Szentgyörgyi Bálint, Miklauzic Bence és Mátyássy Áron filmje, a Besúgó a bemutatásának idején az adott streaming-szolgáltató programkínálatában messze a legnézettebb tartalom lett, még annak ellenére is, hogy bár maga a történet fenn tudta tartani a témából fakadó feszültséget, a nyolcvanas évekbe helyezett cselekmény inkább hatvanas évek állambiztonsági gyakorlatát tükrözte, ami nem tett jót a történelmi hitelességnek. A produkció javára írható viszont, hogy sugárzásával egy időben tetőfokára hágott az érdeklődés a hazai ügynöksztorik, illetve a múltfeltáró alkotások iránt, így éppen jókor szökkent szárba idén nyáron az ötlet, amely arra irányult, hogy a „Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa” rendezvénysorozat támogatásával újra színpadra kerülhessen a Bereményi Géza és Kovács Krisztina szerzőpáros nevével fémjelzett Apacsok, amely eredetileg a Radnóti Színház számára íródott, és film is készült belőle. A jelenlegi előadásról sokáig azt lehetett sejteni, hogy az eredeti koncepciónak megfelelően csupán két játszási alkalmat él meg, ám időközben befogadóra talált, és tovább gyarapította egy ottani, november 11-én megtartott premiert követően a székesfehérvári Vörösmarty Színház repertoárjába illeszkedő darabok sorát.

A beszervezettek lelkiismereti rákfenéiről, és az elhallgatás generációkon átívelő hatásairól valósághűen beszélő történet az alkotók által választott közegénél fogva egyúttal a magyarországi indiánozó közösségek szektaszerű világába szintén betekintést enged, így a néző rögtön többféle historikus látleletet kaphat, miközben együtt halad a szereplőkkel a feltárandó rejtély kibontásában, megfejtésében. A két miliő összefonódását persze nem pusztán afféle fikciós elképzelés ihlette: az indiánozás, és annak művelői ugyanis ténylegesen belekerültek egykor az államvédelmi hatóság látókörébe. Amint az a sok hasonló ügy közül kiemelkedve egy állambiztonsági akta nyilvánosságra hozatalakor publicitást nyert: az ÁVH 1961 és 1963 között politikai szempontból gyanúsnak talált egy csoportot és magát az indiánromantika által inspirált szabadidős tevékenységet. Az akkori eljárás során 56 személyt hallgattak ki, 8 főt tartóztattak le, 16 esetben végeztek házkutatást, majd 5 főt ítéltek el. Az indiánozás ma is létezik, igaz, közel sem a régi fordulatszámon pörögve, a közmegítélés szempontjából viszont nem más, mint a múltunknak egy kicsinyke szelete, ami azért még mindig számot tart némi érdeklődésre. A Petőfi Irodalmi Múzeum például online tárlatvezetést szervezett a téma kapcsán két éve, és a tárlat kísérőkiadványában, Az utolsó indiánkönyvben 79 kortárs szerző indiános szövegei szerepeltek. Manapság a cosplayezés éli virágkorát, ahol a résztvevők különböző jelmezeket és kiegészítőket viselve próbálnak megjeleníteni egy-egy filmszereplőt, rajzfilmfigurát vagy képregényhőst az ennek a hobbinak teret adó rendezvényeken, élvezve is az ezzel járó figyelmet, a rajongásuk ilyetén kiteljesedését, illetve az elmerülést a ruhatervezési folyamatok rétegeiben.

