Hétvégi filmklub: Guillermo del Toro – Frankenstein (2025)

A Hétvégi Filmklub eheti témájaként Guillermo del Toro friss, ropogós Frankenstein adaptációját hoztam, amit a Netflixen tudtok megnézni. Szó lesz a továbbiakban magáról a Frankenstein-történetekről, ennek a filmnek a varázsáról, a kettős narratíváról, a tökéletesség örökös kérdésköréről és hogy miért tartom érdekesnek megnézni egy ködös novemberi hétvégén

Ha meghalljuk Frankeinstein nevét, akkor elsőre egy összevart torz arc ugrik be a legtöbbünknek – pedig a csavaros nyakú, zöld bőrű szörnyet csak az 1931-es Frankenstein és a Bride of Frankenstein (1935) című filmek teremtették meg. Ami közös viszont az előbbi adaptációkban és a 2025-ös filmben, az az alaptörténet. Mary Shelley Frankenstein; or, The Modern Prometheus című regénye 1818-ban jelent meg, és valahol a gótikus és romantikus hagyomány határán helyezkedik el. A regény címadója Victor Frankenstein alakja, a fiatal tudósé, aki holttestekből teremtményt hoz létre, de alkotásától undorodva magára hagyja. A névtelen teremtmény – akit a köznyelv később tévesen Frankensteinnek nevezett – érző és értelmes lény, aki az emberi elutasítás hatására válik szörnyeteggé. Shelley így a tudomány határainak, a teremtés erkölcsi felelősségének és az emberi elszigeteltségnek a kérdéseit vetette fel – ha ezt behelyezzük a mai világunkba, akkor ez megfelelhet a mesterséges intelligencia, a biotechnológia és az ember által teremtett új élet etikai dilemmáinak.

Del Toro filmjéből az utóbbiak kimaradnak, viszont az alapmű kérdéseit középpontba helyezi, csak még egyet csavar rajtuk. Ez a film sokkal inkább szól a megbocsátásról, a megértésről és az egymásra való figyelés fontosságáról. Frankenstein (Oscar Isaac) és a teremtmény (Jacob Elordi) kapcsolata az egész film gerincét adja, amely – mint ahogyan a könyv is – tartja a két narratíva koncepcióját. Számomra ez behozza az emlékezés kérdését is, meg a saját narratíva formázásunk esélyét – vagy éppenséggel az esélytelenségét. A film első felében a teremtményről és az előkészületekről csak a tudós szemszögéből tudunk meg információkat, látjuk magát a szörnyet, ahogy készül és ahogy új öntudatra kel. Ez olvasható a gyerekvállalás groteszk paradoxonjának is, csak amíg az életben a szülők örülnek a bárhogyan kinéző gyereküknek – itt Victor inkább ellöki magától teremtményét. Az indoklás nem a pénztelenség vagy valamilyen világi dolog: egész egyszerűen nem lett tökéletes. Frankeinstein igazából csak a saját apjának az elbukott nevelésitechnikáját utánozza – amin valahol nem csodálkozom, mert ezt a mintát látta maga előtt: mást nem ismer. A teremtmény viszont egy felnőtt testben gyermek lélekkel magára marad, és meg kell tanulnia boldogulni a világban – ami kinézete miatt fogja kivetni magából –, erről viszont már ő fog mesélni. Az ő “felnövés”-története egyszerre tragikus és gyönyörű, mint az a test, amibe összekovácsolták.

