Kovács Krisztián első regényében egy pályaelhagyó fiatal újságíró nyomozást indít nagyapja múltjának feltárása miatt, hogy megértse saját jelenét.

Vojvoda Dániel huszonnyolc éves, újságíró. Pontosabban csak volt, mert miután elindít egy blogot, amelyen rendszerellenes könyvekről és filmekről ír, szó nélkül eltanácsolják a Magyar Tükörtől. Főhősünk így kénytelen visszaköltözni a szülői házba, valamint munkát vállalni a családi vállalkozásban, amely a Grund nevű sporttelep és a mellette lévő büfé üzemeltetését jelenti. Amikor volt kollégája cikket ír egy 92 éves úrról, aki napvilágra hozza, hogy egykoron három másik fiatallal a Hitlerjugend tagja volt, és megemlíti Dani nagyapjának a nevét, a fiú világa összeomlik. Igaz lenne, hogy nagyapja, akit bár személyesen soha nem ismert, mégis képes lett volna arra a szörnyűségre, amelyet a cikk írója állít? Főszereplőnk kutatni kezd, hogy közelebbről is megismerje azt, akit életében nem volt lehetősége, és az apró, addig hiányzó történetekből végül összeáll előtte a hol fájdalmas, hol kalandos múlt, amely magyarázatot adhat az apjával való viszonyára is.

Kovács Krisztián 1987-ben született Zalaegerszegen, főiskolai tanulmányait Szombathelyen végezte. 2018-ban megalapította az Ectopolis Magazin online kulturális portált, amelynek 2022-ig főszerkesztője is volt. Jelenleg az Agave Könyvek kommunikációs igazgatójaként dolgozik. Feleségével, kislányával és tacskójukkal Gyömrőn el. A Hiányzó történetek az első regénye, amely 2022-ben jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, azóta pedig már a boltokba került a második is, Minden csendes és nyugtalan címmel.

“A történetek képesek megváltoztatni az embereket. Nem azért, mert a világról mutatnak más nézőpontokat, hanem éppen azért, mert önmagunkat kezdjük másként látni a világ működésének meg nem álló mechanizmusában.”

Ha egy elsőkönyves szerző művéhez Krusovszky Dénes ír ajánlást, az mindenképpen nagy elvárásokra adhat okot a regénnyel és írójával szemben. Viszont éppen ugyanennyire megnyugtató, hogy nevezett személy nemcsak ajánlja, hanem szerkesztette is a könyvet, ha pedig ezt a megtisztelő feladatot elvállalta, csak nem lehet olyan rossz a mű. És láss csodát: nem is az, sőt, egy igazán erős debütálásnak lehetünk tanúi, ha kézbe vesszük Kovács Krisztián regényét. A Hiányzó történetek nem tökéletes, magában hordozza ugyan az „elsőkönyvek” hibáit, ám még ezek ellenére is meglehetősen élvezetes és tartalmas olvasmány. Műfaját meghatározni igen nehéz, mert egyszerre krimi és felnövéstörténet, család- és kalandregény, szép- és szórakoztató irodalom, miközben olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a háborús bűnök, a transzgenerációs traumák és a mai huszon- és harmincévesek boldogulása (vagy éppen boldogtalansága) az életben.

A kötet 12 nagyobb fejezetből áll, és gyakorlatilag mindegyik egy-egy mozaik a Vojvoda család több évtizedes történetéből. A sztori meglehetősen egyszerűen indul: adott egy srác, akinek teljesen újra kell kezdeni az életét, majd egy újságcikkben feltűnő név alaposan megkavarja a már alapból változásban lévő állapotot. A regényben többször szóba kerül, hogy mit tekintünk valóságosnak. Azt, amit az újságban olvasunk? Azt, amit számunkra megbízható forrásból hallunk? Vagy csak azt, amit saját magunk látunk? De lehet-e valóság bármelyik is, vagy az csak a mi valóságunk lesz? Dani szinte semmit nem tud rég elhunyt nagyapjáról: nem is ismerte őt, mondhatni semmilyen érzelmi viszony nem fűzi hozzá. Mégis, amikor egy olyan információ jut a birtokába, amely alapjaiban rengeti meg a saját mikrovilágát, nem hagyja nyugton a gondolat, hogy közelebbről is megismerje felmenőjét. Apja azonban hallgat, anyja pedig arra kéri, hogy ne bolygassa a múltat. Dani mégsem akarja annyiban hagyni, így hát felkeresi a cikkben szereplő 92 éves urat, és a lavina elindul.

“…az idő a vélekedésekkel ellentétben valóban segít, mert kifakítja, szépiaszerűvé teszi az emlékeket…”

Ahogy haladunk előre a történetben, újabb és újabb információk jutnak a főhős (és az olvasó) tudomására, amelyek mind egy-egy adalékkal szolgálnak a teljesebb kép összerakásához. Kiderül például, hogy az idősebb Vojvoda László a háború után járt Afrikában és Dél-Amerikában, barátságot kötött Kittenberger Kálmánnal, utazásairól pedig két könyvet is írt, amelyekre ugyan az utókor nem emlékszik már, de a maga idejében remek kritikát kapott. De mi késztette arra a fiatal férfit, hogy feleségét és gyermekét hónapokra elhagyva felfedezésre induljon? Mi történt az ezt követő években, amikor a szocialista rendszerben kellett helyt állnia? Hogyan kerül a képbe Lipótmező, majd évekkel később Tokió?

