„Íróként szeretek magamnak is határokat felállítani” – Interjú Marie Aubert-rel

Marie Aubert a Ha történne valami című novellás kötetével robbant be a norvég irodalmi életbe, első, Felnőtt emberek című regénye pedig világszerte tette ismertté. Az írónő szeptember végén érkezett fővárosunkba a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként, amelyen egy beszélgetést követően több mint másfél órán keresztül dedikálta könyveit. Marie Aubert-rel az esemény másnapján találkoztunk, hogy a műveiről beszélgessünk.  

Bár Budapest nem a legszebb arcát mutatta ezen a hétvégén, milyen benyomást tett rád a fővárosunk?

Nyolc évvel ezelőtt már jártam Budapesten a barátaimmal, akkor nem volt túl sok időnk körülnézni, ezt most fogom pótolni. Most kicsit fáradt vagyok, tegnap sűrű, de boldog napom volt: hatalmas élményként éltem meg a Könyvfesztivált, sokan eljöttek a beszélgetésre is, azt követően pedig közel két órán át tartott a dedikálás. Jó érzés volt találkozni a magyar olvasókkal, meg is lepődtem, hogy ilyen sokan ismerik a könyveimet.

2001-ben és 2002-ben tanultál kreatív írást, az első novellád mégis jóval később, 2016-ban jelent meg. Mi volt ennek a hosszú szünetnek az oka?

A kreatív írás gyerekkorom óta része az életemnek, így magától értetődő volt, hogy beiratkozzam az Íróakadémiára. Viszont, nagyon fiatal, huszonkét éves voltam ekkor, és bár sokat tanultam a tanáraimtól, ugyanakkor meglehetősen kritikussá is váltam a saját írásaimmal szemben. Arra jöttem rá, hogy rengeteg ember véleményére kell adnom ahhoz, hogy egy számomra igazán fontos írás megszülethessen. Az iskola kritikus olvasóvá is tett, azonban nem éreztem, hogy jó író lennék. Megjelenhettek volna akkor is a könyveim, de nem tudtam volna se a jó, se a rossz kritikát feldolgozni. Ráadásul a képzés elvégzését követően újságírással kezdtem foglalkozni, így, mivel egész nap ontottam magamból a cikkeket, este, otthon már nem akartam írni. Kellett ez a reflexiós idő, hogy olyan műveket adhassak ki, amelyekkel a magammal szemben felállított követelmények szerint is elégedett vagyok. Azt nem tudom, hogy jobb író lettem-e a szünet által, de most már sokkal magabiztosabb vagyok, erősebben ki tudok állni a könyveim mellett.

Az első novellád (Megtehetnéd) 2013-ban jelent meg, de kötet formájában (Ha történne valami) további nyolc írásoddal együtt csak 2016-ban látott napvilágot. Ez a három év is a megfontoltság miatt volt?

Amikor írok, nem azt vetem papírra, ami a fejemben van, hanem kipróbálom a karaktereket különböző szituációkban, megfigyelem, hogy ezek jó vagy rossz útra terelik-e őket. A gépemen rengeteg történet akad ugyanezekkel a szereplőkkel, de ezek nem jelentek meg soha. Van egy pont, amelyről elindulok, de az út a végkifejletig roppant szerteágazó. Ezért, mondhatni, jóval lassabb nálam az írás folyamata, mint más szerzőknél.

A szereplőidre minden esetben igaz, hogy végtelenül emberiek, sőt, már-már megdöbbentően azok, érződik, hogy jól ismered őket. A való életből inspirálódsz?

Részben igen, viszont a barátaimról vagy a családtagjaimról nem is tudok és nem is szeretnék írni, az számomra nagyon furcsa lenne. Minden karakterem kitalált, de ahogy mondtam, sok időt töltök azzal, hogy belehelyezkedem az ő nézőpontjukba. Íróként is kíváncsi vagyok arra, milyen lehet az ő bőrükben élni, mik az erősségeik és a gyengeségeik. Sokat gondolkodom azon, hogy kik ők, hogyan cselekednének bizonyos helyzetekben. Mindegyik karakteremben van belőlem is, de egyik sem vagyok igazán én. Akik közel állnak hozzám, azok egy-egy megszólalásban felismerhetnek engem, de ennyi.

