Idén ünnepeljük Janikovszky Éva születésének századik évfordulóját, amely egyben remek alkalmat ad arra, hogy ne csak újraolvassuk, hanem újra is gondoljuk azt a nagyszerű életművet, amely generációk számára jelentett – és jelent ma is – kapaszkodót.

Janikovszky Évát legtöbben a magyar gyerekirodalom megkerülhetetlen alakjaként tartják számon: könyvei egyszerre szólnak gyerekekhez és felnőttekhez, finom humorral, pontos lélektani érzékkel, letisztult nyelven. A szerző sikere leginkább abban rejlett, hogy komolyan vette a gyerekeket, de a felnőtteket sem nézte le soha. Irodalmi rangra emelte a hétköznapi élet apró konfliktusait, félreértéseit, érzelmi rezdüléseit, úgy, hogy közben írásait mindig is áthatotta a derű és az empátia.

Bár a széles közönség elsősorban gyerekkönyvíróként gondol rá, Janikovszky pályafutása során mindvégig írt felnőtteknek szóló szövegeket is: tárcákat, karcolatokat, rövidebb prózákat, amelyek ugyanazzal az éleslátással, de árnyaltabb, sokszor melankolikusabb hangon szólnak az idő múlásáról, az emberi kapcsolatokról, az öregségről, a magányról. Ezekben a művekben már nem a gyerekszemszög ártatlan kérdései dominálnak, hanem egy tapasztalt, sokat látott alkotó csendes reflexiói. A Felnőtteknek írtam (1997), az Ájlávjú (2000) és a Ráadás (2002) együtt olvasva egy különösen szép ívet rajzol ki.

A Felnőtteknek írtam már a bevezetőjében egyértelművé teszi, hogy Janikovszky mindig is szól felnőttekhez – legfeljebb nem mindenki hallotta meg. „Egy-egy, a közelmúltban megjelent írásom kapcsán sokan, kedvesen, ösztönösen feltették a kérdést: de hát miért nem írok felnőtteknek?” – idézi fel, majd ironikus önvizsgálattal juttatja el az olvasót a felismerésig: „Még hogy én nem írtam felnőtteknek? […] Hát ez akkor mi? – és már rángattam is ki a fiókokat, turkáltam szekrénypolcok mélyén, dossziékat, piros és kék irattartókat dobálva a földre. A szobámat rövidesen elborította a napilapokban, hetilapokban megjelent írásaim diszkréten sárguló papírhalmaza.”

Ez a kötet tehát nem újonnan született szövegeket tartalmaz, hanem évtizedek termését, amelyeket az írónő tudatosan, tematikusan rendezett egységekbe. Az évtizedek szerint tagolt fejezetek nemcsak időrendi eligazodást adnak, hanem azt is megmutatják, hogyan változik – és hogyan marad mégis azonos – Janikovszky hangja. Az írások között találunk könnyedebb, humorosabb darabokat és mélyen személyes, fájdalmasabb szövegeket is. A külföldi ösztöndíjas lét magányát bemutató történet különösen erős: ebben a szerző nemcsak megfigyel, hanem sebezhetővé is válik. A vasárnapok súlya, az idegenség érzése, az otthon hiánya mind olyan érzések, amelyek túlmutatnak a konkrét élethelyzeten, és univerzális érvényűvé válnak. Máshol az irónia élesebb, már-már szarkasztikusabb hangot üt meg, de ez a keménység soha nem válik cinikussá.

A kötet egyik legnagyobb erénye az, hogy nem akar mindenáron egységes lenni. Vannak benne visszatérő motívumok, de a szövegek külön-külön is megállják a helyüket. Az évtizedes távlatból egymás mellé helyezett írások olvasása közben az ember nemcsak Janikovszky gondolkodásának alakulását látja, hanem a saját múltját is könnyebben újraértelmezi. Ez a könyv csendes bizonyítéka annak, hogy az írónő mindig is a „felnőtt-gyerekekhez” szólt: azokhoz, akik már tudják, hogy az élet nem egyszerű, de még nem mondtak le róla.

