„Hagyom, hogy történjenek velem a dolgok” – interjú Zayzon Zsolttal

Sikeres jégkorongos múltját dobta el egyik pillanatról a másikra, amikor ráeszmélt, hogy azt a szabadságvágyat, amire szüksége van, nem a sport, hanem a művészet adja meg számára. Számos vidéki színházban megfordult, de titokban mindig a fővárosba vágyott. Négy éve teljesült az álma, azóta a Thália Színház csapatát erősíti. Ennek ellenére sem titkolja, hogy még most is tart a lüktető nagyvárostól, igazán biztonságban csak a színházban érzi magát. Dolgozik rajta, hogy ez megváltozzon, most éppen a belső békéje megteremtésére törekszik. Zayzon Zsolttal beszélgettünk.

Marosvásárhelyen végezted a színészképzést, ahol elég izgalmas művészeti élet zajlik. Miért érezted fontosnak, hogy inkább Magyarországon játsszál?

Bizonyos szempontból így van, nagyon izgalmas és bátor ott az élet, színházi szempontból. A mai fejemmel már meg tudom fogalmazni, hogy talán a film az, ami fontos volt. Pontosabban egyfajta vágy, hogy szeretnék filmben játszani. Bár most már egyre többet forgatok, sokáig ez hiányzott. Egyébként nekem nagyon jó dolgom volt, a marosvásárhelyi színházban voltam színész, tanársegéd a főiskolán, indult a rendező szak, ahova, mint tanársegéd automatikusan felvettek, és mehettem volna a doktori iskolába ősztől, ha nem jövök el. Fura módon, amikor ezt az egészet kitaláltam, megriadtam attól, hogy ezek eltávolítanak a színészettől, vagyis a filmtől. És nagyon érdekes volt, hogy éppen ezekről a dolgokról beszélgettünk az egyetem akkori rektorával, Béres Andrással, aki Béres Attila (rendező, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója – A szerk.) édesapja, amikor hívott Attila. Annyit kérdezett köszönés nélkül: szerződsz Pécsre? Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy igen. Valahogy engem mozgatott, hogy itt legyek színész, de ne kérd, hogy magyarázzam meg miért, mert nem tudnám. Ha ezt a két lehetőséget mérlegre teszem, azokat a dolgokat, amiket otthagytam, hogy most már rég ledoktoráltam volna, főállású tanár lennék, rendező szakos diplomám is lenne, sokkal jobb perspektíváim lennének, akkor sem vagyok elégedetlen.

Volt, hogy mérlegre tetted ezt a döntésedet?

Nem. Bármikor, ha ez a kérdés felmerül, még soha nem történt olyan, hogy azt mondtam volna, hogy megbántam. Ezt tényként tudom elmesélni, de nincs bennem ezzel kapcsolatban semmilyen rossz érzés.

Amihez nyilván az is hozzájárul, hogy szinte bejártad az országot, számos vidéki színházban játszottál, tehát mindig volt feladatod.

Pécsett kezdtem, és amikor Balikó Tamást leváltották, akkor azt éreztem, hogy nekem is mennem kell. Jordán Tamás többször hívott korábban is Szombathelyre, és akkor ez aktuálissá vált. De elismerem, könnyű volt így a váltás, hogy nem a légüres térbe, hanem mindig volt hova váltanom. A meghívó a zsebemben volt, mert annál azért gyávább vagyok, hogy kilépjek az ismeretlenbe. Most igyekszem ezzel a fajta gyávaságommal szembenézni, nemcsak színészként, magánemberként is. Valahogy hozok magammal egy rossz beidegződést, hogy nagyon fontos a biztonság.

Hát, a mai világban, amikor fontos, hogy legyenek biztos pontok az életben, nem biztos, hogy ez rossz beidegződés.

Van egy kisfiam, érte is felelősséggel tartozom. Egyébként meg próbálok küzdeni azzal, hogy a gyávaságommal szembe nézzek, és ha nem is leküzdjem, de legalábbis tisztán lássam azt. Jól alakult eddig az életem, soha nem kellett az ismeretlenbe ugranom.

Mindig ilyen kritikus vagy magaddal?

