„Hiába értékes a tanulság, ha a néző alszik” – interjú Mohácsi Jánossal és Mohácsi Istvánnal

Szent Johanna történetét többször, többféleképpen feldolgozták már – gondoljunk akár könyvre, akár filmre, vagy éppen színdarabra -, ezúttal a Mohácsi-testvérek tolmácsolásában nézhetjük meg a tizenkilenc évesen máglyahalált halt lány élettörténetét. Mohácsi János rendezővel és Mohácsi István íróval a próbák alatt beszélgettünk.

Először dolgoztok Szegeden. Hogy érzitek itt magatokat?

Mohácsi János: Nagyon jól. Lelkesek és rendkívül odaadóak a színészek és nagy szerencsénkre elmondható, hogy mindig jókedvűen dolgoznak. Rég voltunk már olyan helyen, ahol mindenki ennyire pozitív és azon van, hogy valami jót, értékeset hozzon létre, ez pedig elmondhatatlanul jó érzés.

Mohácsi István: Szuperül! Beszéltük már az elején a bátyámmal, hogy reméljük, meg tudunk felelni ennek a szegedi közösségnek – az elvárásainak és lelkesedésének egyaránt. Ahogy abban is
reménykedtünk, sikerül olyat alkotni, amiben ők maguk is örömüket lelik.

Miért épp Szent Johanna történetére esett a választás? Mi fogott meg benne?

M. J.: A színház részéről érkezett a kérés, ezt a darabot választották és kifejezetten szerették volna, hogy ez egy eredeti, általunk írt történet legyen. Ami megfogott engem a történetben az az egésznek az abszurditása.

Mennyire volt szempont az, hogy történelmileg hiteles darabot írjatok?

M. J.: Őszintén szólva semennyire nem tartottuk szem előtt a történelmi hitelességet. Ahogyan mi látjuk, az úgynevezett történelmi hitelesség, ami megmaradt a darabunkban az annyiban kimerül, hogy adott egy tizenkilenc éves parasztlány, aki fellázítja az országot – ezt követően pedig máglyára küldik őt. Ez az, amit meghagytunk, a történések hogyanját nézve viszont már nem azt tartottuk szem előtt, hogy mit diktálnak a történelmi tények. Ugyanakkor hozzátenném, szándékoltan nem is szerettünk volna belemenni a száraz tényekbe, hiszen nem egy történelemórát akartunk tartani, hanem egy előadást.

Te István, mint író, mit éreztél a legnagyobb kihívásnak a darabot illetően?

M. I.: Nehéz volt úgy megalkotni izgalmasan a történetet, hogy a néző közben tudja, vagy legalábbis tudhatja a történet végét, azt, hogy mi fog történni a főszereplővel.

M. J.: Ha pedig tudod a könyv végét, akkor az nem feltétlenül jó dolog, pláne akkor, ha el is van már kezdettől döntve a befogadó fejében, hogy mi a helyes döntés a főszereplő részéről és mi nem.

M. I.: Viszont, ahogyan Shakespeare Hamletjénél, úgy itt sem feltétlen a döntések helyessége a lényeg, hanem az, hogy mit szeretne maga a főhős. Ezt próbáltuk kifejteni Johanna esetében és ezzel próbáltuk izgalmassá tenni.

A szereposztást illetően volt egy kis kérdőjelesség, sokáig nem lehetett tudni, hogy ki kit játszik. Hogyan kell elképzelnünk, ki kit fog játszani?

M. J.: Konkrét szereposztás egyelőre azért sincs kiírva, mert van egy fix címszereplő (Ágoston Katalin – A szerk.), rajta kívül pedig mindenki játszik hét-nyolc szerepet. Kárász Zénó például játszik angol katonát, francia katonát, angol papot, arisztokratát, szakácsot. A Johannát megformáló Ágoston Katalin pedig már kezdettől benne volt a darabban, őt maga a színház választotta ki – az esetében nem volt semmi kérdés.

János, volt egy olyan nyilatkozatod, mely szerint az a te álmod, hogy a nézőtér állva sírjon és nevessen.

M. J.: Ez igaz, mondtam ilyet, bár nem feltétlen kell hozzá állniuk. Lesz kacagás az biztos, a végefelé pedig talán még sírni is fognak az érzékenyebbek. Vagy akik még éppen ott maradnak a nézőtéren.

Kacagásról beszélünk, ami nem feltétlen az első, ami eszünkbe juthat egy Johanna-darab kapcsán. István, hogyan építetted be egy ilyen horderejű történetbe a humort?

M. I.: Én eleve képtelen lennék másként végezni a munkát, a színdarabjaimnak a humor szerves részét képezi, éppen ezért folyamatosan foglalkozok is vele – boncolgatom, elemzem, és keresem a határait. Ami pedig még esetünkben nagyon fontos, hogy a humor a néző szórakoztatásának az egyik legfontosabb eszköze, és tekintve, hogy nekem, színházi íróként harcolnom kell a közönségért, azért, hogy ne otthon üljenek a televízió előtt, ez egy nagyon jó fegyver. Számomra nagyon fontos tehát, hogy amikor feláll a néző, akkor arra gondoljon, „De jó, hogy nem maradtam otthon.”.

Íróként mi az, amit – okulva az előző feldolgozásokból – mindenképp el szerettél volna kerülni Johanna történetének elmesélése közben?

M. I.: Nem szerettem volna didaktikus lenni nem szerettem volna azt sem, hogy olyan legyen a darab, mint az összes eddigi film, vagy éppen színdarab. Azt is el szerettem volna kerülni, hogy a néző unatkozzon, mert ha magamból indulok ki, én az összes létező Jeanne D’arc darabnál rettentően unatkozom, mert pontosan tudom, hogy kinek van igaza és kivel mi fog történni. Csak olyat vagyok képes és hajlandó írni, amin nem unom magam halálra, és mindig azon vagyok, hogy a nézőket minden másodpercben meglepjem. Amikor valaki valami nagy tanulságot sulykolva nekiindul egy darabnak, miközben egy baromi unalmas előadást csinál, akkor hiába értékes a tanulság, ha a néző alszik.

Kiemelt kép: Mohácsi István és Mohácsi János (Fotó: Gordon Eszter)