Hétvégi Filmklub: Jon M. Chu In the Heights – New York peremén (2021)

Erre a hétre egy alig ismert, mégis musicaltörténileg fontos filmet hoztam: Lin-Manuel Miranda, akit leginkább a 2015-ben bemutatott Hamilton Broadway gigasikerről ismer, első musicaljét filmesítették meg 2021-ben

A Hamilton valahogy mindenkihez elért már valamilyen formában. Én az egyetemen találkoztam vele, amikor az egyik professzorom — oktatás címszó alatt — berakta nekünk az előadás élő kamerás felvételének első 15 percét. Emlékszem, mennyire meglepett, hogy a függetlenségi háború történetét rapben és latin dallamokkal mesélték el. Ilyet addig nem is hallottam a musical műfajában. Plusz ebben van a musicaltörténet leggyorsabb dala is (a Guns and Ships még mindig elképesztő). A Hamilton hatásán felbuzdulva találtam rá Lin-Manuel első musicaljére, a 2008-ban bemutatott In the Heights-ra, ami nemcsak, hogy Tony-díjat nyert, de sokkal közelebb állhat hozzánk témában, mint a polgárháború története. Az ihletet ehhez a sztorihoz Jonathan Larson 1996-os Rent-je adta, ahol ugyancsak New Yorkban élő fiatalokat követünk, akik a csőd szélére sodródtak. Az inspiráció másik részét Lin-Manuel saját háttértörténete adta. Mivel a családja Puerto Ricó-i bevándorló, fiatalon rájött, hogy a Broadway számára leginkább csak a West Side Story Shrankjeként létezhet. Ez frusztrálta — és egyben ösztönözte — hogy saját történeteket írjon. Ezért találta a Rent-et is már forradalminak, hiszen itt bármilyen etnikumú emberek küzdhetnek ugyanazzal a problémával.

A történet New York egyik negyedében, Washington Heightsban játszódik, ahol karaktereink bevándorló családok gyerekeiként próbálnak túlélni. És persze mi a legnagyobb vágyuk: vagy kitörni innen, vagy elmenni innen. A kettő dolognak van egy közös metszéspontja: pénzre van szükség hozzájuk. Akkor válik izgalmassá a történet, amikor valakiről kiderül, hogy megnyerte a lottót. Innentől megint csak archetípus-dömpinggel van dolgunk: a történet igazi ereje a közösségben van, és azokban a karakterekben, akik a mindennapi küzdelmeik ellenére is tele vannak reménnyel. Ott van Usnavi (Anthony Ramos), a bodega mindig kissé szétszórt, de hatalmas szívű tulajdonosa, aki arról álmodik, hogy egyszer visszatérhet a Karib-tengerhez, ahonnan a családja származik. Ott van Nina (Leslie Grace), a „negyed reménysége”, aki eljutott a Stanfordra, de hazatérve rájön, hogy a távolból minden sokkal könnyebbnek tűnik. Benny (Corey Hawkins), aki titokban mindig is szerette Ninát, most újra ott találja magát mellette — és a régi kérdés is felmerül: van-e helye ebben az életben? A fodrászat lányai hozzák a humor és a közösség lüktetését, Abuela Claudia (Olga Merediz) pedig mindenkit összetartó, melegszívű nagymamává válik, akihez bármikor vissza lehet menni egy jó tanácsért vagy egy tányér ételért. Mindannyian másért küzdenek, de valahogy mégis ugyanabból a vágyból indulnak: hogy egy kicsit könnyebb legyen élni ott, ahol vannak, vagy éppen sikerüljön továbbmenni onnan. Mindezek mellett rengeteg cameo van a filmben, ami igazi hommage-ként értelmezhető az eredeti szereplőgárda felé. Maga Lin-Manuel Miranda is feltűnik, mint Piragüero, aki nagy vidáman osztja a fagyit, abban a rekkenő hőségben. 