Igen. Most nagyon komoly önvizsgálati időszakomat élem, most jött el ennek az ideje nálam. Önterápiát folytatok, sőt az is lehet, hogy szakember segítségét is kérem a szembenézéshez. Fontos, hogy ne mindig ugyanazokat a hibákat kövessem el.

A színészet mitől volt vonzó a számodra?

A nagybátyám kellékkészítő mester, van egy csodaműhelye, a mai napig dolgozik a sepsiszentgyörgyi színháznak. Gyerekként sokat lébecoltunk ott az unokatestvéreimmel. Szabad bejárásunk volt a próbákra, és oldalról nézhettük az előadásokat. Ott fertőzött meg a színház, bár egy időre teljesen eltávolodtam tőle, mert versenyszerűen sportoltam. Jégkorongoztam, amiben eredményes is voltam, az eszméletre térés, az 14 éves korom körül jött. Most ennyi év távlatából ezt úgy fordítom le, hogy egyfajta szabadságvágy volt bennem. Persze röhejes volt, hogy gitárral a hátamon, neohippiként közlekedtem és az addigi nagyon precíz jégkorongos múltamat eldobtam és egyszer csak lett belőlem egy cigizős, ivós trapézgatyás lázadó. Így utólag is azt gondolom, hogy akkor fogalmazódott bennem meg a vágy, onnantól keresgéltem a keretbe foglalt szabadság lehetőségeit.

Mit értesz ez alatt?

Például az irodalmi kört, ami a sulin kívül volt. Vagy a filmklub és a színjátszó kör. Egyre inkább ezek a dolgok érdekeltek, ezt is a szabadságvágyhoz kötöm. Be is kerültem a színjátszó csoportba, és oda már úgy mentem, hogy a fejemben volt a mondat, amit a magyartanárnőm még nyolcadikos koromban egy iskolai előadásunk után mondott anyukámnak: a fiadból színész lesz.

Mit szóltak a szüleid ehhez az állásfoglaláshoz?

Pedagógus szülők gyereke vagyok, nagyon okosak, soha nem próbáltak rávenni, hogy valami pénzes munkám legyen. Amikor voltak elbizonytalanodásaim, akkor az édesapám, aki földrajz-biológia szakos és geológiával is foglalkozott, ő felajánlotta, hogy az ő szakmája olyan út, amiben tud segíteni. Azt hozom magammal otthonról, és ezt próbálom a fiamnak is átadni, hogy mindegy hogy mit csinálsz, csak szeresd és próbáld meg a legtöbbet kihozni belőle. Nagyon szegények voltunk, de nem is volt soha bennünk a pénz után vágy. Nekünk sose volt semmink, de ez nem is volt fontos. Emiatt nem volt a szüleimben kényszer, hogy olyan pálya felé rugdossanak, ahol dől a pénz. Nagyon hálás vagyok nekik ezért, hogy ezzel soha nem kellett küzdenem. A gimnázium alatt összeálltak a dolgok, onnantól már egyértelmű volt, nem is készültem máshova.

Amikor Béres Attila hívott, melyik szerep vagy darab kapcsán gondolt rád?

Évadszerződést ajánlott, végül hat pécsi év lett belőle. Nagyon szerettem a várost is, a színházat is. Élhető hely, de azért azzal, hogy közelebb kerültem Budapesthez, már motoszkált bennem, hogy jó lenne ide felkerülni. Fura módom egyre többször találkoztam olyan helyzetekkel, hogy jaj, te Pécsen vagy? Akkor sajnos nem tudunk hívni. Tudom, hogy ez borzalmas hiúság is, de mégis vállalom, hogy ha az ember ezt a pályát választja, akkor, amit ki lehet belőle hozni, vagy meg lehet érte tenni azt meg kell tenni. Nem azt mondom, hogy ez rossz vagy jó, egyszerűen ilyen az ország berendezkedése, hogy főváros-centrikusság van. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem sok olyan idősebb vidéki színésszel találkoztam, akinek ne lett volna a vágya, hogy Pestre kerüljön. Nyilván egy kor után az ember beletörődik és a lehetőségek is csökkennek, de azért a keserűség és a hiányérzet megmarad ezzel kapcsolatban. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy néha én is érzem azt a kettősséget, hogy mi a francnak a nagy kapálózás? Miért nem lettem volna elégedett egy kecskeméti vagy pécsi helyen, ahol civil emberként is nagyon jól éreztem magam?

