„Ha van benned hiány, az azt jelenti, hogy van benned szeretet és öröm is” – Interjú Jón Kalman Stefánssonnal

Negyedik alkalommal látogatott Budapestre Jón Kalman Stefánsson, akinek idén ősszel két könyve is megjelent Gondolatok a mamutfenyőkről és időről, valamint Hiányod maga a sötétség címmel. A hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő izlandi szerző a Margó Irodalmi Fesztivál vendégeként mutatta be regényeit, a fellépése előtt ültünk le vele beszélgetni irodalomról, olvasásról, íróvá válásáról, valamint természetesen szóba kerültek legújabb művei is.  

Mondhatni, hogy hazajár Budapestre, hiszen évek óta visszatérője a Margó Irodalmi Fesztiválnak, de idén júniusban dedikált az Ünnepi Könyvhéten is. Sikerült megismernie és megszeretnie az országot és az olvasókat?

Budapest gyönyörű város, mindig örömmel térek ide vissza, immár negyedik alkalommal. Az olvasókkal csak a dedikálások alkalmával találkozom, olyankor nincs sok időm beszélgetni velük, megismerni őket. De nagyon hálás vagyok, amiért ennyien és ennyire szeretik a könyveimet. Ez talán köszönhető annak is, hogy a magyarországi kiadóim nagy gondot fordítanak a könyveimre: van két csodálatos fordítóm, Egyed Veronika és Patat Bence, a regényeim borítói pedig elképesztően gyönyörűek. Tudja, engem otthon óceánok vesznek körbe, most pedig itt vagyunk, egy kontinens közepén. Már csak a földrajzi adottságok miatt is egészen más a kultúránk, de ennek ellenére is értékelik a magyarok a könyveimet. Ez furcsa, egyben csodálatos érzés. És hadd áruljak el még egy titkot: Magyarországon dedikáltam eddigi életemben a legtovább, egyik alkalommal 3 és fél órán keresztül.

Egy interjúban azt mondta, hogy nem választás kérdése, hogy valaki költő lesz, vagy annak születik vagy nem. Önnél mikor érkezett ez a felismerés?

Viszonylag későn, huszonegy éves korom körül jutottam erre. Mindig is éreztem, hogy nem tartozom a társaim közé, de eleinte nem értettem, hogy miért nem tudok teljesen beilleszkedni a környezetembe. Ez feltehetőleg annak is köszönhető, mert nem irodalmi emberek vettek körül, az olvasás nem volt mindennapos a családunkban. Ellenben, amikor rájöttem, hogy az írás az én utam, az olyan volt, mintha hazatértem volna. Azóta sokkal jobban érzem magam, megtaláltam a helyem.

Mit gondol: van olyan, akinél soha nem jön el ez a felismerés, ezért soha nem kezd el írni, vagy a tehetség mindenképpen utat tör magának?

Reményeim szerint egy idő után mindenkinél eljön ez az idő: ugyanis írni akarni nagyon erős késztetés és nyomás, aminek előbb-utóbb felszínre kell törnie. De persze, van, amikor olyanok a körülmények, hogy ez nem történik meg, bár talán manapság egyre kevesebb ilyennel találkozunk. Például az 1800-as vagy 1900-as években sokkal nehezebb lehetett, akkoriban többezer olyan ember akadhatott, akikben megvolt a késztetés, de nem tudta kifejezni magát. Sokszor gondolok arra, hogy milyen szomorú lehetett az ő életük, mert megvolt bennük a tehetség, de elveszett, mert nem tudták szélesebb körben kifejteni a gondolataikat.

Hogyan kell elképzelni egy napját? Egy bizonyos időszakban ír vagy csak akkor, amikor ihlete van?

Ez attól függ, hogy a könyvírás melyik fázisában tartok éppen. Amikor az első vázlatokat írom, három-négy órát dolgozom, mert hamarabb elfáradok. Viszont, amikor ezzel megvagyok, és már újra írom a történetet, akkor egyre hosszabb időt töltök az írással, a végén már 12–14 órát ülök az asztalnál.

A felesége, Sigríður Hagalín Björnsdóttir is író. Ki szokták kérni egymás véleményét a regényeikről?

Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, és mivel egy házban élünk, általában párhuzamosan írunk. Mindig mi vagyunk egymás első olvasói, a támogatáson túl konstruktív kritikával is illetjük a másikat. Talán mondhatom, hogy pozitívan vélekedünk egymás munkáiról – az övéiről én biztosan. (nevet) Az is nagy segítség, hogy különböző műfajokban alkotunk.

