„Siiri Kettunen minden reggel, amikor felébredt, megállapította, hogy még mindig nem halt meg.” – Ezzel a mondattal veszi kezdetét a finn származású Minna Lindgren trilógiájának első kötete, a Nyomozás az Alkonypagonyban, amelynek fő helyszíne a helsinki Alkonypagyony Idősotthon. Itt él a már említett Siiri és barátnője, Irma, akinek élete ma már leginkább vörösborozással, villamosozással, tornázással, tangóharmonika-estekkel és az egyre gyakoribb temetésekkel telik. Amikor azonban mindenféle bűncselekmény (gyanús halálesetek, hamisítások, lopások, gyógyszerügyletek) üti fel a fejét, a két néni Anna-Liisával kiegészülve úgy gondolja, végre egy kis izgalomhoz jutnak életük alkonyán.

Fredrik Backman (Az ember, akit Ovénak hívnak) óta tudjuk, hogy nyugdíjaskorú szereplőkkel könyvet írni igazán hálás feladat, Richard Osman (A csütörtöki nyomozóklub) óta pedig azt is, ha a szépkorúakat egy bűntény kellős közepébe helyezzük, akkor végleg nyert ügyünk van. A pontosság kedvéért fontos megjegyezni, hogy Minna Lindgren jó pár évvel megelőzte Osmant az ötlettel, hiszen a Helsinki nagyik akcióban címet viselő trilógiája a 2010-as évek első felében jelent meg. A forma azonban nem változott: a nyomozás mellett a villamoson való utazásnak hála megismerhetjük Helsinki utcáit, a szereplőkön keresztül pedig az öregkorról, a magányról, az elmúlásról, a halálról és az őszinte barátságról.

Lindgren könyve mintha csak egy szatíra lenne, egy görbe tükör a társadalomról. Egyfelől roppant mulatságos, köszönhető ez elsősorban az idős karaktereknek, akik igaz, hogy már nincsenek erejük teljében (feledékenyek, hiszékenyek, lassúak), ám mégis, lehetőségeikhez képest igyekeznek megragadni minden adandó alkalmat, hogy ne unatkozzanak. A három barátnő mondhatni tűz és víz (Siiri a félénk, Irma az örok ifjonc, Anna-Liisa pedig a diktátor), de mégis jól kiegészítik egymást. Ugyanakkor nem egyszer vesz drámai fordulatot a cselekmények sora, és amikor a magány, az egyedüllét, az elmúlás kerül terítékre, bizony összeszorul az ember torka olvasás közben. Főleg, hogy a szerző remekül belehelyeződött a történetet mesélő Siiri bőrébe, így az elbeszélés néhol pont olyan zavaros, mint amilyen a 90 éven felettiek gondolkodása, koncentrációja.

Feltehetőleg Lingdren szándéka is az volt, hogy elsődlegesen ezekről a dolgokról meséljen szívmelengető módon, a bűnügyi szál csak egy plusz adalék (általában fordítva szokott lenni: a krimire helyezik a fókuszt, a helyszín csak keretet ad). És talán ez az egyetlen, amit negatívumként lehet felhozni: a nyomozás meglehetősen lassan halad, nem egyszer egy helyben toporgunk, sőt, akad olyan ügy is, amelynek megoldására nem is derül fény ebben a kötetben (feltehetőleg erre a folytatásokban kerül sor).

Ennek fényében ezt a sorozatot elsődlegesen nem a skandináv krimik rajongóinak ajánljuk, hanem az emberi történetek kedvelőinek, akik szívesen olvasnak kíméletlenül humoros stílusban az életről egy teljesen átlagos idősotthonban, ahol a halálnál is rosszabb, ha a demenciaosztályra kerül az ember gyógyszeres kezelésre, és a legélesebb eszű öregnek sem sikerül teljesen kibogoznia az összekuszálódott szálakat.

Kossuth Kiadó, ford.: Makra Hajnalka, 352 oldal

Kiemelt kép: Minna Lindgren (Fotó: Katriina Laine/Yle)