„Hihetetlen, hogy mennyi lehetőség rejlik ebben a műfajban” – Interjú L. Nagy Attilával

L. Nagy Attila végzős egyetemista hallgatóként a tavalyi évadban több produkcióban is bemutatkozhatott a Budapest Bábszínház nézői előtt. Most – immár társulati tagként – a szezon első bemutatójának, Az utolsó báránynak a címszerepét próbálja. A Cseri Hanna által színpadra adaptált és rendezett előadás Jézus születésének történetét meséli el – bárányok szemszögéből. Attilával a közelgő premier kapcsán ültünk le beszélgetni, de szóba kerültek a korábbi előadások is, valamint az az interjúból az is kiderül, hogy számára mit is jelent a bábszínészet.    

Mielőtt rátérnénk az új bemutatóra, hadd kérdezzem meg: miért éppen a bábszínészetet választottad?

Eredetileg prózai színész szakra jelentkeztem az egyetemen, háromszor is próbálkoztam. Utolsó alkalommal Máté Gábor a másodrostán már nem engedett tovább, de a felvételin bent ültek a leendő osztályfőnökeim, Meczner János és Ellinger Edina – a Budapest Bábszínház előző és jelenlegi igazgatója –, ők javasolták, hogy menjek tovább a báb szak felvitelijén. Volt ugyan valamennyi fogalmam a bábszínészetről, mert az érettségi után a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színészképzésére jártam, ahol Jakob Nóra (báb- és látványtervező – A szerk.) tartott nekünk animációs órákat, illetve az egyik vizsgaelőadásunkban is használtunk bábokat, de pontosan nem tudtam, mennyire színes ez a szakma. Ugyanakkor korábban táncoltam, mindig is érdekelt a különböző mozgások fizikája, az érzelmek mozgással történő leképzése. Ezt megtaláltam a bábban, olyannyira, hogy már a harmadrostán magával ragadott ennek a világnak a gondolatisága, az, hogy a bábbal közösen fejezünk ki valamit. Hihetetlen, hogy mennyi lehetőség rejlik ebben a műfajban.

Ezek szerint egy szerencsés véletlennek köszönhetően lettél bábszínész. Hiszel a véletlenekben?

Ha valamiben hiszek, azok a véletlenek. (nevet) Az életemben ez pont egy segítő véletlen volt, örülök, hogy így alakult. Sokkal jobban ki tudok teljesedni bábszínészként, mint prózai színészként. A bábszínház több síkon operálhat, így árnyaltabb jelentéstartalmakat tud megjeleníteni. Paradox, de engem felszabadít, ha bizonyos korlátok között mozoghatok, és bábosként mindig szigorú és alaposan végiggondolt rendszerek szerint kell gondolkodnom.

Tavaly – még egyetemista hallgatóként – már több bemutatóban is szerepeltél a Budapest Bábszínházban. Van, amelyik különösen a szívedhez nőtt?

Mindegyik, annyira jó lehetőségeket kaptam! (nevet). A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda félig prózai, félig bábelőadás, amiben a prózai vénámat is gyakorolni tudtam, ráadásul egy fiatalos, friss előadás született Fábián Péter tollából és rendezésében. A Babaróka ezzel szemben egy színtiszta bábos gyerekelőadás, aminek már a próbafolyamatát is annyira élveztük, hogy az szerintem az elődáson is érezhető. Most, a nyílt próba utáni bábsimogatón beszélgettem egy anyukával, aki mesélte, hogy végre látott egy olyan gyerekeknek szóló előadást, ami a felnőtteknek is ugyanolyan élvezetes, mert tele van másodlagos, harmadlagos réteggel, amit ők értenek igazán. Ráadásul a Babaróka viszonylag nagy játékteret enged, ez fontos egy színész számára. A Frankenstein pedig azért áll közel hozzám, mert Keresztes Tamás (a rendező – A szerk.) abszolút kiaknázta a mozgással történő kifejezést. A Kreatúra egyik mozgatója vagyok. (Teszárek Csaba és Bartha Bendegúz mellett – A szerk.) Ez egy igen különleges báb, aminek hatalmas elemei a mozgatók testéhez vannak rögzítve. Ráadásul a különálló karokat, lábakat és a fejet úgy kell hármunknak gyakorlatilag az egész testünkkel mozgatnunk, hogy az összeálljon egy nagy egésszé. Ez elég nagy kihívás.

Pont ez jutott eszembe az előadást nézve, hogy nem lehet túl kényelmes 2 órán keresztül egész testtel megformázni a Kreatúra egyik felét (Bartha Bendegúz és L. Nagy Attila egy-egy kar és láb, Teszárek Csaba pedig a fej – A szerk.).

Kényelemről szó sincs! (nevet) De valóban, fizikailag és szellemileg is nagyon megterhelő, másnap olyan érzésem van, mintha három másik előadást játszottam volna.

A következő bemutatótok Az utolsó bárány lesz, a nyílt próba alapján pedig egy igazán látványos előadásra számíthatunk ismét, többször volt olyan érzésem, mintha egy mozifilmet látnék. Egy gyerekdarab mennyire tudja felvenni a versenyt az animációs mozifilmekkel?

