Miután otthagyta a Vígszínházat, 20 évig szabadúszóként dolgozott, ám két éve, amikor Crespo Rodrigo a Jászai Mari Színházba hívta, leszerződött Tatabányára. Azóta kevesebb ideje jut külsős munkákat vállalni, ám most mégis igent mondott Orton Mr. Sloane szórakozik című drámájának egyik szerepére. Korábban már rendezőként és koreográfusként részt vett Orlai produkciókban, most végre színészként is láthatjuk őt a Jurányi Házban játszott darabban. Interjú Király Attilával. 

Most mutattátok be Orton Mr. Sloane szórakozik című darabját. Milyen maga az anyag?

Szerintem meglehetősen komoly vállalás ezt az előadást bemutatni manapság. Az édesapám, Király Levente, a Nemzet Színésze, Kossuth- és Jászai Mari-díjas szegedi színművész, akire nagyon felnézek, és akire végtelenül büszke vagyok. Tehát nekem az, hogy nagy művészekkel, híres emberekkel találkozzam, az sosem volt izgalmas, mert én ugye ebben nőttem fel. Gyerekkoromban láttam mindenféle néniket és bácsikat, akik egyébként a tévében is voltak. De az, hogy Parti Nagy Lajos azt mondja nekem, hogy „Szia Attila, de régen láttalak!”, ezen most már több, mint 20 éve nem tudok tovább lépni, ezen én mindig elájulok, hogy ő egyáltalán tudja, hogy én ki vagyok. Ezt a drámát ő fordította, a tőle megszokott fantasztikus módon.

Ugyanakkor borzalmasan szélsőséges, és nem tudom, hogy az a problémakör, amit fölvázol, mennyire érdekli a nézőt, aki beül minket megnézni. Érződik is, hogy megosztó az előadás. Vannak, akik nagyon szeretik, és vannak, akik nagyon utálják, ezt tudjuk is, mert mindkettőt mondták a bemutató óta. Az is előfordult a második előadáson, hogy két néző annyira fölmérgelte magát egy óra ötven percnél, miközben összesen 2 óra az előadás, tehát már a leges legvégét játszottuk. Barnival (Dékány Barnabás – a szerk.) éppen ordítozunk egymással, és egyszer csak a két néző átballagott előttünk a színpadon, mert nem tudtak máshogyan kimenni. Ilyen is van. Meg olyan is van, aki azt kiáltja utána, hogy bravó. Szóval megosztó. Nagyon sok düh, fájdalom van benne, illetve akarat a polgárpukkasztásra. Hogy lehet-e 2019-ben Magyarországon polgárt pukkasztani színházzal? Én azt hittem eddig, hogy nem, de annyira iszonyú a történet maga, hogy úgy tűnik, lehet.

Király Attila (Fotó: Várady Nikolett)

A benne lévő konfliktusok miatt iszonyú? Egy háromtagú családról szól a darab, ahová megérkezik Barni karaktere, és felborít mindent.

Van egy eléggé elcseszett család, szerintem tök beteg mindenki benne. Az apafigura maga az ősbűn, miatta olyan szörnyeteg a két gyereke, akit Bíró Kriszta és én játszunk. A testvérek között egy fura egymásra utaltság van, a szeretetnek és a gyűlöletnek valamiféle, szerintem már-már beteges keveréke. Nem elhanyagolható, hogy az én figurám, Ed, a nemi identitását föl nem vállalva éli az életét, ami alapból sok sérülést okoz az ember pszichéjében, azon fölül, hogy van egy apa, egy infernális szörny, aki emiatt kőkeményen bünteti is. Ebbe csöppen bele egy kaméleon típusú ember, akit Barni játszik, aki mindig olyannak mutatja magát, amilyennek a másik látni akarja, ha több ember van a térben, akkor pedig mindig az erősebbhez vonzódik.

