„Húsz éve csodabogaraknak számítunk” – interjú Bóta Ildikóval és Gál Eszterrel, a Tánceánia alapító tagjaival

Az Artman Egyesület magját adó Tánceánia Együttes idén 20 éves, melyet egy nagyszabású egész estés előadással ünnepelnek holnap este a Trafóban. A 20 kép című darabot az elmúlt évek inspirálták és a jelenlegi alkotó folyamat lenyomata. Bóta Ildikóval és Gál Eszterrel beszélgettünk a kezdetekről, nehézségekről, és arról a különleges módszerről, amivel dolgoznak.

Honnan jött a gondolat, hogy ezzel foglalkozzatok 20 évvel ezelőtt?

Bóta Ildikó: Az alapvető szakmám a kortárs tánc, a másik pedig a mozgássérülések korrigálása gyógytornával. Érdekelt, hogy milyen az, ha valaki mozgássérült, és hogy meddig lehet a korlátokat, a határokat tágítani, mi ennek az ára, és hogy milyen, a hagyományostól eltérő módokon lehet egy kicsit alakítani, formálni ezeket a dolgokat. Ez a kettős érdeklődés volt nálam a kiindulópont.

Eszter hogy kapcsolódott ehhez?

Gál Eszter: Hollandiában tanultam egy művészeti főiskolán, és egy ottani projekt részeként 94’-ben kijutottam Amerikába, ahol egy fesztiválon láttam egy kontakt improvizáció előadást, ahol nem csak épek, hanem sérültek is táncoltak. Akkor láttam először kerekesszékest ép táncossal táncolni. Elemi erővel hatott rám, egy teljesen másfajta szabadságot éltem meg a duettjüket látva, mint amit én korábban tapasztaltam a saját improvizációim során. Egyik alkalommal, amikor hazajöttem Hollandiából, hallottam, hogy volt itthon egy kurzus, amit Alito Alessi vezetett, akit én annak idején láttam Amerikában. Tudtam, hogy én ebbe valamilyen módon szeretnék bekapcsolódni. Ildikóval mi egy együttesben táncoltunk (Berger Táncegyüttes – a szerk.), így jól ismertük egymást. Amikor lehetőségem nyílt rá, megkérdeztem, hogy hol tart a munka, és becsatlakoztam. Tehát én az improvizatív előadói formán keresztül kerültem ebbe bele.

B.I.: Érdekes, hogy valóban ismertük egymást, de soha nem beszéltünk erről, az élményeinket sem osztottuk meg, mégis teljesen párhuzamosan kezdett el foglalkoztatni ez a munka bennünket, teljesen más utakon jutottunk ide. Én például nem hallottam arról, hogy külföldön ennek már hagyománya van, számomra ez egy zsigeri érdeklődés volt. Amikor Eszter hazajött, és Kálmán Feri kollégánk elhívta Alito Alessit, akkor itt már volt egy kezdeménye ennek a munkának, ugyan egyedülálló jelenség volt itthon, de a benne összekapcsolódó emberek hozták hozzá az impulzusokat.

Könnyen elfogadták, hogy ti ezt a fajta művészetet szeretnétek meghonosítani Magyarországon?

B.I.: Nem. Nem volt könnyű bevinni sem az egészségügyi, szociális ellátórendszerszerbe, sem a köztudatba, sem pedig a művészeti szcénába.

Milyen nehézségekbe ütköztetek?

B.I.: Szinte csak nehézségek voltak. Először is nagyon nehéz volt azt verbalizálni, hogy miért gondolja azt valaki, hogy elsősorban mozgásukban korlátozott és akadályozott embereknek éppen táncszínházat, mozgásszínházat kell csinálni. Nem volt még meg az a fajta narratíva, ami leírta volna a belső történések lenyomatát, azoknak az élményeit, akik benne vannak. Ezt nekünk kellett megfogalmazni. Illetve az sem tette könnyűvé a dolgunkat, hogy az egyik szakma azt mondta, hogy ja persze, nem vagy elég jó táncos, akkor inkább elmész a sérültekhez, akik között tündökölsz, a másik szakma pedig ugyanezt mondta, csak fordítva: nem vagy annyira jó szakember, hogy segíts, gyógyíts, ezért elkezdesz itt művészkedni.