Megannyi kérdés és feleannyi válasz, az olvasónak pedig fejezetről fejezetre kell újragondolnia mindazt, amit eddig biztosnak vélt. Mert minden tett mögött húzódik (vagy húzódhat) egy másodlagos szándék, aminek fényében az adott személyről is pontosabb képet kaphatunk. Olvasóként gyakran volt olyan érzésem, hogy na, most végre összeállt a kép, ugyanakkor még mindig hátra volt 200-150-100-50 oldal, és már elképzelni sem tudtam, miként alakulhat a történet. Az igazsághoz ugyan hozzátartozik, hogy nemcsak a múlt, hanem a jelen is szoros része a cselekménynek – sőt, bizonyos szempontból a jövő is, ugyanis elbeszélőnk az időben nemcsak hátra, hanem előre is ugrik, bár ez utóbbit a legtöbbször csak egy-egy gondolat vagy mondat erejéig teszi meg, elárulva, hogy milyen sors vár az adott szereplőre.

“Nem feltételeztem, hogy hazudott nekem, a szemében ülő könnyek voltak a bizonyítékaim, de már akkor is tudtam, hogy a múlt képlékeny és formálható; az idő egy olyan szeglete, ahol semmi sincs kőbe vésve.”

A nagyapa múltjának feltárása csak a regény egyik szálát teszi ki, mellette ugyanekkora hangsúlyt kap az elbeszélő jelenlegi élete. Szülei a rendszerváltást követő években kezdték el üzemeltetni a Grundot, amely így Daninak mindig is egyet jelentett az otthon biztonságával. A múlt titkainak feltárulásával párhuzamosan, miközben főhősünk egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértse a családon belül működő dinamikákat, egyre távolodunk is ettől a biztonságtól, hiszen apja éppen arra készül, hogy eladja egy nagyvállalkozónak a telepet. Ilyen értelemben egy felnövéstörténetet is láthatunk, hiszen a húszas éveinek végén járó fiatalembernek fokozatosan kell szembesülnie az emberi kegyetlenséggel, az elmúlás érzetével, és azzal, hogy a világ nem fekete és fehér.

Kovács főhőse valódi hús-vér figura, igazi kisember, akihez pont a hétköznapisága miatt tudunk könnyen kapcsolódni. Minden jel arra mutat – és ezt bizonyítja ez a mű is -, hogy a ’90-es években születettek küzdenek leginkább azzal a helyzettel, amit a dolgok ki nem mondása okoz: az előző (szülői) generáció csendes nyugalomban és elfogadásban élte az életét, de a mai fiatalság már nem elégszik meg ennyivel. Tudni akarja a miérteket és a hogyanokat, választ akar kapni azokra a kérdésekre is, amelyekre talán nincs is, mert csak ezek alapján lehet megérteni mindazt, ami velünk is történik. Hány olyan család van, ahol az apa a hallgatásba menekül, ahol nem merik felvállalni az érzelmeiket sem maguk, sem a legközelebbi hozzátartozóik előtt? Hány olyan gyermek van, aki csak egyszer akarná hallani, ahogy az apja azt mondja, büszke rá? Hogy ha valami nem sikerül, azt ne kudarcként, hanem tanulságként tudja megélni, vagy legalábbis érezze, hogy valaki áll ott mellette?

“Egy fiúnak kutya kötelessége szembeszegülni az apjával. Ez olyasmi, mint valamiféle beavatási rítus, és általában a probléma gyökere mindig ugyanaz. A fiú olyan akar lenni, mint az apja, és közben nem akar olyan lenni, de az apa is szeretné, ha a fia rá hasonlítana, pedig mégsem szeretné, mert akkor elkövetné az ő hibáit. Végtelen spirál ez.”

A Hiányzó történetek ilyen és ehhez hasonló kérdéseket is boncolgat, így válik egy mélyebb, több rétegű családtörténetté, amelyhez nagyon sok ponton tudunk kapaszkodót találni. És bár Kovács Krisztián stílusa meglehetősen olvasmányos, így egy percre sem fogunk unatkozni (ha a történet le is ül kicsit, a mondatok varázsa visz tovább), de ugyanakkor nem lehet elvitatni, hogy a szerző túl sok mindent akart ebbe a regénybe beleírni. A történelem több ponton is becsúszik a valóság alá, a kisemberek minduntalan kiszolgáltatott helyzetbe jutnak, a régről feltűnt lányok alakjai bár szükségszerűek, de legtöbbször feleslegesen sok helyet követelnek maguknak (kiváltképp Lili törökországi szála, amely kicsit ide nem illőnek tűnt a szememben). Ezek a hibák – már ha annak lehet venni, hiszen teljesen szubjektív, hogy kinek mi a sok vagy kevés – ugyanakkor nem annyira zavarók, hogy elrontsák az élményt, sőt, én a magam részéről ezek felett meglehetősen könnyedén szemet tudtam hunyni, és a regény még így is az idei év egyik legjobb olvasmányai közé ugrott. Ha pedig innen csak feljebb van, akkor a magyar kortárs irodalom egy igazi gyöngyszemmel lett gazdagabb.

Kovács Krisztián: Hiányzó történetek, Európa Könyvkiadó, 488 oldal

Kiemelt kép: Kovács Krisztián: Hiányzó történetek (Kép forrása: Könyves Magazin)