Megpróbáltuk megkeresni, hogy ezek az emberek mitől lettek ilyenek, hiszen valami eljuttatta őket oda, hogy szörnyetegekké váltak. Talán sikerült is érthetővé tenni. Szerethetővé nem. Az egyetlen kritika, amit nekem mondtak az az volt, hogy egyik figura sem szerethető. Ami önmagában nem baj, csak mindig jó, ha van valaki, akivel a néző tud együtt utazni. Szerintem ebben az előadásban nincs ilyen. Talán mindannyiunknak van egy-egy olyan pillanata.

Nem billen át sajnálatba sehol?

Nem tudom. Anyukám azt mondta, hogy ő gyűlölte Barni karakterét, mert manipulál mindenkit. Erre én próbáltam érvelni azzal, hogy milyen borzalmak vannak körülötte, de nem tudtam meggyőzni. Talán arra van mód, hogy ha a nézőnek valamifajta személyes viszonya van a színészhez, nem a figurához, hanem hozzánk, akkor talán kialakulhat sajnálat. Nem tudom, hogy ha én nézném ezt, akkor képes lennék-e bárki iránt is bármiféle pozitív érzelmet érezni egy percig is.

Király Attila (Fotó: Várady Nikolett)

Nehéz volt a próbafolyamat? Nagyon összetett mindenkinek a karaktere.

Igen, de közben meg ezeket jó próbálni. Nehéz volt, de közben jó is. Nagyon jól indultunk neki. Krisztával mi egy időszakban végeztünk a Színművészetin, ő eggyel járt fölöttem. Abban az időben nagyon jóban is voltunk, de azóta nem dolgoztunk együtt. Nagy kérdés volt, hogy mi hogy passzolunk egymáshoz, és az sem volt mindegy, hogy Barnival hogyan működik a kémia, aki nagyon fiatal, de mégis ő a katalizátora az egész színdarabnak. Az egészben az volt az érdekes, hogy kémiailag hogyan viszonyulunk egymáshoz, és nagy élmény volt, amikor azt éreztük mindannyian Gyurival (Gazsó György – a szerk.) együtt, hogy kiválóan működünk együtt színészileg. Az első egy-két hetünkben a próbák elillantak, nagyon kellemes volt. Amikor elkezdtünk rögzítgetni, akkor azt éreztük, hogy helyben járunk, volt a próbák háromnegyedénél egy igen nehéz hét, amikor beszéltük is, hogy menne tovább az ember, de valamiért nem sikerül. Aztán az utolsó 2-3 próba volt az, amikor nekem színészileg összepattant a dolog. Azt gondolom, hogy olyan is az előadás, mint ami összeállt, de majd megnézed és megmondod (mosolyog).

Mindenképp meg akarom nézni, kifejezetten kedvelem a megosztó előadásokat.

Azt gondolom, hogy szükség van az ilyen típusú színházra, amiben az embernek szükséges az agyát használnia. Én nem is nagyon csinálok másmilyen színházat, számomra ez a színház. Ez nyilván egyfajta belevakult pökhendiség. Nézd meg, kíváncsi vagyok, hogy mit gondolsz róla.

Nagyon régen dolgoztál együtt utoljára Tiborral, ugye?

Az Orlai Produkciós Iroda ilyen formában még nem létezett, Tibor éppen Eszenyi Enikővel csinálta az E-tangó című előadást, aminek én voltam az egyik koreográfusa. Akkor kerültünk kapcsolatba. Aztán jött Kéri Kitty Kalandra fel! című énekes mesedarabja, amit én rendeztem. Színészként még nem szerepeltem Orlai produkcióban.

Király Attila (Fotó: Várady Nikolett)

Honnan jött az életedbe a tánc és a mozgás?