Jelenet az előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)

Az Apacsok című előadás főhőse, Horváth még nem tart itt, ő a zebegényi indiánozókról, köztük a saját nagyapjáról, törzsbéli nevén Fekete Holdról szeretne forgatni egy filmet, arról a férfiúról, akit az indián kultúra ápolása iránt végsőkig elkötelezett, feddhetetlen erkölcsű személyként tüntet fel a családi legendárium, egészen pontosan a még életben lévő nagymama elbeszélése. A véletlennek köszönhetően kiderül, hogy a nagypapa valójában besúgó volt, aki többek között a törzsfőnöknek megválasztott barátjáról, Szürke Sasról is rendszeresen jelentett, ezzel pedig közvetve egy visszafordíthatatlan tragédiát is előidézett. Felelősek vagyunk-e az elődeink bűneiért, illetve milyen következményekkel jár az életünkre nézve, ha egy elhallgatott titok a saját identitásunkban megingat bennünket? A darab többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ, és jellegénél fogva eléri, hogy a játékidő végére a látottak kapcsán pro és kontra mindenkiben gondolatok induljanak el.

Az Apacsok Radnóti Színházas karrierje kifejezetten sikeresnek mondható így utólag visszatekintve, a bukaresti Nemzeti Színházban a társulat vendégszerepelt is vele anno, játszották továbbá az előadást más feldolgozásban Bereményi Géza rendezésében Zalaegerszegen. A darab filmváltozata amellett, hogy Szemle-díjas lett, mivel a tévé is leadta, rengeteg emberhez eljuthatott, és dupla-lemezes DVD-n ugyancsak megjelent, amely az azonos című előadásnak felvételét egyaránt tartalmazta a film mellett. Aztán az Apacsok körül viszonylagos csend keletkezett, amit most Bagó Bertalan oldott fel a produkció több esztendőnyi szünet utáni színrevitelével. Itt kell visszautalni az előzőekben már megemlített Besúgó sorozatra, és ideje a hasonló témavilágú Játszmát, a Vizsga című film 2022-ben bemutatott második részét is beemelni a képbe, ezek népszerűsége ugyanis látens módon hozzájárult ahhoz, hogy Bereményi Géza és Kovács Krisztina színműve ismét őszinte érdeklődésre leljen.

Aki először találkozik a történettel, annak az idősíkok közti oda-vissza barangolás, a moziszerű flashback különleges élményt jelenthet, akárcsak a jelenkor rögvalóságával kontrasztban álló képregényszerű háttér sajátos vizualitása, valamint az a csavar a sztoriban, ami felülírhatja a nézők fejében reflexesen megszülető értékítéletet. Mivel gyaníthatóan akadnak olyanok is, akik a Török Ferenc-féle színpadi és/vagy filmes verzió megtekintése után úgy érzik, kellően elevenen él még bennük a régebbi Apacs-produkciók emlékezete, így szükségtelennek tartják, hogy az újranézés szándékával beüljenek a Vörösmarty Színház nézőterére, azoknak álljon itt egy kis összehasonlítás, amely azt hivatott bebizonyítani, hogy a legújabb feldolgozás és az ősváltozat között azért vannak különbségek.

Jelenet az előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)

Kezdjük mindjárt a főszereplőkkel: Török Ferenc a filmrendező foglalkozású unoka és az árulóvá lett nagyapa fiatalkori énjének eljátszására a filmvásznon és a színpadi feldolgozásban is Csányi Sándort kérte fel, aki pedig a rá mindmáig jellemző kissé rezignált játékmodortól egyik karakter esetében sem tekintett jelentősen el. Ezért a felvázolt események szempontjából nagyon is kézenfekvő érzelmi összezavartság hangsúlyozása helyett a színész inkább rendre csak az általa megformált figurák egyszerűségét, helyenkénti naivitását csillogtatta meg. Lábodi Ádám a székesfehérvári előadásban jóval vívódóbbnak, lelkileg terheltebbnek ábrázolja ugyanezeket a szereplőket, ezáltal az előző felfogástól eltérő, összetettebb dimenzióit nyitja meg mindkét szerepének. Schneider Zoltán az elárult Szoboszlai figuráját hozva a törzsfőnöki rangjához méltó büszkeséget igyekszik fenntartani minden körülményben, mégis van az alakításában némi rejtett zaklatottság, ami játékát sokrétűvé teszi a Katona József Színház színpadán és a filmen. A Fejér vármegyei játszóhelyen Sághy Tamás hasonló megközelítést alkalmaz azzal a különbséggel, hogy nem fél az indiánozás iránti vonzódás groteszk oldalait felmutatni, még ha ezzel karakterének nimbuszát gyengíti is éppen.