Az is megfigyelhető, hogy nem specifikusan norvég szereplőkben gondolkodsz, alakjaid a világ bármely pontján élhetnének, annyira univerzálisak ők és a problémáik is. Ez tudatos volt a részedről?

Mindig is olyan történeteket szerettem volna írni, ami belőlem jön, amiket az emberek szívesen olvasnának. Nem is tudnék úgy dolgozni, hogy a fejemben van egy célközönség, akinek írnom kellene. A világ különböző pontjain különböző emberek élnek, de vannak olyan érzések – például egy szerettünk elvesztése, a megszégyenítés érzete vagy a félelem attól, hogy nem szeretnek –, amikhez mindenki tud kapcsolódni, mert ezek, ahogy említetted, univerzálisak. Nem tudom előre, hogy kik, milyen érzésekkel fogják olvasni az írásaimat, ezért sem mondanám tudatosnak vagy célzottnak.

Ha már szóba került a világ több pontja: milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy a műveid megjelennek más nyelven?

Elmondhatatlanul boldog voltam, főleg, mert nem számítottam soha külföldi megjelenésre. A social mediában figyelem a reakciókat, a kommenteket, némelyiket fordítóprogrammal el is olvasom, de a kiadóm is küldi a visszajelzéseket, statisztikákat.

Az első regényed, a Felnőtt emberek olvasása közben az jutott eszembe, mintha csak egy modern Ibsen-dráma került volna a kezembe, valamint a Születésnap című Thomas Vinterberg-film is felidéződött – ez utóbbi említésre is kerül a könyvben. Jól sejtem, hogy ezek hatottak rád?

Ahogyan mondod, a film meg is jelenik a könyvben, amikor a család összejön reggel, de közvetlen utalásokat nem akartam tenni. Lehet, hogy hatással voltak rám Ibsen drámái is, de nem mondanám kimondottan inspirációnak – legalábbis nem volt tudatos. Szeretem, ha a szereplőimet egyetlen helyre „zárom be”, mert ez hatással van rájuk is: folyamatosan kontaktban kell lenniük egymással, nem tudnak elmenekülni a problémák elől. Ráadásul íróként szeretek magamnak is határokat felállítani, a novellák írásánál is ez izgatott: limitált az oldalszám, az idő, ezért nagyon át kell gondolnom, hogy a cselekmény mennyire legyen tömör. Amikor elkezdtem írni a Felnőtt embereket, kísérleteztem azzal, hogy több hétig, hónapig játszódjon a történet, de nem működött. Szerettem volna, ha olyan lenne, mint egy színdarab: kevés szereplő, egyetlen helyszín, pár napos cselekmény – ezzel nagyobb nyomást tudok helyezni a karakterekre, ami által tudtam növelni a feszültséget és kiélesíteni a konfliktust.

E miatt a konfliktus miatt a szereplők gyakran olyan döntéseket hoznak, amiktől kevésbé válnak szerethetővé.

Nem szeretek olyan emberekről írni, akiknek csak jó tulajdonságai vannak, ugyanakkor mindig igyekszem, hogy törekedjenek a jóra. A karaktereim attól válnak emberivé, mert tele vannak szégyennel, féltékenységgel, önzőséggel. Ezek mind olyan érzések, amik mindannyiunkban ott vannak, de nem szívesen beszélünk róla. Szeretjük azt gondolni magunkról, hogy jó barátok, családtagok, partnerek vagyunk, de amikor attól félünk, hogy elveszítünk valamit vagy valakit, aki fontos számunkra, akkor előtörnek ezek a rossz tulajdonságuk. Az olvasóimtól számtalan levelet kaptam, amelyben leírták, hogy felszabadító érzés volt számukra arról olvasni, ami bennük is van, de nem mondják ki, mert szeretik jobbnak mutatni magukat, mint amilyenek valójában.