Költőként kezdte a pályafutását, az utóbbi évtizedekben viszont inkább prózát ír, az írásmódja viszont továbbra is meglehetősen lírai. Fontos volt számára, hogy megtartsa a költőiséget?

Amikor megjelent az első regényem, addigra már háromkötetes költő voltam. Viszont az, hogy prózát írok, semmiben nem befolyásolja a gondolkodásomat, belül még mindig költő vagyok, annak is tartom magam, ezért nem is tudok máshogy írni, csak költőien. Emellett a mai napig rengeteg verset olvasok, ezek is inspirálnak, ebből táplálkozom – három-négy évvel ezelőtt egyébként megjelent a negyedik verseskötetem is.

Az izlandi irodalom szerte a világon nagy népszerűségnek örvend. Miben látja ennek a titkát?

Igazából nem tudok erre egyszerű vagy egzakt választ adni. Izland egy messzi ország, teljesen más kultúrával, és talán ennek a világnak a megismerése utáni vágy és kíváncsiság motiválja az embereket. Illetve, remélem, hogy a népszerűségnek az is oka, hogy jó könyveket írunk! (nevet) Az izlandiak számára egyébként nagyon fontos az irodalom, amelynek gyökere a 13. században keletkezett sagákban ered. Ezek a művek eléggé meghatározóak számunkra, gyakorlatilag a mai napig ezekből táplálkozunk. Hasonlóan fontos szerepet tölt be az életünkben az izlandi nyelv is, amit nap mint nap használunk, talán emiatt is többet foglalkozunk az irodalommal, mint más emberek.

Sőt, az Ásta című regényében azt írja, hogy mindenki olvas. Ez is igaz?

Izland egy eléggé elszeparált ország, és régebben külön farmokon éltek az emberek, messze egymástól, ezért nem tudtak társaságba menni, más emberekkel találkozni. Ezért is kezdtek el olvasni, hogy valamivel lefoglalják magukat, ne őrüljenek meg. Ma már más a helyzet, és persze, vannak olyanok, akik nem olvasnak, vagy csak maximum egy könyvet évente. Viszont Izland méretéből fakadóan van még egy előnyünk: annyira kicsi ország vagyunk, hogy ha történik valami, annak a híre jóval hamarabb eljut mindenhová, mint bárhol máshol. Ha egy könyv népszerű lesz, rövid időn belül mindenki tudomást szerez róla. Az ember pedig kíváncsi lény, így kézbe veszi, mert tudni akarja a siker titkát.

Több regényéből is készült színdarab vagy film. Hogyan viszonyul ezekhez az adaptációkhoz?

Amikor a könyveimet írom, egyáltalán nem gondolok arra, hogy a későbbiekben lehetne belőlük akár film vagy színdarab, vagyis nem azzal a szándékkal és tudattal írom, hogy egyszer majd adaptálni fogják. Ennek ellenére sok felkérést kapok, de nem mindegyikre mondok igent, csak azokra, aminél látom, hogy a rendező a saját gondolatait is bele akarja vinni.

Ezek szerint nincs ellene a változtatásoknak?

Egyáltalán nem, sőt, remélem is, hogy eszközölnek változtatásokat, mert így lesz különálló, teljes mű. Egy adaptációnál törvényszerű, hogy kihagynak karaktereket, történetszálakat vagy kihúznak dialógusokat. Egyáltalán: mi értelme lenne az egészet egy az egyben átemelni? Arra ott van a könyv, azt kell elolvasni. A film és a színház különböző műfaj, ott másra helyezik a hangsúlyt.

Az utóbbi hetekben két műve is megjelent magyarul. A Gondolatok a mamutfenyőkről és időről egy korai írása, amely erősen foglalkozik a gyermeki világgal. Ez később egyik regényében sem köszön ennyire erősen vissza. Miért érezte fontosnak, hogy írjon erről a korról?

