Hétvégi Filmklub: Norman Jewison – Jézus Krisztus Szupersztár (1973)

Az eheti Filmklubban egy ünnephez illő filmmel készültem, ami nem lehetett más, mint a Jézus Krisztus Szupersztár rockmusical moziváltozata. A film nemcsak Jézus utolsó napjainak és a Júdással való konfliktus megmutatásának adott egy innovatív hangvételt, hanem gyökerestül felforgatta a zenés színház világát. Ezt veszem most ajánlóm középpontjába.

Amikor 1973-ban Norman Jewison filmje a mozikba került, a világ már túl volt a hippikorszak virágzásán, de még benne élt annak utórezgéseiben. A vallás és a popkultúra találkozása addig sem volt teljesen ismeretlen, de az a nyers erő, az a provokatív modernség, amivel Andrew Lloyd Webber és Tim Rice műve a vászonra robbant, alapjaiban rázta meg a musical műfaját. Mai szemmel nézve a film nem csupán egy bibliai történet feldolgozása, hanem egy kordokumentum: a 70-es évek lázadó lelkületének, zenei kísérletezésének és vizuális szabadságvágyának sűrítménye.

Ahhoz, hogy megértsük, miért volt annyira sokkoló és újszerű a film zenei világa, érdemes felidéznünk, mi volt a „norma” a musicalek világában a 70-es évek elejéig. A Broadway-t és Hollywoodot addig az úgynevezett „hagyományos” musicalek uralták: fülbemászó, gyakran nagyzenekari hangszerelésű dalok, amelyek a klasszikus operett és a jazzy pop határmezsgyéjén mozogtak (gondoljunk A muzsika hangjá-ra vagy a My Fair Lady-re). Ezek a művek elegánsak voltak, tiszták és érzelmesek, de ritkán voltak nyersek. És ekkor jött Webber, aki az elektromos gitárt, a szintetizátort és a soulos lüktetést bevitte a templomba – vagy legalábbis a Bibliába. A Jézus Krisztus Szupersztár nem egyszerűen egy dalos játék, hanem egy rockopera. Ez a műfaji meghatározás kulcsfontosságú: nincs prózai párbeszéd, a történetet elejétől a végig a zene viszi előre, méghozzá olyan hangerővel és agresszióval, ami korábban elképzelhetetlen volt ezen a terepen.

A zenei hangzás az 1970-es évek rockszínterének legjavából merített. Judas (Carl Anderson) nyitódala, a Heaven on Their Minds, nem egy fohász, hanem egy funk-rock alapokra épülő, dühös politikai kiáltvány. A dalokban megjelenik a progresszív rock komplexitása, a soul érzelmi túlfűtöttsége és a hard rock karcossága. Amíg a korábbi musicalek énekesei „szépen” énekeltek, itt Ted Neeley (Jézus) és Carl Anderson sikoltoznak, rekedten üvöltenek a fájdalomtól vagy a dühtől. Ez a fajta vokális interpretáció közelebb állt a Led Zeppelinhez vagy a Deep Purple-höz (nem véletlen, hogy az eredeti koncepciólemezen Ian Gillan énekelte Jézust), mint bármihez, amit addig a mozikban láthattunk. Ez a zene nem díszlet volt, hanem maga a dráma: a torzított gitár hangja Jézus belső tépelődését, a fúvósok harsánysága pedig a hatalom fenyegetését szimbolizálta.

De kérdezem én:  miért érezték az alkotók úgy, hogy Jézus utolsó napjait éppen rockzenével kell elmesélni? A válasz a 70-es évek társadalmi mozgásaiban rejlik. Ebben az évtizedben a rockzene már nem csak szórakozás volt, hanem a fiatal generáció univerzális nyelve. Ez volt az az eszköz, amivel megkérdőjelezték a tekintélyelvűséget, a vietnámi háborút és a konzervatív intézményrendszert. Jézust ebben az értelmezésben nem egy elérhetetlen, glóriás szentként látjuk, hanem mint az első igazi „szupersztárt” – egy karizmatikus vezetőt, aki körül elszabadul a rajongás, és akit végül éppen ez a tömeg és a média (vagy annak akkori megfelelője) emészt fel. A rockzene tökéletesen passzolt ehhez a párhuzamhoz. A 70-es évek elején a rockkoncertek már-már vallásos szertartásokká váltak, a frontemberek pedig messiási szerepben tetszelegtek. Jewison filmje zseniálisan ismerte fel, hogy a bibliai tragédia és a rocksztár-lét bukása ugyanarról a tőről fakad: az egyén és a tömeg kiszámíthatatlan kapcsolatáról.