Ahhoz képest, hogy már Pécsen is a főváros motoszkált a fejedben, még évekig vidékre mentél tovább.

Igen, mert nem vagyok kopogtatós, nyomulós. Ezért is mondtam, hogy mindig szerencsés voltam, mindig hamarabb hívtak, mielőtt az utcán maradtam volna.

Szombathely lett a következő állomásod. Ezzel nem mondhatni, hogy közelebb kerültél volna Pesthez.

Valóban nincs közel, de ettől függetlenül nem lett volna rossz. De pont az igazgatóváltás időszaka volt, amitől olyan feszültség lett, ami az egész évadra rányomta a bélyegét. Emiatt nem is gondolom, hogy magyaráznom kéne, hogy a feszültség elég volt ahhoz, hogy váltsak. Főleg, hogy hívtak Miskolcra. Utána Kecskemét, aztán a Thália.

A Tháliába ki hívott?

Schell Juci volt a művészeti vezető, aki látott a Király beszédében Kecskeméten, és másnap felhívott. Az elején még csak vendégnek hívott, aztán jött a felkérés, hogy szerződjek ide.

Tehát teljesült az álmod, fővárosi színházba kerültél. Tudtál neki örülni?

Jó a kérdés, mert nagyon komoly trauma és megoldhatatlannak tűnő szituáció volt elsőre. Ugyanis, ha a gyerekem marad Kecskeméten, akkor hétvégi apukává válok. De még azzá sem, mert alkalmazd színészre azt a szót, hogy hétvégi. Aztán a volt feleségemnek jött egy remek ötlete, hogy ők is felköltöznek, így a család egy helyen maradt. Jó kompromisszum lett, a fiunk szempontjait néztük, és nem sérült senki.

Az idei már a negyedik évadod a Tháliában.  Mekkora váltás volt ez a sok vidéki év után?

Nagyon nagy váltás volt, de iszonyú hálás vagyok a sorsnak, hogy ez most megtörtént, mert már én is éreztem magamban egyfajta merevséget. Megszokja a pici várost az ember, ahol nyugalom van, és minden karnyújtásnyira. Ehhez képest, felvenni ennek a világvárosnak a ritmusát, tempóját, még nem is mondhatom, hogy sikerült, mert a mai napig küzdök vele. Az elején nagyon nehéz volt, de úgy érzem, kezdenek úgy alakulni a dolgok, ahogy majd szeretném.

Hogy szeretnéd?

Nekem van egy furcsa tulajdonságom, hogy minden álmom valóra válik. Persze csak reálisakra gondolok ez alatt. De sokat kell várnom rájuk. Ez most már türelemre kényszerített és megtanította, hogy nem kell begörcsölni, ha valami nem jön össze azonnal. Az első évben folyamatosan menekültem vissza Kecskemétre, öntudatlanul. Ok, volt oda kötődésem, de inkább a lelkemnek kellett az a békesség, mert az volt a biztos közegem. Szokni kellett ezt az egészet, és egész hosszú ideig. Nekem most van az a lassú, folyamat, amikor tanulom Budapestet. Látom, magamon hogyan alkalmazkodok hozzá és előbb-utóbb meg is fogom szeretni. Bizonyos dolgait már szeretem és lesz olyan, amit sose fogok, de ez így is van rendjén, tudni kell kezelni. Azt érzem, hogy a gondolkodásom is folyamatosan változik itt, fel kell fedeznem dolgokat. De hiszek abban, hogy folyamatosan változnunk és fejlődnünk kell, és vannak tanulópénzek, amiket meg kell fizetnünk. Makacs és rossz gondolkodású tudok lenni bizonyos helyzetekben, ezért a tanulópénzeim is sokszor elég komolyak.

De tudsz belőlük tanulni?

Úgy érzem igen. Van, amiből persze nem, de ezt is egy folyamatnak látom, és nem vagyok mérges magamra, ha ugyanazt a hibát elkövetem, mert az is olyan, mint leszokni a dohányzásról.