Ez volt a negyedik regényem, és az első három után úgy éreztem, hogy teljesen mást akarok írni, mint ami addig megjelent. Még mindig kerestem a saját hangomat és az utamat, de éreztem, hogy szükségem van egy kis pihenőre, ami egyet jelentett azzal, hogy egy egészen új típusú regénybe kezdjek bele. A Gondolatok a mamutfenyőkről és időről történetét a saját gyerekkoromból merítettem: amikor tízéves voltam, folyamatosan azt képzeltem, hogy elmegyek Londonba és megkeresem a Beatlest. Ebből a gyerekkori álmodozásból született a regény. Ahogy elkezdtem írni, egyszer csak felszínre tört a saját gyermeki énem, az, aki tízévesen voltam. Persze, nem ezzel a szándékkal ültem le, de akkor és ott úgy éreztem, hogy a bennem lakozó kisfiú várta, hogy mikor bújhat elő, és lehetek én a gondolatainak leírója. Két évvel később egy újabb regény erejéig még visszatértem ehhez a karakterhez, (Csillagok sercegése – A szerk.), illetve van egy másik művem, a Guli kafbáturinn (A sárga tengeralattjáró, magyarul jövőre jelenik meg a Jelenkor Kiadónál – A szerk.), ami szintén ehhez a két könyvhöz kapcsolódik.

A regényben fontos szerepet kap a Beatles. Milyen volt a kapcsolata ezzel a zenekarral gyerekként?

1963-ban születtem, így én magam is a Beatles-korszakban nőttem fel. Egyszer kaptam a féltestvéremtől egy Beatles-lemezt, amit akkor szinte rongyosra hallgattam, a zenéjük azóta is az életem része. De igazából maga az együttes nemcsak a fantasztikus zenét jelenti számomra, hanem négy ember nagyon szoros barátságát is. Egy fiatal fiúnak, mint amilyen én voltam tízévesen, a barátság a legfontosabb az életében, és számára a legnagyobb tragédia, ha elveszíti valamely szerettének a barátságát. Többek között ezért is néztem fel a Beatlesre: ez a négy fiatal meghódította a világot, de mégis összetartottak. Amikor feloszlottak, az én lelkem is összetört, mert számomra ez egyenlő volt azzal, hogy megszakadt a köztük lévő barátság.

A másik új regénye, a Hiányod maga a sötétség egy több mint egy évszázadon átívelő családregény. Ebben is van önéletrajzi ihletés?

Inkább mondanám fikciónak, mint valóságon alapulónak. De persze, az érzelmek azok mind valóságosak, hiszen saját magamból táplálkozom, de az események és a karakterek teljes mértékben kitaláltak. Ebben a regényben az engem foglalkoztató kérdések kaptak helyet: az olyan, banálisnak mondhatótól, mint hogy hogyan szereted a kávét, az egészen filozofikusabbakig, mint hogy milyen a szerelem vagy mi jön a halál után. A szerelem, amelyről sokan azt hiszik, hogy a legegyszerűbb dolog a világon, holott az egyik legbonyolultabb, már jó ideje foglalkoztat. Mennyire kell és érdemes a szívünkre hallgatni? Melyik a fontosabb: a saját magunk vagy a többi ember boldogsága? Mi történik akkor, ha a saját boldogságoddal megbántasz másokat? Ezekre a kérdésekre nem lehet választ találni, és a regény sem ilyen céllal íródott. Embernek lenni roppant összetett.

Ahogyan a cím is utal rá, a regényben előtérbe kerül a hiányérzet is, amely az egyik legfájóbb érzés tud lenni, de mintha mégis szükségük lenne rá.

A születéssel együtt jár a halál. Ez bekövetkezhet természetes úton – betegség, öregedés – vagy valamilyen külső tényező – baleset, háború – hatására. De bármennyire is törvényszerű, a halál mindig fájdalmas az ittmaradottak számára. Ezért sem lehet elkerülni egy emberélet során, hogy ne legyen hiányérzetünk. Ugyanakkor nemcsak a szeretteink elvesztése okozhatja ezt, hanem emlékek is. Semmi sem tart örökké – mondják, és ez így is van: tehát bármennyire is boldog vagy egy adott pillanatban, már tudod, hogy ez csak egy állapot, mert később azt a pillanatot már nem tudod pótolni. De pont ezekért a boldog pillanatokért, és tovább megyek ezekért a hiányérzetekért érdemes élni. Mert ha van benned hiány, az azt jelenti, hogy van benned szeretet és öröm is. Igazán boldog is csak akkor lehetsz, ha megtapasztaltad milyen boldogtalannak lenni. Ez pedig az emberi lét csodája.

Kiemelt kép: Jón Kalman Stefánsson (Fotó: Szajki Bálint / 24.hu)