A könyv címe Felnőtt emberek, ugyanakkor a szereplők egyáltalán nem viselkednek felnőttként. Ida és Marte gyerekkoruk óta hurcolják magukban a versenyszellemet, amely az anya születésnapjakor csak még jobban kiéleződik.

Valóban helyes a feltevés, a cím ambivalenciája korrekt. Ida és Marthe gyerekként is ugyanúgy viselkedtek, mint amikor az olvasó találkozik velük negyvenes nőkként. Mindig is Ida volt a felnőtt, mert az anyja is akként kezelte, emiatt Marthe jobban megélhette a gyerekkorát. Ráadásul a cselekmény pont ugyanabban a nyári lakban játszódik, ahol a gyerekkorukat töltötték, így ez a hely megmaradt a versengésük arénájának. Évtizedek óta hurcolják magukkal a terhet, nem tudnak változtatni a dinamikán. A könyv emellett azokra a kérdésekre is keresi a választ, hogy mit is jelent a felnőtté válás? Ha nincsen saját családod, gyermeked, tud-e a környezeted felnőttként kezelni? Fontos, hogy mindezt magunkkal és a környezetünkkel is el tudjuk fogadtatni. Ezeket a kapaszkodókat boncolgatja a regény.

Ida sikeres a szakmájában, a párkapcsolati próbálkozásai azonban rendre kudarcot vallanak. Mennyire látod korunk problémájának az egyedüllétet vagy a nehezebb pár-találást?

Ida egészen más helyzetben van, mintha ötven vagy száz évvel ezelőtt született volna. Most megengedheti magának, hogy negyvenéves korában nincs párja. A XXI. században az embereknek több a lehetőségük, mert nem kell belekényszeríteniük magukat egy házasságba pusztán gazdasági vagy anyagi okokból. Az, hogy megtaláljuk azt, akihez mélyen tudunk kapcsolódni, nem a jelen problémája, a múltban is így volt. A különbség annyi, hogy az emberek jobban felvállalják a véleményüket és a helyzetüket. Ida esetében ráadásul a kudarcok nem a megváltozott randizási kultúrából származnak, hanem a saját problémáiból, a családi hátteréből.

A regény nem szolgáltat megoldást, de mégis: hogyan lehet azokon a traumákon túllépni, amiket a Felnőtt emberek boncolgat?

Szándékosan hagytam nyitottan a történet végét, nem akartam feloldozást, mert ezek a problémák az életben sem oldódnak meg pár óra alatt. Azt akartam, hogy Ida szembe nézzen saját magával, felismerje ezeket a traumákat, ráadásul a két lánytestvér között elkezd oldódni a feszültség. Könnyebb lett volna, ha a történet végén Ida is anyává válik, de ezt el kívántam kerülni, mert az életben sincsenek kézzelfogható megoldások, ezért én sem akartam tálcán kínálni. Ida szembesíti magát a problémáival, ez már egy jó kiindulási pont, de nincs teljes happy end.

A skandinávokra egyébként is jellemző, hogy szeretik mellőzni a boldog lezárásokat.

Igen, ez valóban így van. (nevet)

A Felnőtt emberek volt az utolsó megjelent műved. Dolgozol újabb regényen? Illetve van-e rajtad bármiféle nyomás az előző kötetek sikere miatt?

Pont a napokban jelenik meg az új regényem. Visszanyúlok a jól bevált recepthez: négy szereplő, egy helyszín, pár nap… (nevet). A történet szerint egy család a 15 éves lány konfirmációja miatt gyűlik össze, persze lesz majd konfliktus. Van-e rajtam nyomás? A kiadó részéről nem érzem, inkább magammal szemben fogalmaztam meg elvárásokat. Azt érzem, hogy muszáj jobb és jobb könyveket írnom, de ugyanakkor szeretném, ha megmaradna a szabadságom, hogy olyan történeteket meséljek el továbbra is, amiket én fontosnak tartok.

Kiemelt kép: Marie Aubert (Fotó: Rencz Norbert)