Az Ájlávjú már a címével is játékra hívja az olvasót: ennek a kötetnek a középpontjában  a szeretet kimondhatósága, illetve kimondatlansága áll, amit Janikovszky egyszerre közelít meg humorral és finom szomorúsággal. „Magyarul csak szeretné hallani. De valahogy hiánycikk.” – írja, és ezzel pontosan rámutat arra az érzelmi szegénységre, amelyet sokan természetesnek veszünk a mindennapokban. A kötet írásai nem nagy drámákról szólnak, hanem apró mulasztásokról, elhallgatásokról, félresiklott gesztusokról.

A könyv két nagyobb egysége eltérő fókuszú: az első rész a hétköznapi együttélés visszatérő konfliktusait veszi szemügyre, gyakran olyan helyzeteket, amelyekben az olvasó kénytelen magára ismerni. Janikovszky itt sem ítélkezik, inkább tükröt tart, és ránk bízza, mit kezdünk a látvánnyal. A második rész időben és hangulatban is elmozdul: az év vége, az ünnepek, az ezredforduló körüli várakozás és szorongás adja a hátteret. Ezekben az írásokban erősebben jelenik meg az elmúlás tudata, de a derű itt sem tűnik el teljesen.

Az Ájlávjú sokak számára azért válhat különösen fontossá, mert nem „jobb emberré” akar minket nevelni, hanem lelassít, megállít egy pillanatra, és emlékeztet arra, hogy a figyelem, a türelem és a szeretet nem nagy szavakban, hanem apró gesztusokban mérhető. A kötet sikere – és többszöri utánnyomása is – azt mutatja, hogy erre a halk hangra nagy szükség volt, és van ma is.

Janikovszky Éva (Fotó: Nők Lapja)

A szerző utolsó kötete, a Ráadás már címében is búcsúszerű, még akkor is, ha Janikovszky nem dramatizálja túl ezt a gesztust. A könyv az olvasói visszajelzésekre adott válaszként született: még egy kicsit, még néhány történetet, még egy utolsó megszólalást kértek tőle. A szövegek nagy része az öregedés tapasztalatából táplálkozik, de nem kizárólag erről szólnak. Inkább arról, hogyan változik meg a világ tempója, amikor az ember lassabban jár benne, és hogyan válnak hangsúlyossá azok a részletek, amelyek fölött korábban elsiklottunk.

A hétköznapok apró bosszúságai – a technika, a hivatalok, az emberi figyelmetlenség – gyakran jelennek meg, de ezek sosem öncélú panaszkodások. Janikovszky Éva ezekben a szövegekben is arra törekszik, hogy megértést ébresszen, még akkor is, ha a hang néha fáradtabb, csendesebb. A novellák nem mindig zárulnak megnyugtató megoldással, sokszor nyitva maradnak, ahogyan az életben is.

A kötet egyik kulcsmondatává válhat ez a gondolat: „Mert mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap.” Ez a szemlélet az egész életművet áthatja, de itt, a pálya végén különösen súlyossá válik. A Ráadás nem tökéletes könyv – és éppen ettől hiteles. Megmutatja az elfáradást, az ismétléseket, a világidegenség érzését, miközben a stílus tisztasága és az emberség végig megmarad.

Hasonlóan a szerző munkásságának többi darabjához, ez a három kötet – különösen együtt olvasva – különleges élményt nyújt: nemcsak Janikovszky Éva írói arcát árnyalják, hanem arra is emlékeztetnek, hogy az irodalomnak nem kell minden esetben a nagy történetekről szólnia. Sokszor elég egy jól elkapott pillanat, egy pontos mondat, egy ismerős érzés. Könyvei azért aktuálisak ma is, mert megtanítanak lassítani, egymásra figyelni, és megmutatják, hogy a derű nem a problémák hiányából fakad, hanem abból, ahogyan ránézünk a világra.

Janikovszky Éva: Felnőtteknek írtam, Trend Kiadó, 168 oldal
Janikovszky Éva: Ájlávjú, Trend Kiadó, 148 oldal
Janikovszky Éva: Ráadás, Trend Kiadó, 132 oldal
Kiemelt kép: Janikovszky Éva (Szerzőportré forrása: wikipedia)