G.E.: Illetve az is nagyon érdekes volt, hogy nem volt meg magának az improvizációnak sem a helye. A kontakt egy Amerikában született duett táncforma, amiből egy közösségi mozgalom is lett, Európába egy pár évvel később érkezett meg. Nagyon sokféle ágazata lett, és itthon is megjelent, elsősorban az alternatív színházi körökben, színházi nyelvként, eszközként a ’80-as évek második felében. Én ’93-tól kezdtem el improvizációs előadásokat csinálni, akkor még az is problémát okozott, hogy hogyan kell ezt nézni, nagyon nehezen fogadta be a közönség. Ez még ma is kérdés egyébként, hogy mit nézzek, amikor egy ilyen előadást látok, sőt ez a műfaj még ma is rengeteg kérdést vet föl. Szerencsére ma már máshol tartunk, de akkor még az is kérdéses volt, hogy ki engedi meg magának, hogy improvizáljon, főleg úgy, hogy sérültként van ott a színpadon. Ez is egy nagyon nagy akadály volt.

B.I.: Fontos arról is beszélnünk, hogy a fizikai akadálymentesítés, ami egyébként törvényi kötelezettség lenne 2003 óta a középületek számára, nem történt meg, ezért borzasztó nehéz a mentális hárításokat átugrani. Addig, ameddig a különböző sérültséggel, hiányossággal élő emberekre úgy néznek, mint a marslakókra, mert nincsen róluk hiteles információ, addig borzasztó nehéz akár improvizációval, akár bármi mással képviselni a motivációnkat, a szemléletünket, azt, hogy mi már nem ott tartunk, hogy kísérletezgetünk. Kiérlelt metodika van mögöttünk a tapasztalataink alapján, történetünk van, van egy belső narratíva, ami le van írva, rendszeresen használjuk. Ennek ellenére mi húsz éve csodabogaraknak számítunk.

Nem könnyű ilyen körülmények között populárissá tenni, amit csináltok.

B.I.: Valóban nem az. Ennek az estnek az is az egyik erőssége, hogy egy olyan szöveg elhangzásával indul, ami a nézőket és a játszókat egy kicsit összeolvasztja. Nem lehet tudni az elején, hogy pontosan kinek szól. Utána van egy önvallomás arról, hogy milyen az, ha én mozgásomban korlátozott vagyok, és milyen az, amikor én valamit tánccal akarok közölni. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos üzenet, hogy nincs akkora különbség közöttünk.

Jól érzékelem, hogy a nehézségek egyáltalán nem szűntek meg? Talán csak mások lettek?

B.I.: Jól. Sokkal könnyebb egy tartalmat kitalálni és megcsinálni, mint mondjuk az, hogy találjunk egy akadálymentes színházat Magyarországon.

G.E.: Nagyon sok kacifántos történetben volt részünk a húsz év alatt (nevet).

B.I.: Igen. A nehézségek nem szűntek meg, csak azt gondolom, hogy mi valahogy azokat is transzformáltuk, és tulajdonképpen erről szól az alkotás. Az, amire az improvizáció, mint műfaj lehetőséget ad, az pont arról szól, hogy ugyanazt próbáljuk meg a színpadra vitt darabokkal átformálni, azt a lehetetlenséget, hogy a mozgássérültek miért csinálnak tánc- és mozgásszínházat. Ez egy új szemlélet, azt gondolom, hogy ha valamire, akkor erre azt lehet mondani, hogy innovatív, amit csinálunk: a mozgáskorlátozottsággal járó nehézségeket valamilyen készséggé emeljük. Ez a mi módszerünk kulcsa.

Mit láthatnak a nézők holnapi előadáson?

