„Hiszek abban, hogy minden úgy történik ahogy annak lennie kell” – interjú Szabó Dorottyával

Interjúsorozatunkban a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatjuk be. Ezúttal Szabó Dorottya mesélt nekünk az egyetemi felvételijéről, a zenés színház iránti szeretetéről és arról, hogy szerinte mi a legjobb a színészetben. 

Mi vonzott leginkább a színészetben és színház világában?

Ez egy nagyon érdekes kérdés, sokszor szembesültem már vele életem során. Gyerekként Szigetszentmiklóson jártam musical stúdióba, ott is kérdezték, hogy mi a motivációm. Azt válaszoltam, hogy szeretek szerepelni, elvarázsolnak a gyönyörű jelmezek. Aztán idősebb lettem, felvételiztem a Vörösmarty Gimnáziumba, ahol szintén megkérdezték ugyanezt, de akkor már azt mondtam, hogy szeretném magamat többfajta karakterben kipróbálni. Az egyetemre már teljesen átalakult bennem, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Az első évben számomra is nagy kérdés volt ez: azt tudtam és éreztem, hogy ezt szeretném csinálni, hogy nagyon jól érzem magam a színpadon, de nem tudtam megfogalmazni pontosan a valódi okot. Mostanra arra jutottam, hogy azért, mert sok mindent élhetek meg a színpadon, amire az életben nem feltétlenül adódik lehetőségem, valamint, mert egy-egy előadással nagy hatást tudunk gyakorolni az emberekre. Itt arra gondolok, amikor egy szituációban a néző magára ismer: ez terápiásan is tud hatni rá. Ez egy fantasztikus dolog, a szakdolgozatomban is hasonló témával szeretnék majd foglalkozni.

Ezek szerint foglalkoztat téged a színház pszichológiai hatása is?

Igen, úgy gondolom, hogy ez rendkívül izgalmas aspektusa ennek a világnak, illetve az is, hogy ránk, színészekre milyen hatással vannak a szerepek, milyen testi reakciókat tudunk produkálni egy-egy érzelem kifejezésekor. Én annak vagyok a híve, hogy ezeket az érzéseket ne technikailag közelítsem meg, hanem valósan éljem meg őket. Hosszú folyamat volt megtanulni, hogy ne vigyem haza, ugyanakkor mégis úgy gondolom így tudok igazán hitelessé válni. Érdekel például, hogy egy veszekedésnél vagy egy intenzív jelenetnél hogyan változik az adott személyek pulzusa, milyen testi reakciókat produkálnak. Amikor fent vagy a színpadon, az egy egészen más világ, valódi eufória. Nem érzékeled a közönséget. Van, hogy olyan volumenű érzelmeket élsz át, amilyenekkel a való életben nagy valószínűséggel sosem találkoznál.

Akkor nem is feltétlen a nézők oldaláról szeretnéd megközelíteni ezt a témát, hanem inkább a ti szemszögetekből?

Igen, bár nyilvánvaló, hogy mindkét oldal roppant izgalmas, bár szerintem ez egyébként sokban függ az adott műfaj sajátosságaitól is. Sok esetben jól esik a nézők reakciója, de van, hogy abszolút elválaszt tőlük az a bizonyos negyedik fal. Ilyen esetben a tapsrendnél találkozom először a közönséggel. Ezek a találkozások olykor igazán meghatóak. Most is például, mielőtt újra bezártak a színházak, a Légy jó mindhalálig című darabunkat játszottuk Kecskeméten, és az a maroknyi néző mind állva tapsolt meg bennünket. Éreztük, hogy ez nem csak az előadás sikerességének szólt, hanem ez egyfajta üzenet is volt a részükről, hogy „köszönjük, hogy játszottatok, mi itt vagyunk. Itt is leszünk. Megvárunk benneteket!” Ez egy nagyon szívbemarkoló pillanat volt mindannyiunk számára.

Félig-meddig már szóba hoztad, hogy már egyetem előtt is jártál színiiskolába. Mesélj erről egy kicsit.

Ahogyan már említettem, először Szigetszentmiklósra jártam a Sziget Színház musical stúdiójába 2004-től. Általuk kerültem először színpadra, mondhatni itt alapozódott meg minden útirány a jövővel kapcsolatos terveim szempontjából. Az évek során elkezdtünk komolyabb előadásokat is csinálni, illetve bekerültem az utazótársulatukba is. Az első darab, amiben szerepet kaptam, az A dzsungel könyve volt, Kát játszottam. Attól kezdve folyton foglalkoztattak kisebb- nagyobb szerepekkel. Mondhatni, a színházi tapasztalataim nagy részét innen szereztem. Ezzel párhuzamosan zenei szakközépiskolába jártam, jazzének szakra, amiért egyébként utólag is hálás vagyok, sokszor előny, hogy van zenei képzettségem.

