Hétvégi Filmklub: Tarr Béla (1955-2026)

A megszokástól eltérően most nem egy filmmel, hanem egy életmű áttekintésével készültem a héten elhunyt Tarr Béla emlékére. Egyszerre nagyon nehéz és nagyon felüdítő olvasni a legendás filmrendezőről, aki gyökereiben változtatta meg a magyar filmkészítést, és még azon a jégen is megállt, amit előtte csákánnyal vágtak ki alóla. Nekem személyes kötődésem Tarr Bélához maga az államvizsgám pillanata. 2023-ban, ahogy görnyedtem a filmtörténet tételeim fölött a záróvizsgám előtti éjszaka, és imádkoztam, mint minden vizsga előtt álló diák, azért, hogy jó tételt húzzak. Akkortájt jött ki Tarral a Partizános hosszú – és stílszerűen lassú – interjú, és emlékszem rá, az szólt a háttérben. Aznap éjszaka megálmodtam, hogy én A nyolcvanas évek új érzékenysége és a fekete széria című tételt fogom húzni és Tarr Béláról fogok beszélni. És tényleg így történt.

De miért zengenek ódákat a nekrológok a filmrendezőnek? Teszek rá egy kísérletet, hogy rávilágítsak arra, hogy Tarr Béla filmjei ugyan lassúak, segítségükkel mégis egy időpillanat tökéletes lenyomatát láthatjuk a vásznakon.

A pályája korai szakaszában a Budapesti Iskolában, a Balázs Béla Stúdió kötelékében dokumentumfilmeket készít, amik merően eltérnek azoktól a filmektől, amikhez mi őt kötjük. A korai alkotásai, például a Családi tűzfészek, a Szabadgyalog, a Panelkapcsolat, vagy (nekem személyes kedvencem) a Hotel Magnezit szociografikus, realista hagyományokba illeszkedő filmek. társadalmi konfliktusokat, és marginalizált létformákat ábrázolnak, tehát igazából ezzel megállapítható, hogy a rendezőt a szociális körülmények, és a lélekrajz már a pálya elejétől érdekli. Ezek a filmek még dinamikusabbak és nagyon érdekes mozzanatokat örökített meg a hetvenes-nyolcvanas évek magyar átlagemberről.

Majd 1982-ben megfogalmazódik az igénye a stílusváltásra. Csinál egy Macbeth tévéjátékot, amiben Cserhalmi György játssza a címszerepet. Ebben használja először a hosszú beállítás technikáját: két snittből áll a film, egy ötperces képből és egy 67 perces képből. Az egész film 72 perces. Emellett itt jelenik meg még először a rá jellemző univerzalisztikus látásmód. Ez annyit jelent, hogy most már nem a panelek szociális szorongásában készülnek a filmjei, ehelyett egy nagyobb erőhöz próbál kapcsolódni.

A másik filmje, ami előrevetíti a stílusváltást, az az Őszi Almanach, itt pedig az expresszionizmus karaktere jelenik meg, és mintha ezzel a filmmel kezdene rácsatlakozni Tarr a nyolcvanas évek egyik irányzatára, az új érzékenységre. Az irányzat központi témája a posztmodern világállapot feldolgozása, ahol a nagy értelmező narratíváknak már vége van. Monumentális elmesélő történetek helyett az ÉN történeteire van szükség. A reménytelenség bemutatásához pedig iróniára van szükség. Maga a kifejezés a képzőművészetből jön, de minden művészeti ág foglalkozik ezzel a létállapottal: a zenében például ekkor kezdődik az alternatív zenekarok korszaka. Pályatársa filmen ekkor: Bódy Gábor a Kutya éji dalával és Xantus János az Eszkimó asszony fázikkal.

A nagy fordulópont, amikor tényleg megtörténik a stílusváltás, a Kárhozat című filmben érhető utol 1987-ben. De előtte beszéljünk egy kicsit a fekete szériáról, aminek Tarr volt az egyik úttörője. Ez az újérzékenységen belül is egy stílusirányzat, a közép-kelet-európai létmód és rendszerváltás bizonytalanságának a bemutatása. Nem politizál, csak megmutatja a leépülésüket, és felveti a kérdés, hogy az eddigi létezés az akkor most összeomlik, vagy fennmarad, ha az utóbbi, akkor pedig mi következik. A fekete-fehér képhasználat nem pusztán esztétikai döntés, hanem alapvető poétikai gesztus: a konkrét látvány stilizálása révén a film egyszerre marad kötött az érzékelhető valósághoz és nyílik meg filozófiai értelmezési tartományok felé. Ezt az eljárást erősíti, hogy a kamera nem siet, nem vág el, nem kommentál – együtt marad a szereplőkkel abban az időben, amelyből nincs menekvés. A nyitott végű szerkezetek, valamint a hosszú beállításokra és lassú gépmozgásokra épülő forma, amelyek a befogadást nem narratív, hanem egzisztenciális tapasztalattá alakítják. Szinte konkrétan, mert ezekben a filmekben az atmoszférát tapintani lehet. Nekem például a Kárhozatban ez az élményem a híres ember-kutya jelenet alatt, hogy én is ott fetrengek a szakadó esőben. Ez függ össze talán azzal, amit Tarr képvisel: nem egy bizonyos állapotot akar megmutatni, hanem a világnak egy szeletét, egy panelnak egy pillanatát, és azt az életállapotot, amiben ők léteznek.