Ez egy nagy kérdés, ami már a Helló, Héraklész!-nál is felmerült, hogy fel lehet vagy egyáltalán fel kell-e venni a versenyt. Az én meglátásom az, hogy nem kell, sőt nem is szabad, mert két külön műfajról beszélünk. Teljesen más minőségű ingerek érnek, ha animációs filmet nézünk, mint ha színházat. Nekünk sokkal jobban kell építeni a jelenidejűségre és azokra az erényekre, amit csak a színház tud adni. Amit itt lát a néző, az mind valóságos, nem digitálisan megrajzolt és megtervezett, hanem itt és most emberek hozzák létre. De úgy tűnik, mindkét műfaj működik, máskülönben már nem lenne nézőnk.

A történet hét bárányról szól, akik egy-egy gyermeki tulajdonsággal vannak felruházva, amelyeket az előadás fel is nagyít. A nyílt próbán elhangzott, hogy mindegyikük átmegy egy jellemfejlődésen, gondolom, címszereplőként ez nálad a leglátványosabb.

Igen, van is egy jelenet, amikor látjuk, ahogyan 180 fokos fordulatot vesz, de valóban, mindegyik bárány fejlődik, még ha ezt néha csak egy-egy mondat vagy gesztus jelzi. Az utolsó bárány azért utolsó, mert kívülállóként mindig a sor végén kullog. Állandóan morog, puffog, csak negatív megszólalásai vannak. Azt nem tudni, hogy azért lett szkeptikus, mert kitaszították, vagy pont fordítva: azért lett kitaszított, mert szkeptikus. A mesében mindegyik báránynak van egy jelenete, amelyben elkóborol a nyájtól, és ez az én karakteremnél is megtörténik, amikor lehurrogják. A monológjában el is hangzik, hogy a többiek milyen buták, jó neki egyedül is, de ekkor jönnek szembe vele a farkasok. Annyira megijed, hogy rájön, ha egyedül van, teljesen védtelen. Visszajönnek érte a többiek, akikről kiderül, hogy mégis szeretik, így egyszerre megreped és lehull az a burok, amibe eddig zárkózott.

A mese a kis Jézus születésekor játszódik, mennyiben lesz karácsonyi történet? Tudjátok játszani mondjuk májusban is?

Úgy tudom, egész évadban műsoron lesz. A történet valóban a karácsonyhoz kapcsolódik, de konkrét jelenet nincs az újszülött Megváltóval. Ugyan a betétdalok is karácsonyi dalok átiratai, de ezek is úgy vannak megspékelve, hogy nem kötődnek kimondottan az ünnephez. Azon túl pedig, hogy betlehemes történet, nagy hangsúly van a bárányok közösségén, azon, hogy mennyire jó tartozni valahová. A bárányok együtt élik át a kalandokat, ez hat a csoport dinamikájára, ezáltal fejlődnek is. Ez az előadás fő üzenete: ha ott vagyunk egymásnak, minden probléma megoldható.

Az előadást Cseri Hanna rendezi, aki tavaly végzett bábrendező szakon. Mennyire érzed frissnek az ő szemléletét?

Abszolút. Hanna teljesen felkészült, ez részben annak is köszönhető, hogy ő adaptálta színpadra az eredeti mesét: új karaktereket hozott be, a nyelvezetét is kicsit megváltoztatta, így maibb, fiatalosabb lett. Ebben segítségére volt Zrínyifalvi Eszter dramaturg, de alapvetően az ő ötletei alapján készült a szövegkönyv. Már az olvasópróbán is megmutatkozott, mennyire átlátja az egészet: amikor felolvasta a szöveget, minden szereplőt külön hangon szólaltatott meg, olyan volt, mint ha egy rádiójátékot hallgatnék. Konkrétan eljátszotta a darabot. Viszont a megvalósítás során fontos szerepet jut a színészek kreativitásának. Az egyetem alatt többször dolgoztam Hannával, szeret az ötleteinkre építeni, mert ami belőlünk jön, azt tudjuk őszintén átadni. Kicsit olyan ez az időszak, mintha visszatérnék az egyetemi évekhez, igazi műhelymunka a próbafolyamat. Mindenki hoz ötleteket, amikből Hanna kiválaszt egyet-kettőt, vagy kombinálja azokat, ha pedig valami nem működik, agyalunk tovább. Színészként néha nehéz elfogadni a mástól jött ötletet, ugyanakkor ez nagyon inspiratív és produktív is tud lenni. Illetve, amit még külön ki kell emelnem, az Hanna igen különleges, egyedi, abszurd humora, amely az előadáson is érződni fog.

Ezt az előadást a Bábszínház hat éven felülieknek ajánlja. Ez azért is fontos, mert a színház hozott egy szabályt, miszerint az ajánlott korosztálynál fiatalabb nézők esetében megtagadhatja a belépést. Színészként mennyire tartod üdvözítőnek ezt a döntést?

Ez egy nagyon fontos és jó lépés volt a színház részéről, még ha kimondva kicsit kegyetlennek is hangzik. A nézőknek viszont meg kell érteniük, hogy ez nem a színház vagy a színészek, hanem a közönség (szülők, gyerekek) érdekét szolgálja. Nem hiába vannak korosztályra bontva az előadások, sőt, ezeket a színház a lehetőségekhez mérten ki is tágítja, hogy minél többen meg tudják nézni azokat. Viszont ha egy jóval kisebb gyereket hoznak el, mint az ajánlott korosztály, akkor könnyedén lehet, hogy unatkozni, félni, sírni fog – ezzel pedig azon kívül, hogy traumát okozhat neki, az egész közönség élményét rontja el. Az intézkedés célja tehát, hogy a nézők élménye minél teljesebb lehessen.

Kiemelt kép: L. Nagy Attila (Fotó: Hamarits Zsolt/Budapest Bábszínház)