Mindenképpen jó fogódzkodó a két narratíva egymásba simulása, ami felveti a kérdést: mennyit mesélünk valóban magunkról és mennyi spekulációt vonz körénk a környezetünk. Elordi játéka a folyamatosan fejlődésre vágyó teremtényről elképesztő mélységekig megy le, új olvasatot kaphatunk erről a mindenki által valamennyire ismert szörnyről. A saját narratíva elvesztése sem egy újkeletű dolog, gondolhatunk csak akár görög mitológiai vonzatokra, mint például a nimfa Kirké történetére, akinek állandó jelzőjévé vált a gonosz boszorkány kifejezés – miközben ő csak a boldogságot keresi. Az, hogy a film első felében Frankenstein szemén keresztül tudunk csak gondolkodni, bevezeti azt az általános prekoncepciót, hogy ő nem lehet pozitív figura. A tökéletlenség hibáztatása és ennek kivetítése a másikra egy általános emberi cselekvés, ami egy sokkal nagyobb szörnyeteggé teszi a cselekvőt, mint azt, akiről beszél. Ez Oscar Isaac játékában kulcselem: a karakter a legmagasabb amplitudásból (teremtő erő) egy mániákus őrülté válik. A film erre is reflektál akkor, amikor a két főszereplő járását vizsgálja: amíg a teremtmény az elején még járni is alig tud, a végére egy egyenes gerincű erőtoronnyá válik, addig a tudós a büszkeségtől dagadó mellkasból eljut az ágyban párnák közti stációig. Mindezek mellett a tudós azt veszti el, amire azt hitte, hogy a teremtményében nincs is: a lelkét.

Mindezek mellett Elordi szimmetrikus és közel tökéletes teste nem vált ki rettegést a nézőből, sokkal inkább csak aláhúzza, hogyha a tudósnak ez a test sem volt elég, akkor mi az, ami megfelel. Ehhez az is hozzátartozik, hogy amikor a tudóst megkérdezik az összeszerelés után, hogy vajon melyik darabjában lehet a lénynek, nem tud rá válaszolni. Ő szigorúan esztétikai és racionális szempontból gondolkodik a projectjéről: az empirizmus elmarad tőle. Pedig ez a teremtmény nemcsak él, lélegzik, mozog, hanem egy idő után kialakul egy nagyon is emberi ösztöne: a vágy egy társ után. Az öntudatra ébredés és a saját sorsának elfogadása (örök élet, különcség) csak a teremtmény tragikumát erősíti, amit (szerencsére) ő mesél el nekünk. Így az undor a befogadóban fokozatosan átértékelődik és más irányba is indikálódik. A folyamatos transzformáció az egyik mozgatórugója az alkotásnak. Viszont nem mehetek el annak a megjegyzése nélkül, hogy az a maszkmennyiség és kivitelezés, ami a színészen van, az valami hihetetlen. De nemcsak a teremtmény kinézete, hanem a film látványvilága is a megszokott, lassan a rendező védjegyévé váló kényszeres pontosság és tökéletesség jellemzi. A jelmezek és a díszlet folyamatos harmóniája, bizonyos színek kiemelése majd eltüntetése, átfogó elemmé válik – és segíti a saját befogadásunkat.

Összegezve én bátran ajánlom a filmet, nem csak az elképesztő látványvilág és az ismert történet miatt, hanem amiatt is, mert a boncolgatott kérdések egyre aktuálisabbá válnak. Bármennyire is klisének hat, de másodpercek alatt tudok a mesterséges intelligenciával generálni egy képet, az űrkutatásban meg űrkajákat tesztelnek, amit az ottani mesterséges alapanyagokból állítanak elő. 

Egy mesterem tegnap elhangzott gondolatával szeretném zárni ezt az ajánlót – ez is klisének fog hatni, pedig örökérvényű: “A drámairodalom tökéletesnek ható karakterek halmaza, amit tökéletes alakú emberek játszanak. Közben ez így nem helyes – semmi sem tökéletes, főleg ha annak mutatja magát. A magunk módján mind tökéletesek vagyunk, és inkább ez a fontos, mint az, amit a társadalom tökéletesnek gondol. Ezt tartsák szem előtt a továbbiakban.” (Dr. Jákfalvi Magdolna)

Kiemelt kép: Oscar Isaac a Frankensteinben (Fotó: imdb.com)