Úgyhogy innen kell indulnunk, amikor erről a filmről beszélnünk. Adott egy globális szituáció, felsorakoznak a hétköznapi karaktereink és lesz egy mindenki számára kedvező lehetőség. Annyi a különbség egy drámai filmhez képest, hogy a szereplők dalra fakadnak. És ez itt nem is baj. A latin dallamok rögtön belehelyeznek minket a film hangulatába és akaratlanul is mosolyt csalnak az arcunkra. A film nyitánya szerintem az egyik legerősebb kezdés, amit zenés film valaha produkált. Ahogy Usnavi reggel kinyitja a kis bodegát, és lassan kibomlik körülötte a Washington Heights reggeli rutinja, olyan érzés, mintha te is ott állnál a pult mellett, még álmosan, de már kíváncsian. A In the Heights című nyitódal nemcsak felvázolja a környéket, hanem szépen, finoman, szinte lélegzetvételről lélegzetvételre mutatja be az összes fontos szereplőt. Van, aki csak egy fél mondatot villant meg, másoknak egy pillantás vagy egy mozdulat jut csak – de már itt érzed, hogy ismered őket. Hogy ezek nem „típusok”, hanem emberek: az álmaikkal, fáradtságukkal, humorukkal, mindennapi apró küzdelmeikkel. A kamera úgy követi őket, mintha egy nagy, közös ritmusra járnának, és mire a dal végére érsz, már nem néző vagy, hanem vendég a negyedben. 

Vagy egy másik példaként ott van 96,000 című dal, ami még most is bennem maradt. Az a fajta tömegjelenet ez, amikor először csak nézed, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy vibeolsz vele, mert ritkán látni ennyire energikus, ennyire jól koreografált zenés pillanatot a filmvásznon. A medencés helyszín vibrál, minden mozdulat egyszerre játékos és precízen kimért, és a kamera végig úgy úszik a táncosok között, mintha maga is része lenne a ritmusnak. Nagyon pontosan van bemutatva, ahogy a szereplők álmai egymásra torlódnak: mindenki másért akarja megnyerni azt a pénzt, mégis ugyanabban a lüktetésben mesélik el. Ez a jelenet tökéletesen összefoglalja, miért működik a film: egyszerre gigantikus, mégis emberi, monumentális látvánnyal dolgozik, ez mégis szívből jövő. Ez az a pont, ahol a film tényleg életre kel.

De miért nem ismerjük ezt a filmet? Azon kívül, hogy már a Hamilton utolérhetetlen sikere után készült, amikor már az előadásfelvétel is kint volt a Disney+-on, sajnos nem kapott sohasem premiert a Covid miatt. Így csupán egy stream film lett belőle, pedig megérdemelte volna a nagyvásznat. Alapból nehéz vállalás, amikor egy Broadway-előadást próbálnak meg képernyőre vinni – gondolok itt most a Wicked-filmekre, amiknél egyáltalán nem tartom logikusnak, hogy az alapból 3 órás musicalt miért kellett két filmben megcsinálni egyenként minimum két órásra. De Jon M. Chu-nak sikerült az In the Hights esetében, méghozzá azzal a finom érzékenység, amit már a Crazy Rich Asians-ben is szerettem. Különleges tehetsége van ahhoz, hogy a hétköznapi pillanatokat — egy kávé illatát a bodega előtt, a fodrászat zsibongását, vagy egy elcsent tekintetet két szereplő között — úgy emeljen fel, mintha maguk is dalba kezdenének. Érezni, hogy nem csak látványt rendez, hanem emberekkel dolgozik. Valahogy mindig sikerül szívvel megmutatnia azt, amit mi is átélünk: az apró reményeket, a fáradt mosolyokat, a kicsi, mégis meghatározó pillanatokat. Ez az a fajta melegség, ami miatt a film nemcsak működik, hanem közel is kerül hozzád.

Nekem New York peremén azért maradt meg ennyire, mert ugyanúgy tud nagyot álmodni, mint a karakterei. Nem akar mindenáron grandiózus lenni — egyszerűen csak megmutatja, milyen az, amikor egy közösség próbál boldogulni, reménykedni, élni. És valahogy közben te is elkezded egy kicsit jobban szeretni az apró hétköznapi pillanatokat. Kicsit jobban drukkolni másoknak. Kicsit jobban hinni magadban.

Kiemelt kép: New York peremén plakátja (Fotó: IMDB)