a Nagymező utcában színpadra alkalmazott új koncepcióban miként találja fel magát, Füredi Nikolett és Széles Flóra pedig egyaránt lehetőséget kap arra, hogy ugyanezt a karaktert a megegyező elvek mentén megformálhassa a saját művészi eszközei alapján.

Magócs Ottónak a mindig érzékeny játékstílusa miatt ugyan nincsen égető szüksége a rá adott jelmez, a paróka és a színpadi smink szerepformálást megsegítő direkt hatásaira, általános külső jegyeihez képest azonban a főhőst támogató Faria abbénak, valamint más alkalommal Bonifacionak bőrébe bújva mégis neki van az egyik legmarkánsabban észrevehető vizuális átváltozása. Már csak ebből is leszűrhető, hogy a rendezés milyen hatalmas hangsúlyt fektetett a látványvilág gondos megalkotására: a történethez illő szimbólumoktól sem mentes vetített háttér, a meseszerű atmoszférát teremtő díszletek, és a kifejező öltözékek a szakértő munkatársak ebbéli kvalitásait felhasználva mindenképpen fokozzák a produkció hatásosságát.

A cselekményben vezető szerephez jut az árulás, a szerelem és a bosszúvágy, ám a játékidő második felében felbukkanó kalózok megmosolyogtató jelenetei némileg ellenpontozzák a darabnak az előzőek miatti komor, jelentős érzelmi telítettségű alaphangulatát, megteremtve ezzel az igazán komplex színházélmények varázsát, melynek a Monte Cristo grófja című előadás -amint azt a nézők ezentúl látni fogják – igazán nincsen híján.

Kiemelt kép: Jelenet a Monte Cristo grófjából (Fotó: Budapesti Operettszínház)