A Kárhozat itt olyan értelemben stílusváltás, soha nem szakad el a szociológiai determináció vizsgálatától, csak egyetemessé növeli. Megteremtődnek a formai eszközök: a körforgás, az örök visszatérés, a változás, a megváltás illúziója, és anti-metafizikus világképet közvetítve. A Kárhozatban egy világállapotot elutasít, majd elfogad: így megjelenik a körforgás. A főhősben egyszerre van meg a tudás és az illúziótlanság. Ettől kezdve a társadalmi realizmust egy metafizikai, egzisztenciális szemlélet fogja felváltani, és Tarr filmnyelve ebben radikálisan átalakul: a hosszú beállítások válnak dominánsa, a vágás minimálisra csökken, A cselekmény fokozatosan kiüresedik, az idő elveszíti narratív funkcióját és tapasztalattá válik, amelyet a nézőnek végig kell élnie. Ebben a filmnyelvben nem a történet számít, hanem az az állapot, amelyben megszületik.

Ez a szemlélet teljesedik ki a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák esetében. A Sátántangó körkörös szerkezete az ismétlődésre és a kilátástalanságra épül, miközben az emberi cselekvések következmények nélkülinek bizonyulnak. A világ zárt, determinált rendszerként jelenik meg, amelyben az egyéni akarat illúzióvá válik. A visszatérő motívumok – az eső, a sár, a romos terek és az elhagyatott közösségek – ezt az antropológiai pesszimizmust erősítik. A kamera szerepe nem semleges megfigyelői pozíció, hanem aktív, együtt mozgó jelenlét, amely a nézőt belehelyezi a tér és idő folyamataiba. A dialógusok redukáltak és gyakran banálisak, funkciójuk nem az információátadás, hanem a ritmus és az időérzékelés alakítása. Ebben meghatározó szerepet játszanak Krasznahorkai László szövegei, amelyek irodalmi alapot biztosítanak Tarr filmjeinek világképéhez. A Kárhozatot még együtt írták, de utána szabad kezet adott Krasznahorkainak. Állandó alkotótársakká váltak, de ez ugyanígy volt a vágójával Hranitzky Ágnessel és zeneszerzőjével Víg Mihállyal. Az ikonikus pillanatok beleégnek az emberbe: a Sátántangó hosszú menetelő snittjei vagy a Werkmeister-harmóniák bálna jelenetei a maguk képiségével minket is belehelyeznek ezekbe a helyzetekbe, amihez az atmoszféra a zenén keresztül kínál teljes immerziót.

Az életmű lezárása, a Torinói ló a világ fokozatos elnémulását és elsötétülését ábrázolja, ahol a mozgás, a beszéd és végül maga a fény is megszűnik. A film nem narratív lezárást kínál, hanem ontológiai végpontot, amely Tarr radikális világképének következetes betetőzése. Ez az életmű etikai tétje a befogadás módjában jelenik meg. A néző türelmének, figyelmének és kitartásának próbára tételében, ennek következtében az életmű recepciója megosztott. A művészfilm nemzetközi diskurzusában kultikus státuszt élvez, miközben a hagyományos narratív elvárásokban kicsit más, gyakran elutasításba érkezik. Ez 2011-ben készült és ki is mondta, hogy nem csinál több filmet.

Tarr Béla radikális ember volt. Sokan az egyik legszabadabb magyarnak tartják, mert nagyon sok pozícióban próbált létezni, és nagyon sokszor elutasították, de amit maga mögött hagyott az világhírű és nagyon fontos része az egyetemes filmtörténetnek. Rengetegen inspirálódnak tőle vagy belőle. Azt nem állítom, hogy könnyű nézni a filmjeit – tényleg elképesztő lassúak -, de szerintem, ha az ember megérti, hogy milyen filozófia és formaiság van ezek mögött az alkotások között, akkor egy másik szemüvegen keresztül tudja vizsgálni Tarr Béla nemtörténet történeteit. 

“A halál meg ez az egész nem olyan, mint az apokalipszis. Az apokalipszis az egy nagy tévéshow. Lovasok… Nem! Az élet csöndben napról-napra egyszerűen elfogy. Azt hiszed, hogy te a napi rutinod csinálod, de nem.  Minden nap egy kicsit öregszel és minden nap egy kicsit már más vagy. És azzal, amennyivel már más vagy, azzal egyszerűen közelebb kerülsz ahhoz a ponthoz, amikor egyszerűen…És nincs zaj, nincs semmi, csak szépen elmúlt.  Na most, bazdmeg, ezzel mit kezdesz? Ezzel mit kezdesz?! Akkor most csináljak még egy újabb filmet? Miről? Nem megy. Nem megy! Nincs értelme. Mert akkor mi történik?

Szóval, ennyi az egész.”

Tarr Béla

Kiemelt kép: Tarr Béla (Fotó: filmtekercs.hu)