G.E.: Szeptember óta fókuszálunk arra, hogy mi itt ki fogunk jönni a színpadra ismét a Tánceániával. Az meghatározta a munkánkat, hogy egy picit visszatekintünk most az elmúlt évekre. Nagyon sokat játszottunk azzal, hogy milyen fókuszai voltak a korábbi előadásainknak, eszünkbe jutottak címek, akár 2002-ből is. Lassan előhívódtak ezek struktúrái, ötletei. Volt egy olyan projektünk, amikor portréképek készültek az ARtMan honlapjára, amihez volt egy felkészülés, csináltunk szólókat. Valaki mindig kiállt előre, és mi csak figyeltük, hogy hogy tud jelen lenni egyedül úgy, hogy őt nézik. A mi munkánk arról szól, hogy mi kik vagyunk, hogy vagyunk, és abban az adott pillanatban mi történik velünk. Ezeket kezdtük el kiragadni az emlékeinkből, a darabjainkból és a fényképkészítési projektből, hogy mi az, amit egy kép megtart, és mi az, ami tovább él, esetleg eltűnik, vagy átalakul. Ezek az ötletek szűrődtek be a próbákba, illetve azok a vágyak, hogy valaki szeretett volna egy duettet egy másik táncossal.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan álljon össze ez az este, és több fontos dolog is volt. Az egyik az, hogy ünneplünk, tehát megadjuk a módját, hogy ott legyünk együtt úgy, hogy közben a közönség is velünk van. Ők ránk tudnak nézni, de mi nem nekik játszunk, mi nem adunk elő semmit, mi nem jelenítünk meg társadalmi problémákat, nem reflektálunk rájuk. Egyszerűen csak belehelyezkedünk olyan kapcsolatokba, viszonyrendszerekbe, bennünk kialakuló képekbe, amikben találkozhatunk egymással és magunkkal más szinteken. Úgy tudjuk egymást és magunkat megismerni, ahogy máshol nem. Tehát az, hogy most a Trafó színpadán leszünk, ahol lát minket 300 ember, az különleges, de az, hogy a táncunk ennyire elemelkedett tud lenni, az nem ezen múlik, az akár egy próbán is így alakulhat. Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy felteszünk egy struktúrát és abból lesz egy darab.

Kevésbé egyszerűen?

G.E.: Az, hogy a mostani előadást szeretnénk megstruktúrálni, az egy nagyon nehéz munka. Nem ehhez szoktunk, mi nagyon a pillanatban alkotunk.

B.I.: Aki nem látott még ilyet, annak nehéz megérteni azt, amiről Eszter beszél. A sérülések nagyon súlyosak a csoportunk tagjai között. Van, aki nem tud beszélni, van, aki nem tud mozdulatot ismételni, nehezített az, ahogyan veszi a levegőt. Tehát vannak olyan momentumai a testi jelenlétének, amelyek egyáltalán nem szabályozhatók. Ezért alkotáslélektani szempontból a próbára eljárni és az előadásban benne lenni számukra az egyetlen lehetőség arra, hogy valamiképpen megmutatkozhassanak a családjukon vagy az intézeten kívül. Ettől az előadás hitelességét és revelatív voltát az adja, hogy csak ez van az életükben, ami szupportív és előre mutató, ahol saját döntéseket tudnak hozni. Ez az ami nagyon fontos, a döntés!

G.E.: Én pontosan ezt láttam ’94-ben Amerikában a színpadon. Az improvizáció döntések sorozata, és egy sérült táncos ugyanúgy tud választani, sőt… van, amikor sokkal érzékenyebben dönt, mint egy táncos, aki megoldásokat akar találni folyton. Ennek van egy sokkal egyszerűbb és mélyebb rétege, amit én ott megéreztem. Engem az vezetett a Tánceániával való aktív munkához, és a darabkészítéshez is, hogy én tanulhattam tőlük. Ennek a mai napig megvan az ereje: nekem nem kell mindenáron csinálni valamit, egyszerűen csak meg kell engedni, hogy történjen, aminek történnie kell.

Ez sem mentes azért a nehézségektől, hiszen ehhez olyan körülményeket kell teremteni, ahol biztonságban és felszabadultnak érzik magunkat.

G.E.: Igen, ez sem egyszerű. Azon, hogy eljöhessenek ide háromszor, azon mi két hónapja dolgozunk. Nagy dolog számunkra kiállni egy ilyen struktúrájú darabbal, úgy hogy már a próbán is meg tudtak születni azok a kapcsolódási pontok, amik megtelítik a jeleneteket, és ami az egészet megformálja. 60-65 perc lesz, ez is egy nagy csoda, hogy erre is képesek vagyunk, így együtt. Ebben tényleg mindenki benne van, a szülők, a segítők, a sérültek, mi és akik itt körülöttünk dolgoznak. Hiszünk abban, hogy ennek van létjogosultsága, és hogy ez a fajta kapcsolódás nagyon fontos érték azoknak, akik eljönnek és kíváncsiak ránk.

Tavaly kaptátok meg a Lábán Rudolf Különdíjat, ez egy fontos megerősítés.

B.I.: Az se lenne kevés, ha közösségi művészet, vagy terápia lenne, amit csinálunk, de az, hogy meglátták, hogy a magasművészet szempontjából van esztétikai értéke a munkánknak, az nagyon fontos. Innen egy kicsit könnyebb bátornak lenni, és egy 65 perces darabot színpadra tenni (nevet).

Kiemelt kép: Gál Eszter és Bóta Ildikó (Fotó: Várady Nikolett)