Ezek szerint a zenés színház áll közelebb a szívedhez?

Igen, határozattan. Persze nagyon szeretem a prózai darabokat is, de azt gondolom, hogy most már valamilyen szinten elengedhetetlen része a zene a színháznak. Értsd úgy, hogy ha csak egy zenei betét megjelenik egy előadásban, már az mennyit tud adni az élményhez. Felmerülhet a kérdés, hogy mi számít egyáltalán zenének és hogy mi a zene? Onnantól kezdve, hogy például ritmusra tesszük le a poharakat az asztalra, az már valamilyen szinten zene, hiszen kivált valami plusz dolgot a nézőkből. Ebben a rohanó világban ez egy nagyon jó eszköz arra, hogy hatást érjünk el. A zenének nagyon erős hangulatfestő ereje van: jó segítő- és beszippantó eszköz lehet.

Szóval, igen, a zenés színház hozzám közelebb áll, és szerencsés vagyok, hiszen már eddig is sok csodás lehetőséget kaptam, amik által megmutathattam magamat ebben a műfajban. Most például az Egy csók és más semmi című operettet próbáljuk Kecskeméten Szűcs Arturral. Én még nem játszottam soha operettben, úgyhogy ez egy teljesen újfajta megpróbáltatás számomra.

Van kedvenc musicaled, amibe nagyon szívesen szerepelnél?

A nyomorultak a nagy kedvencem, 2010-ben, amikor Kecskeméten játszották, nyolcszor láttam, az összes szereposztásban, ez is mutatja, hogy mennyire szeretem ezt a darabot. Már akkor felfigyeltem rá, hogy milyen gyönyörű ez a színház, és arra gondoltam, hogy bárcsak egyszer én is itt játszhatnék. Most pedig itt vagyok, ami sokszor még mindig hihetetlen számomra. Beteljesült álomdarabom volt még a Chicago is, amiben tavaly volt szerencsém Roxiet, a főszerepet játszani Földes Eszterrel váltásban. Nagy kedvencem még az Elizabeth és a Rebecca. Nagy bánatomra sokan bírálják ezt a műfajt, eleinte ezt rosszul viseltem. Szerintem ebben is ugyanakkora játéklehetőség van, mint bármely más műfajban, az csak a minimum, hogy valaki el tudjon énekelni egy dalt, de azon felül, egy musical ugyanúgy mély színészetet igényel, mint a próza.

Mesélj egy kicsit a felvételi tapasztalataidról.    

Érettségi után egyből egyik egyetemen sem próbálkoztam, utána pedig csak harmadjára vettek fel Kaposvárra. A Színművészetin mindig az örök másodrostán estem ki, Kaposváron pedig először az első körön sem jutottam túl. Ez akkor nagyon fájt az egómnak, hiszen akkor én már a Sziget Színház utazótársulatában játszottam, ráadásul két stúdiós társamat fel is vették abban az évben. Egyszer, amikor egyiküket meglátogattam Kaposváron, találkoztam Novák Eszterrel, aki emlékezett rám a felvételitől. Ő javasolta, hogy nézzek sokfajta színházat, tágítsam a színházi ízlésvilágomat. Megfogadtam a tanácsát, megismerkedtem más műfajokkal és stílusokkal. Ennek hatására egy jobban átgondolt repertoárral készültem, illetve a szakközépiskolám igazgatóhelyettese, Ági néni (Tasnádiné Hajdu Ágnes), aki régebben Miskolcon volt rendezőasszisztens, a szárnyai alá vett és segített a felkészülésben. Nagyon jó monológokat talált nekem, amelyek passzoltak is hozzám, és rengeteg jó tanáccsal látott el. Kimondhatatlanul hálás vagyok neki: ha ő nincs, akkor talán most nem tartanék ott, ahol vagyok. Végül a harmadik próbálkozásra felvettek Cseke Péter osztályába.

Mi az, ami ez alatt a három év alatt végig hajtott téged, és ami miatt kitartottál és tovább küzdöttél?

Az az igazság, hogy egyáltalán nem bánom, hogy ez egy így alakult. Azt gondolom, hogy akkor volt ott az ideje annak, hogy felvegyenek. Hiszek a sorsban és abban, hogy minden úgy történik ahogy annak lennie kell. Ági néni mondta mindig, hogy „amit Isten neked szán, azt úgysem adja másnak.” Ez azóta is nagyon sokat segít abban, hogy ha egy szerepet másra osztanak, akkor nem ostorozom magam, hogy miért nem én, hanem tudom, hogy azt nem nekem kellett megkapnom. Ez a gondolat sok mindenen átlendít, a felvételi időszakokon is ez adott nekem erőt ahhoz, hogy tovább küzdjek.

