A Deszkavízió szerkesztőségét érte az a megtiszteltetés, hogy jelen lehet az Országos Színházi Találkozón, így a hét folyamán mindegyik előadásról olvashatjátok rövid ajánlónkat, véleményünket. A fesztivált a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Iráni konferencia című darabja zárta.
Akadnak olyan produkciók, amelyeket egy-egy nagyon jó színészi alakítás simán elvisz a hátán, és ilyenkor a néző is inkább azokra koncentrál, hiszen lenyűgözi ez a fajta művészi hatáskeltés, így a mondanivalóra, a tanulságokra ellenben kevésbé fókuszál. Ivan Viripajev Iráni konferencia című előadásának esetében annak szöveghangsúlyos jellegénél fogva akkor ér el valódi célt a rendezés, ha a színészek mellőzik az egyéni kiugrásokat az általuk megformált figuráknál, ehelyett arra összpontosítanak, hogy meggyőzően képviseljék darabbéli álláspontjukat. Bár az eltérő nézőpontok nyomán itt is egymásnak feszülnek az indulatok, és a felvonultatott karaktereknek létezik egyéni ismérve, sajátossága, ám a megszokottnál intenzívebb atmoszférateremtésbe fektetett energia az, ami a címben foglaltaknak leginkább megágyaz, és pontosan ez az egyik erőssége a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház saját adaptációjának.
Jelenetkép az Iráni konferencia című előadásból (Fotó: Tamási Áron Színház)
Azért, hogy legyen némi viszonyítási lehetőség, álljon itt egy gyors körkép: a darabvariánsok között a legnagyobb videómegosztó portálon fellelhető egy stúdiószínházi környezetben játszódó, szőnyegezett térben előadott, teázgatós minimál-verzió egyetlen pici asztalkával, egy tanácskozási szituációra jobban hasonlító feldolgozás, ahol már van pulpitus, és a színpad hátsó részében, félkörös elrendezésben foglalt helyet valamennyi felszólaló, illetve egy egészen modern konferenciadíszlettel operáló társulat is akad a megtekintett felhozatalból.
A Tamási Áron Színház csapata, valamint az őket rendezőként instruáló Bocsárdi László mindhárom elgondoláson túltesz: már a bejáratnál nyakba akasztós konferenciabelépőt kap kézhez a közönség, ezzel a gesztussal érzékeltetve, hogy nem nézőként, hanem résztvevőként kezelik őket, és hivatkoznak majd rájuk az adott estén. Ez az apró kellék sokat segít abban, hogy mindenki mindinkább bevonódjon, ehhez járul hozzá a játéktér és a díszlet kiterjesztése, hiszen a teljes színházterem kongresszusi helyszínné módosul, a nézőtéri székek némelyikére színészek ülnek le, ők lesznek később a kérdésfeltevők, magát a diskurzust pedig kamerával kísérik, az aktuális beszélő alakja ennélfogva a vetítővásznon is látható.
Jelenetkép az Iráni konferencia című előadásból (Fotó: Tamási Áron Színház)
A dráma kiindulópontjában egy társadalmi aspektusokat is felvető politikai helyzet megvitatása áll, ám az értelmiségi szférából érkező összes felszólalónak létezik egy saját meggyőződése, ami az alaptémától kissé elrugaszkodhat, a közönség pedig az elhangzottak mentén megtapasztalhatja,hogy a mondanivaló tartalmiságának átütő ereje van. Van, aki személyes történetével szemléltet, autonóm belső struktúrát emleget, másvalaki az Isten elvéről, vagy alapvető emberi jogokról, illetve a tradíciók fontosságáról beszél, a darab végén meghallgatott iráni költőnő pedig a belső szabadság jelentőségéről, majd annak a szerelem nevében történő feladásáról értekezik.
Bocsárdi László rendező arra törekszik, hogy a néző aktív együtt gondolkodóvá lépjen elő a passzív szemlélődő létállapotából, és ne színházi előadásként tekintsen az Iráni konferenciára, hanem lehetőséget lásson benne az elgondolkodásra. Egy kommentelő a Tamási Áron Színház közösségi oldalán műértő, esetleg a művet értő közönséget kívánt a színészeknek, akik az Országos Színházi Találkozó legutolsó fellépőiként érkeztek Kaposvárra, az ottani jelenlévők pedig a teljes játékidő alatt kíváncsi befogadói voltak a produkciónak, még ha annak formanyelve nem is elterjedt hazánkban.
Kiemelt kép: Jelenetkép az Iráni konferencia című előadásból (Fotó: Tamási Áron Színház)
