Különleges – és talán kis túlzással mondhatni – egyedülálló krimivel jelentkezett az Agave Könyvek az idei Ünnepi Könyvhétre: Dann McDorman Egy gyilkosság megírásának krónikája című regényében játszópajtásul hívja az olvasót.

A július negyediki hétvégén újból összejön az elit a tiszteletreméltó West Heart vadászklubban: az első esti koktélozáson még csak néhány vendég jelenik meg: a klub elnöke, a pénztáros a terhes feleségével, a kotnyeles iskolásfiú, a gyászoló apa, a szófukar gondnok, a leendő klubtag, a magánnyomozó. Majd lesz egy holttest. Meg egy megoldásra váró csavaros rejtély. Minden más a szereplőkön múlik.

Dann McDorman Emmy-díjra jelölt televíziós producer, aki korábban riporterként és könyvkritikusként is dolgozott. Az Egy gyilkosság megírásának krónikája az első regénye, melynek jogait eddig tizenhat országba adták el. A kiadói fülszöveg szerint a történet elképesztően eredeti és fantáziadús detektívregény, amely tiszteletadás a műfaj klasszikusai előtt, valamint ördögien ravasz kirakós, amelyhez hasonlót még sosem olvashattál.

Az kétségtelen, hogy ehhez a regényhez hasonlót még nem olvashattunk, lévén, hogy a metakrimi, mint olyan még nem igazán honosodott meg a hazánkban, de azért McDorman könyve nem is teljesen úttörő ebben. A hazai kiadónál maradva: elég csak Alex Pavensi tavaly megjelent Nyolc nyomozó című krimijére gondolnunk (megjegyzés: a rajongók örömére jövőre érkezik magyarul az Ink Ribbon Red), de említhetnénk A családomban mindenki gyilkost is, amely szerzőjének, Benjamin Stevensonnak az ajánlását olvashatjuk is a kötet hátoldalán. És az utóbbi évek termései közül nem hagyhatjuk ki Janice Halliett zseniálisan eredeti módon megírt regényeit (A színjáték, A Twyford-kód), és joggal idesorolhatjuk Kőhalmi Zoltán skandináv krimi-paródiáját, A ​férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit is. Szóval akad szép számmal a hagyományos kereteket alaposan felrúgó bűnügyi történet itthon is, az újabb és újabb megjelenések pedig azt sugallják, hogy van is kereslet ezekre.

„Felsejlenek előtted a cselekmény kontúrjai, számítasz hamis nyomokra és zsákutcákra, minden olyanra, amivel ez az író megpróbálja elleplezni az igazságot úgy, hogy közben szem előtt hagyja, mint például egy ellopott levél a kandallópárkányon; csak abban bízol, hogy a műfaj szabályait betartják, mert annál kevés rosszabb van, mint amikor egy krimi csal.”

Az Agave a kötet első beharangozójakor azt írta, hogy McDorman regénye a krimiken belüli alapos jártasságot kíván az olvasótól. Ez az állítás annyiban igaz, hogy a szerző – részben tisztelegve a nagy elődök előtt – két fejezet közt szívesen veszi górcső alá a legnagyobb krimiírók – Edgar Allen Poe, Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, John Dickson Carr, Dorothy L. Sayers – munkásságát, azokét, akik valóban nagy hatást gyakoroltak a zsánerre vagy éppen meg is újították azt. Ezek annak ellenére is élvezetesek tudnak lenni, hogy bizonyos szerzők (mint például Carr vagy Sayers) neve nálunk nem épült be a köztudatba – habár mindkét említett írót az utóbbi hónapokban karolta fel egy-egy kiadó. A jártasság tehát csak annyiban előny, hogy McDorman ezekben a minitanulmányokban a legismertebb művek cselekményét elspoilerezi (legtöbb esetben nem a gyilkost, hanem magát a megoldást), így ha esetleg akad olyan, aki nem olvasta volna Az áruló szív című novellát vagy a Mert többen nincseneket (lánykori nevén: Tíz kicsi négert), az inkább ugorja át azt mondatot.

Természetesen ezek az elemzések nem (csak) azt hivatottak bebizonyítani, hogy McDorman mennyire otthonosan mozog a krimiirodalom közel 200 éves történetében, hanem ezek mind-mind nyomok, utalások. Nem véletlen tehát, hogy hosszasan fejtegeti a bezárt szoba rejtélyeket vagy éppen ír Agatha Christie 11 napra való eltűnéséről, ezek szerves módon kapcsolódnak a megfejtéshez. Éppen azért azt mondanám, hogy az Egy gyilkosság megírásának krónikája olvasásánál a nagyfokú jártasságnál sokkal fontosabb a nagyfokú nyitottság. A szerző ugyanis olyannyira áthágja a krimimesélés szabályainak határait, amely igen megosztóvá fogja tenni az olvasótábort. (Jómagam a könyv befejezése után órákig vacilláltam azon, hogy a végső csavar egy zseniális írói húzás vagy egy oltári nagy baromság – és még most sem jutottam dűlőre.)

A kötet négy nagy fejezetből áll, ezek négy nap történését mesélik el. McDorman mindegyik fejezetben elbeszélői stílust vált, ami viszont megmarad, az a folyamatos párbeszéd az olvasóval. Szerzőnk ugyanis előszeretettel szól ki hozzánk, hol valóban olvasva a gondolatainkban, hol a megfelelő módon irányítva azt. Éppen ezért fontos, hogy partnerek legyünk ebben az – egyébként értelemszerűen egyoldalú – kommunikációban, hiszen egy adott ponton mi magunk is bevonásra kerülünk.

„Ebben a bűnügyi történetben, mint sok másikban, a nők mind áldozatnak tűnnek, ha nem a gyilkosság áldozatai, akkor az életé.”

Nem véletlen, hogy a cselekményről vagy a szereplőkről egy árva szót sem ejtettem eddig – erről a kiadó is szándékosan fogalmaz homályosan a fülszövegben –, mert annak felfedezése is az olvasóval való játék része. Azonban iránymutatásként annyit elárulhatok, hogy a szerző valószínűleg Agatha Christie-t tekinti a legnagyobb példaképének, így a sztori alaphelyzete is nagyban hajaz a krimi koronázatlan királynőjének legtöbb regényére. Vagyis: végy legalább egy tucatnyi embert, zárd össze őket egy, a külvilágtól elszigetelt helyre, majd közülük kerüljön ki egy holttest. Nagyjából így kell elképzelni a regény cselekményét, amely egyébként mint krimi, nem a legerősebb, hiszen az olvasóhoz való beszéddel McDorman elidegenítést is végez, azaz nem igazán tudunk folyamatában izgulni az eseményeken, agyalni a rejtélyeken. Éppen ezért az Egy gyilkosság megírásának krónikája nem az okosan felépített bűntény, hanem az okosan megírt elbeszélés miatt lesz igazán maradandó olvasmány és válhat a műfaj rajongóinak egyik kedvencévé.

Dann McDorman: Egy gyilkosság megírásának krónikája (West Heart Kill), ford.: Pék Zoltán, Agave Könyvek, 304 oldal
Kiemelt kép: Dann McDorman: Egy gyilkosság megírásának krónikája (Fotó: Maansi Srivastava)