Hétvégi Filmklub: Thomas Bezucha – Kőkemény család (2005)

Holnap már advent első vasárnapja lesz, így előkerülnek a karácsonyi filmek és ezzel együtt a közös készülődés az ünnepekre. Ennek örömére most én is egy ilyen témájú filmmel készültem, hogy necsak a gyomrunkat kezdjük el felkészíteni a bejglire, hanem magunkat is.

Minden családnak megvan a nagybetűs karácsonyi filmje. Valakik a Reszkessetek betörőket nézik, mások az Igazából szerelemért vannak oda. Személy szerint én minden évben a Holidayt nézem meg édesanyámmal karöltve, hogy közösen felsóhajtsunk minden évben ugyan ott: milyen jó is lenne egy ilyen kis viskó Angliában. Meg, hogy elmorzsoljunk egy-két könnycseppet annál a résznél, mikor Arthur felmegy a színpadra. De kellenek is ezek a feel good moviek, mert az egész karácsonyt végig stresszeli az ember, a menü, a rokonok meg az ajándékok miatt, szóval a nap végén egy pohár valamivel a kézben igenis jól esik lehuppani a kanapéra.

A különböző streaming platformok – és ebben élen jár a Netflix – csak úgy öntik ki magukból az ilyen típusú filmeket. Általában a sztori is ugyanaz: kell egy szomorú és/vagy munkamániás lány, aki a nagyvárosban lakik és hazamegy karácsonyozni vidékre a családhoz. Mégjobb, ha már régóta szingli vagy ha most szakítottak vele, de csak azért fontos ez, mert természetesen a régi szerelme, a falu jófiúja fogja várni. A cselekményben itt különböző dramaturgiai elemek tudnak váltakozni, de, ami mindig adott, hogy főhősnőnk visszaemlékszik a múltra és egy teljes egzisztenciális válságon megy végig, hogy most akkor mi legyen vele. Emellett a szerelem sem maradhat el és utána jön a boldogan élnek, míg meg nem haltak, majd egy  flashforward a jövő évi karácsonyra, ahol még mindig együtt van a váratlanul jött szerelmével. Úgyhogy ezeket a sztorikat ismerjük. Nincs is ezzel baj, de igazán jólesik néha, ha ennél egy fokkal bonyolultabb sztori jön elénk. Így bukkantam rá a Kőkemény családra (The Family Stone), ami eddig valahogy teljesen lemaradt az én radaromról.

Az alapsztori itt is egyszerű: a Stone család karácsonyára készülünk, ahol a szülők Sybil (Diane Keaton) és Kelly (Craig T.Nelson) várja haza az ünnepekre az öt gyerekét. A testvér quintett öt archetípust képvisel: ott van Everett (Dermot Mulroney), a jólmenő üzletember, aki most akarja bemutatni az új barátnőjét, a munkamániás, kicsit rigid Meredith Mortont (Sarah Jessica Parker). Az ő érkezésüket várja a legjobban mindenki, főleg az után, hogy a legkisebb testvér, Amy (Rachel McAdams) már találkozott a lánnyal és nincs a legjobb véleménye róla. A család hipstere Ben (Luke Benson), Everett teljes ellentéte: egy igazi szabad szellem – ő úgy tűnik, hogy semmit nem izgul túl. Amy ellentéte pedig nővére, Susannah (Elisabeth Reaser), aki első gyermekével terhes, és Benhez hasonlóan ő is végtelen nyugalmat áraszt magából. A család összetartását és érzékenységét egymás iránt a vélhetően középső fiúhoz, Thadhez (Tyrone Giordano) való végtelen türelmük és elfogadásuk, mindannyiszor, amikor kiállnak a hallássérültsége vagy a homoszexualitása mellett. Thad férje, Patrick (Brian J. White) pedig egy igazi konyhatündér, és úgy tűnik az ünnepi menü is az ő felelősségévé vált az évek alatt.

Szóval egy nagyon összetartó családi képet látunk, amiben az új jövevény érkezése és a benne rejtőző félelem teljesen jogos. De persze a film nem ennyire egyszerű: kiderülnek titkok, rejtett vágyak, rosszul megfogalmazott vélemények és egy váratlan szereplő felbukkanása, aki ezt az amúgy sem álló, hanem kellemesen hullámzó vizet egy viharos tengerré varázsolja.

A film kapcsán több téma is megfogalmazódik az emberben. Sajnos ma már óhatatlanul az emlékezés felől szólal meg elsősorban, mert Diane Keaton hiánya olyan csendes súlyt ad a filmnek, amitől minden pillanat egy kicsit értékesebbnek tűnik. Ahogy a filmben Sybil finom mozdulatai és kimondatlan félelmei köré szerveződik a család figyelme, úgy az emlékezés is jelen van minden apró gesztusban. Nézve ezeket, és a nevetéseket, a feszültségeket és az összeborulásokat, könnyű arra gondolni, hogy az ilyen pillanatok azok, amelyekből az ember valódi otthona épül. A történet folyamán egyre világosabbá válik, hogy a család nemcsak egy ünnepet őriz, hanem egy életformát, amelynek törékenysége minden jelenetben felcsillan. A film így nemcsak egy ünnepi történet, hanem annak emléke is, milyen sokat jelenthet egy család, amikor valódi összetartásra van szükség. Például az a ház, amelybe Meredith érkezik, nem csupán helyszín. A család minden szokása és reakciója arról árulkodik, hogy az otthon számukra nem tárgy, hanem gyakorlat, amelyet közösen tartanak életben. Ezért is olyan nehéz kívülről belépni ebbe a térbe. Emiatt minden szereplő egy kicsit közelebb kerül hozzánk, minden helyzet kicsit igazabb lesz és egy kicsit magunkra is ismerünk: akár Ben laza derűje, akár Thad és Patrick csendes és meghitt jelenléte kerül előtérbe, minden interakció azt mutatja, hogy ebben a családban a gondoskodás nem deklaráció, hanem reflex. A feszültségek ellenére is mindig működésbe lép az a belső háló, amely megtartja őket.Valahol a történet legmélyebb üzenete is ezek köré épül: bár az idő sok mindent elvesz, mindig marad valaki, aki melléd áll és megtart. Még akkor is, ha közben az illető fizikai valójában már nincs köztünk.

Szóval bármennyire is vicces családi komédiának indul a film, közben azért magunkba is kell nézni, egy kicsit elcsendesedni és emlékezni. Hiszen valahol erről szól ez az egész adventi időszak: bármennyire is kilátástalannak tűnik a végtelen bevásárlás, a hosszú mindennapok okozta stressz, a megfelelési kényszer és még sorolhatnám. A végén jó együtt állni és visszagondolva nevetni ezeken a dolgokon.

Kiemelt kép: Rachel McAdams, Diane Keaton és Sarah Jessica Parker a Kőkemény család (2005) című filmben (Fotó: forrása: IMDB)