Ha nem színész lennél, akkor milyen más szakmát választottál volna?

Amikor először jelentkeztem, és nem vettek fel, anyukám azt mondta, hogy „Olyan nincs, hogy lébecolsz évekig”, ezért elmentem egy OKJ-s képzésre. Elkezdtem a fitness-wellness instruktori képzést, amit be is tudtam fejezni, úgyhogy igazából, ha úgy alakulna a helyzet, van B tervem. Az akkori osztályfőnökömtől is rengeteget tanultam a türelemről.  Emlékszem rá, hogy leíratta velem a határidőnaplómba: „lassan!”, hiszen hajlamos vagyok a túlpörgésre. Mondta, hogy figyeljem meg, hogyan sétálok, és észrevettem, hogy amikor nem kell sehova sem rohannom, akkor is olyan tempósan sétálok, mintha sietnék. Idővel rájöttem arra is, hogy a nagy rohanásban szem elől tévesztettem azokat a csodákat, amik körül vesznek a nagyvilágban. Ha engem elsőre felvesznek színészképzésre, akkor sosem találkozom ezzel az osztályfőnökömmel, nem tanulom meg azt, hogy néha igenis le kell lassítani. Nem mindig átérni kell, hanem megélni. Visszatérve az eredeti kérdésre, sokáig rendőr akartam lenni, mert édesapám is rendőr, és nagyon felnézek rá. De az is megfordult a fejemben, hogy tanár legyek.

Foglalkoznál a tanítással a jövőben?

Igen, nagy örömömet lelem abban, ha tudok segíteni másoknak. Még nagyon fiatal vagyok és nincs meg a kellő tapasztalatom és tudásom ehhez, de nekem van, hogy nagyobb örömet okoz az, hogy valakit sikerre juttatok, mint hogy csak és kizárólag a saját szekeremet hajtsam. Az osztályban is volt, hogy segítettem másoknak a felkészülésben. Szívesen tanítanék majd később színitanodákban is, amiben van már egy kevés tapasztalatom, mert a musical stúdióban tanársegéd is voltam, nagyon élveztem. Szóval igen, nem eltitkolt vágyam, hogy egyszer szeretnék majd tanítani.

Ha most idejönne hozzád egy kisgyerek és azt mondaná, hogy ő is színész szeretne lenne, mint Te, akkor mit mondanál neki, mi a legjobb ebben a szakmában?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Talán a játék és a játékosság. Ha lecsupaszítjuk a színházat, akkor tulajdonképpen arról szól, hogy többszáz felnőtt ember néz egy maroknyi másikat, akik eljátsszák, hogy királyok, királynők, bolondok vagy tudósok. Ezt a legnagyobb tisztelettel mondom így, és ez tényleg nagyon puritán megfogalmazása a színészetnek, de az alapja tulajdonképpen ez. Mindezek ellenére, ez egy végtelenül nehéz, összetett szakma, ahol a játékban a gyermekek felnőttek, és ezzel arányosan a játékuk tétje is nagyobb. Emögé a tét mögé csak akkor lehetünk képesek teljes mellszélességgel beállni, ha tisztában vagyunk önmagunkkal. Egy szerep tud gyógyítóan is hatni ránk, és egy másik szerepet látva is tudunk tanulni. Minden, amit látunk, az beépül az életünkbe.

A szakdolgozatom kapcsán is most sokat foglalkozom a „színház és önismeret” fogalmával. Magamon is észrevettem, hogy mennyire be tudok feszülni a próbákon egy-egy butaság miatt, mintha azon az egész karrierem múlna. Az osztályfőnökünk mondta mindig, hogy merjünk hibázni, hiszen egy próbán még nincs tétje ennek és ott még kipróbálhatjuk, hogy mit hogyan tudunk a legjobban megcsinálni. A legjobb megoldásokhoz vezető út a legtöbb esetben igen rögös. Az emberből, ahogy idősödik, kiveszhet a játékosság a szemérmesség miatt, amiatt, hogy fél, hogy mit gondolnak róla mások, pedig a gyerek mindenkiben ott van. Színészként pedig van lehetőség ezzel a gyermeki lélekkel élni, ami nem olyan egyszerű, és nekem is nagyon sok feladatom van ezzel, hogy merjek így létezni, de ez a szakma megteremti rá a lehetőséget, hogy felnőttként is játszhassak.

Kiemelt kép: Szabó Dorottya (Fotó: Kovács Milán)