Instant boldogságbomba Szegeden – Kritika az Apáca Show-ról

A Whoopi Goldberg nevével fémjelzett, 1992-ben bemutatott filmet, az Apáca show-t vélhetően mindenki ismeri. Könnyed, szórakoztató darab, ami nem szolgál sokkal többel egy stresszmentes matinédarabnál, amit az ember félszemmel néz más tevékenységek közben. A film sikeres lett a mozipénztáraknál (1992-ben a nyolc legsikeresebb film között helyet foglalt), aminek köszönhetően folytatása is készült, az pedig valamelyest csodának minősül, hogy Hollywood-ban még nem kapta fel a fejét olyan hír, hogy egy második folytatást is terveznek.

Maga a musical 2006-ban került először színpadra, Alan Menken zeneszerzői és Glenn Slater szövegírói tehetségével megtoldva. Először Pasadénában mutatták be, majd a londoni Palladiumot követően helyet talált magának a Broadway műsorajánlatában is – hogy aztán világszerte több országban feldolgozzák az alkotást. Magyarországra, magyar nyelvre lefordítva 2018-ra érkezett meg, mégpedig éppen a Szegedi Szabadtéri színpadára – ahová most ismételten visszatért, hogy megörvendeztesse a szórakozásra vágyó nézőközönséget.

A Szente Vajk fordításában és rendezésében készült előadás nagy vonalakban követi a film cselekményét: adott egy énekesnői babérokra törő fiatal hölgy (Whoopi Goldberg helyett Sári Éva), aki egy gengszter (Harvey Keitel helyett Alföldi Róbert) szeretőjeként igyekszik saját magát megfelelő irányokba pozicionálni. Ez nemhogy nem sikerül neki, de a helyzet sokkal rosszabbra fordul, amikor egy gyilkosság szemtanújaként menekülnie kell és a rendőrség segédletével teszi ezt egészen egy apácazárdáig, ahol bizony le kell mondani azokról a fényűzésekről és flegma attitűdről, ami addig a napi rutinjához tartozott.

A Szabadtérin egy olyan előadást láthattunk, amelyet talán a leginkább instant boldogságbombaként tudnék jellemezni. Miután az általam legutóbb látott Jézus Krisztus Szupersztár emléke a mai napra haloványabb lett, addig az Apáca Show gondolatára még mindig mosoly fut át az arcomon. Az előadás egyik legnagyobb truvája, hogy nem akar többnek látszani, mint ami: egy vérbeli profizmussal és lelkesedéssel levezényelt, közönségboldogító darab. Ezt a feladatát pedig prímán végzi el. A díszletezés ötletes és látványos, éreztem, hogy meló volt benne, a központi elemként funkcionáló óriási diszkógömb pedig szépen húzza alá az egész darab buli-jellegét. A darabnak lüktető és sodró energiája van, ami köszönhető egyrészt a zenei felhozatalnak (habár dallamtapadásban nem volt részem, mégis, a legtöbbször legszívesebben magam is táncra perdültem volna), másrészt pedig a remek humornak. A kettő persze sokszor kéz- a kézben járt egymással, hiszen vagy a dalok hordozták a sorok közt a poénokat, vagy maga a koreográfia volt tréfákkal megtoldott és mulattató.

Ha csúcspontot kellene mondanom, akkor ujjaimmal sokfelé kellene mutogatnom: a bárjelenet a maga forgalmasságával (öröm volt átélni, ahogy a színpadkép minden szegletére kellő figyelmet fordított a rendező), az első, apácákkal közösen előadott szám (a bulijelleg itt ütközött ki leginkább), vagy éppen Mary Robert nővér Disney-filmekbe illő magánszámát, amely kellően varázsos volt a vetített háttér és koreográfia kombinációjával. Bár hozzá kell tennem, talán itt éreztem azt, hogy a nagyobb narratívát tekintve ez a jelenet és az illető karakter történetszála kissé kilóg, mert nem kapott akkora súlypontot a szövegkönyvben, mint kellett volna.

A színészi alakítások ennélfogva mind alárendelik magukat a nagy mulattatásnak: Sári Éva a főszereplő, Delores szerepében pont annyira adja át a karakter naivitását amennyire még vicces és ahelyett, hogy tenyérbemászó lenne, inkább szórakoztató a sokszor „sipákolós” stílusa. Szerettem, ahogy a hangjával is játszott és azt, hogy olyan ének- és beszédhangot szolgáltatott, amit tényleg ezer közül fel lehet ismerni. Rajta kívül Janza Kata, a józan és konzervatív hangot képviselő zárdafőnök asszonyként méltóságteljes, mintegy kontrasztot állítva Delores túlpörgött jellemének, Feke Pált pedig Jézus után jó volt látni egy valamivel aktívabb szerepben, arról nem is beszélve, hogy már-már bájos volt a teszetosza nyomozó bőrébe bújva (érezhetően a közönség is imádta, mert az első előadáson nagyobb tapsot és éljenzést kapott, mint Sári Éva). Az egyik leghálásabb szerep azonban Alföldi Róberté, aki kaján élvezettel teszi magáévá Curtis Jackson karakterét. Hanghordozása ugyan az elején kissé idegenül hatott, ezt gyorsan megszoktam és a továbbiakban igencsak élveztem, ahogyan ennek az alapvetően dimenziótlan figurának életet ad. Ezt pedig teszi úgy, hogy annak játssza, ami: egy ördögien elegáns, ám ízig-vérig gennyládaként, aki nem rest lemészárolni egy halom embert a célja elérése érdekében. Idomulva a történet hangvételéhez: túlzó, már-már rajzfilmszerű és éppen ettől válik igazán szórakoztatóvá.

Összességében tehát azt érzem, hogy megérte rászánni az egész estét erre az előadásra és bár kezdetben közönyösen vettem tudomásul ennek a musicalnek a létezését, kár lett volna megfosztanom magam ettől az élménytől. Profi előadásmód és bulihangulat jellemezte, ami nem akar több, mélyebb vagy más lenni, mint aminek hirdeti magát. Egy hatalmas nagy show, tele éneklő apácákkal, változatos kosztümökben, gonoszkodó Alföldivel, ami talán jobb is, mint anno a ’92-es film volt. Hidd el, ilyen is kell néha. Kell, hogy valami mosolyt húzzon az arcodra.  

Kiemelt kép: Jelenet az Apáca Show című előadásból (Fotó: Várady Nikolett)