A film egyik legizgalmasabb és legtöbbet vitatott jellegzetessége a látványvilága, különösen a jelmezek és a kellékek használata. Norman Jewison nem egy steril, történelmileg hiteles Jeruzsálemet akart építeni a sivatagban. Ehelyett egyfajta „színház a színházban” keretet adott a filmnek: a nyitóképeken egy csapat fiatal hippi érkezik egy kopott autóbusszal a romok közé, hogy előadják a passiótörténetet. Ez a keret teszi lehetővé azt a vizuális kettősséget, ami a film védjegyévé vált. Érdemes megfigyelni a hierarchiát a ruhákban: a főbb karakterek – Jézus, Mária Magdolna és az apostolok egy része – többnyire egyszerű, kortalan, kvázi-autentikus vászonruhákat viselnek. Ők képviselik az örök érvényű igazságokat, az emberi érzelmeket, amelyek kívül esnek az időn. Ezzel szemben „a nép”, a római katonák és a kufárok világa harsányan, már-már tolakodóan a 1970-es évek divatját és technológiáját hordozza. A római katonák lila sisakban, gépfegyverrel az oldalukon masíroznak, de félmeztelenek és trapéznadrágot hordanak, mint a korabeli diszkók látogatói. A kufárok a templomban nemcsak galambokat árulnak, hanem gázálarcokat és modern fegyvereket is. Kajafás és a főpapok hatalmas, szoborszerű fejdíszei és futurisztikus talárjai pedig valahol a vallási fanatizmus és az avantgárd divatbemutatók között egyensúlyoznak.

Ez a vizuális döntés nem hanyagság, hanem mélyen átgondolt koncepció. Azt üzeni, hogy Jézus története nem a múltban fejeződött be, hanem folyamatosan ismétlődik. A modern ruhákba öltöztetett tömeg a mi jelenünket (vagy a film készítésének jelenét) hozza be a képbe. Amikor a nép „Hosannát” kiált, majd nem sokkal később „Feszítsd meg!”-et, akkor nem ókori statisztákat látunk, hanem a 70-es évek fiataljait, akik farmerben és pólóban követik az éppen aktuális trendeket és ideológiákat. A film ezzel azt kérdezi tőlünk: te mit tennél ma, ha itt járna közöttünk valaki, aki felforgatja a rendet?A forgatási helyszín, az izraeli sivatag perzselő napfénye és a kopár sziklák csak még inkább felerősítik ezt a kontrasztot. A sivatag az örökkévalóságot jelképezi, a sárga porban pedig ott rozsdásodnak a modern kor eszközei: tankok, állványok, lőfegyverek. Az egyik legemlékezetesebb pillanat volt számomra, amikor a film megmutatja a kor piacát, ahol a kapitalizmus minden eszköze felllelhető: pénz, nők és fegyverek. Ezt a konstrukciót rúgja fel teljesen Jézus a megérkezésével egyben egy erős kapitalimus kritikát is zsolgáltatva a nézőnek. Ez az eklektika teszi a Jézus Krisztus Szupersztár-t kortalan remekművé.

A film egyik legmegrendítőbb pillanata a Gethsemane (Jézus imája a kertben). Itt nincs szükség modern kellékekre. Csak egy ember áll a sziklák között, és a rockzene minden erejével – a sikolyokkal, a hirtelen váltásokkal a lírai zongora és a dörgedelmes zenekar között – küzd az elkerülhetetlen sorsával. Ebben a jelenetben ér össze minden: a 70-es évek zenei szabadsága lehetőséget adott arra, hogy egy emberi vívódást ilyen elemi, zsigeri módon mutassanak be, amit egy hagyományos operai hangvétel talán túlságosan is „széppé” vagy távolivá tett volna.

A Jézus Krisztus Szupersztár ma, több mint fél évszázaddal a bemutatója után is frissnek hat. Bár a farmernadrágok szára és a frizurák elárulják a korát, a zene és a látvány radikalizmusa nem kopott meg. Tanulságos látni, hogyan váltotta fel a tiszteletteljes, távolságtartó vallási filmeket egy olyan alkotás, amely nem félt a rockzenét és a modern divatot hívni segítségül a hit és a kétség elemzéséhez. Ez a film nem csak a megváltásról szól, hanem arról a zavaros, vibráló és lázadó korszakról is, amelyben született. Egy olyan korról, amely hitt abban, hogy a rockzene meg tudja váltani a világot – vagy legalábbis képes feltenni a legfontosabb kérdéseket. Amikor pedig a film végén az autóbusz elindul, és a sivatagban csak a kereszt marad állva, rájövünk: bár a jelmezek és a zenei stílusok változnak, a történet, amit elmeséltek, és a kérdések, amiket feltettek, ugyanolyan húsbavágóak maradtak, mint 1973-ban.

Kiemelt kép: Részlet a Jézus Krisztus Szupersztár (1973) című filmből (forrás: PORT.hu)