Kamaszkorból. Szertornász voltam, nem túl komoly szinten, de ügyes voltam, és mondhatom, hogy a mai napig abból élek fizikailag. Közben kipróbáltam magam a küzdősportokban is. A főiskola előtt Szegeden voltam stúdiós Ruszt József érája alatt, abban az időben kezdett el megalakulni a Szegedi Kortárs Balett. Akkor még nem is így hívták. Volt egy Diótörő előadás, amiben én statiszta lettem volna, gyakorlatilag állnom kellett oldalt egy tálcával a kezemben. Aztán kiesett az egyik táncos, gyorsan kellett valaki a helyére. A többiek láttak engem ugrabugrálni a balett-teremben, és mondták, hogy szerintük meg tudnám csinálni, be is álltam a tánckarba.

Később Ruszt rendezett egy Kafka darabokból írt előadást, amiben szintén táncosként vettem részt. A Színművészetin ugyan a prózai osztályba jártam, de ott is tudták, hogy a Király nagyon jól mozog, rám bármit rám lehet rakni. Aztán a főiskola után egy táncosnővel éltem, akivel elkezdtünk együtt dolgozni. A kapcsolatunk magánéleti szakasza véget ért, de megmaradt belőle az, hogy táncolok, és kiegészült azzal, hogy verekedéseket, mozgásokat is csinálok. Ez így tulajdonképpen csak úgy lett.

A Mr. Sloane-ba milyen mozgásokat kell elképzelni?

Minden, ami nem csak lépegetés. Utólag azt gondolom, hogy többet is bele lehetett volna tenni. Ha csak koreográfusként vagyok benne, nincs ez a kettősség, akkor valószínűleg mozgásosabb az előadás, mert nagyon ügyesek a színészek. Krisztával és Barnival nagyon jó volt a koreográfián együtt dolgozni, mert nagyon ügyesek. Főleg Krisztánál nagyon jó látni, akivel ugye egyidősek vagyunk, hogy még mindig mindent meg tud csinálni, és akar is.

Király Attila (Fotó: Várady Nikolett)

Két éve feladtad a szabadúszást, ugye?

Igen, 20 évig voltam szabadúszó, jogilag és érzelmileg is. Aztán úgy alakult, hogy Tatabányán, a Jászai Mari Színházban játszottam egy évadon belül egy nagyobb és egy kisebb szerepet vendégként. Ezután Crespo Rodrigo, az ottani igazgató tett egy ajánlatot, nagyon jó színészek közé, nagyon jó rendezőkhöz, nagyon jó darabokra hívott, és azt mondta, hogy szeretne leszerződtetni. Akkor én kértem két hét gondolkodási időt, mert azért 20 év nem múlik el nyomtalanul az ember életéből. Soha senki nem mondta meg, amióta eljöttem a Vígszínházból, hogy nekem mit kell csinálnom, tehát én mindig azt vállaltam el, amihez kedvem volt. Engem, le is kopogom, elkényeztetett ilyen módon a sorsom. Volt egy csomó olyan, ami rossz lett, de azt is én akartam, senki nem kényszerített semmire. És akkor most leszerződtem Tatabányára, ez a második évadom, és rettenetesen örülök neki (mosolyog).

Felhozzátok az ottani Macbeth-et a Szkénébe hamarosan.

Igen, január 29-én lesz az itteni premier. Tatabánya mellett a Szkénében lehet engem a legtöbbször látni, és most ebben itt, a Jurányiban. 

Rendezésed lesz a közeljövőben?

Nem, most nem. Az, hogy az ember leszerződik egy színházhoz, az egy részről ad egyfajta biztonságot, ez nekem egészen szokatlan. Mindig jó munkáim voltak, de azért januártól márciusig az ember ideges, mert nem tudja, hogy mi lesz a következő évadban. Tavaly, mikor már Tatabányán voltam, január környékén kezdett jönni a szokásos idegbaj, de megállapítottam, hogy most nem kell, hogy jöjjön, mert tudom, hogy ott van a helyem. Még pontosan nem tudom, hogy mit fogok csinálni, de nagyjából… és ebbe viszont már nem férnek bele úgy munkák, mint régebben. Így most nem rendezek, hanem játszom. Egy picit sajnálom, de tényleg csak egy picit (mosolyog).