Ezek szerint dohányzol?

Még igen. Tudja az ember aggyal, hogy káros, de eddig nem foglalkoztam vele. Pár hónapja viszont elindult bennem egy erős folyamat, hogy ok, ennyi. Azt is tudom, hogy kudarcokkal lesz ez tele tűzdelve, és nem szabad ettől megijednem. Ha véletlenül elcsábulok és rágyújtok, akkor ne úgy értékeljem magam, hogy gyenge vagyok. Ebbe az irányba próbálom terelni a saját gondolataimat, mert mindig fogunk hibázni, és nem tudjuk mi, mikor, hogyan hat ránk, és éppen akkor milyen állapotban vagyunk. Ne temessük be magunkat, ez az utunk része kell, hogy legyen.

A te utad most szakmailag a Thália Színház. Megtaláltad itt a helyed, nem motoszkál más színház a fejedben?

Nagyon hamar beilleszkedtem, jól érzem itt magam. De a színházat ismerem, attól nem félek, az nagyjából és idézőjelbe téve mindenhol ugyanaz. Alapvetően nekem az a problémám, hogy nagyon bezártam magam ebbe a színházi világba. 6-7 előadást csináltam egy évadban, ez az ismerős terep. Nekem a külvilág az ismeretlen terep, emiatt kicsit félek is tőle, de már kezdem megszokni. Egy csekk befizetése még pár éve is fizikai fájdalmat okozott, ez egyfajta színházi autizmus, hogy itt érzem biztonságban magam. Most hagyom, hogy történjenek velem a dolgok. Van havi 20 előadásom, örülök, ha a gyerekemmel tudok lenni. Ha van egy szabad órám, amikor nem szöveget tanulok, hanem csak a magam örömére olvasok, azt tökéletesnek értékelem. De néha megkérdezem magamtól, hogy meddig lehet ezt a tempót csinálni?

Legutolsó szereped, a Komédia egy bankrablásról bankigazgatója, tényleg komoly tempót diktál. Minden tekintetben szuper az előadás, és nekem a nézőtérről az jött át, hogy nagyon felszabadultan játszol. De az egész csapatra nézve örömmunkának tűnik.

Az eleje nehéz volt, mert ez egy replika előadás, és ilyenkor nem könnyű feladat a keretek között megtalálnunk a szabadságot. Amikor elkezdtük ledobni a gátakat és lefoszlottak rólunk, onnantól már jó volt. Még annyit nem játszottuk, hogy mi is élvezzük, de most a hónap végén ismét lesz egy sorozat, lesz idő megtanulni beosztani az energiánkat, belakni a szerepeket. Az szuper, ha azt mondod, hogy felszabadult a játékunk, mert mi közben vért izzadunk. De nyilván ezt nem láthatja a néző. Ezért ez a legnagyobb dicséret, amit kaphatunk egy előadással kapcsolatban. Szerintem is fontos az örömfaktor, minden munkában meg kell ezt találni. Legyen ez a legkisebb apróság, de kell, hogy legyen valami. Mert azt nem lehet, hogy egy színész úgy játsszon száz előadást valamiből, hogy utálja. Nem lehet, mert az megbetegít.

Mi vár még rád ebben az évadban?

A Szentivánéji álmot próbáljuk, Székely Csaba fordításában, Varázslat egy nyáréjszakán címmel, Csizmadia Tibor rendezésében. Csaba nagyon jól nyúlt a szöveghez, attól függetlenül, hogy szabad kezet kapott, nem akart beleírni, hanem pontosan, de jó humorral fordította le Shakespeare gondolatait. Január 14-én lesz a bemutató, most erre készülök. Egyelőre februárig tervezem az életemet, arra koncentrálok, hogy becsülettel elvégezzem a munkát. Aztán az is a feladatom lesz, hogy mit kezdjek a szabad félnapjaimmal. Amikor nem próbálok, csak előadásom lesz. Rengeteg tervem van, hogy megteremtsem magamnak a belső békét.

Nyitókép: Zayzon Zsolt (fotó: Thália Színház)