Bagó Bertalan rendező vitathatatlan érdeme, hogy a bemutatott szituációk abszurditását mindannyiszor intenzíven világítja meg, ezáltal valósággal kirobban a történet eddig halványabban ábrázolt keserédes humora, ami a színdarab tragikumát és az esetleges dokumentarista felhangokat jól ellensúlyozza, a közönséget pedig a hangulati váltások nyomán egyfajta érzelmi libikókára ülteti fel képletesen szólva. Ehhez az kell, hogy a rendezés a drámaiságot éppen a megfelelő pillanatokban villantsa fel, méghozzá realisztikus és egyértelmű utalásokkal, ugyanakkor semmiképp se dobjon pátoszt az előzőek nevében a darabban bemutatott indiánozás megmosolyogtató momentumaira.

Jelenet az előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)

Bagó Bertalan szerencsére mindezek mellett nagyon ügyelt arra az alkotói folyamatban, hogy az egyes karaktereket jól felismerhető egyéni sajátosságokkal ruházza fel, és hogy maradéktalanul meglegyen valamennyi szereplőnek a kidolgozottsága. Ennek a törekvésnek a mentén van például beszédhibája a darab zenéjéért is felelős Kricsár Kamill által életre keltett Fürge Hódnak, és kiparodizálásra alkalmas hangszíne a szintén őrá osztott másik figurának, egy igazi amerikai indiánnak. Amikor pedig a jelenben az unoka a darabbéli szakmai kuratórium tagjai előtt a nagyapjáról szóló filmtervét vázolja, nagyszerűen ellenpontozódik a kibontakozni készülő feszültség, mivel azt megelőzően elindul a nézőknek egy jellemábrázolási poénokból fakadó szórakoztatása. Mindebben élen jár Kolnai Kovács Gergő, aki a felszínes, kissé flegma, a filmiparban is mindenki által beazonosítható embertípust úgy tudja hozni az adott szituációban, hogy alakítása nevetésre készteti ugyan a közönséget, ám nem fordul át a dolog ripacskodásba. Az indiánozók egyik tagjaként viszont Kolnai Kovács Gergő megmutathatja, hogy más is van a tarsolyában, mert akkor már a dramaturgiai elvárásoknak megfelelően a komolyság jellemző a játékstílusára. Az alakításokat azonban nemcsak a játszási mód határozza meg, hanem a színészek személyes kisugárzása, okos dolog viszont, ha néha elvonatkoztat a rendező ettől, és nem esik a beskatulyázás hibájába. A Vörösmarty Színház egyik tagját, Imre Krisztiánt az alkata nem éppen a főhőst vallató hadnagy szerepének eljátszására predesztinálja, mégis jó döntés volt a részére ennek a lehetőségnek a felkínálása, hiszen így kibővülhetett az ő művészi repertoárja.

Ahogyan a nagymamát és a házmesternét különböző eszközökkel ugyan, de azonos hatásfokkal megformáló Egri Márta, úgy a hasonló kvalitásokkal rendelkező Gáspár Sándor színművész is egyszerre rutinos és ösztönös a színpadon állva, nem mellesleg utóbbi merőben mást hoz ki a tartótiszt karakteréből, mint azt a darab legelső színrevitelénél és a filmben Szervét Tibor tette, aki behízelgő, gátlástalanul szenvtelen alakot formált meg mindkét megmutatkozásban. A fehérvári produkció ávós figurája cseppet sem nyájaskodó, ugyanúgy teli van indulatokkal, mint mindenki más is a Bagó Bertalan-féle értelmezésben, ez alól pedig az apa személye sem kivétel, akit a darabban szintén Gáspár Sándor játszik el. A Fejér vármegyei teátrum asszonyhősei ugyancsak szenvedélyesebben reagálják le a történéseket, mint az Apacsok ősbemutatójakor az akkori színészek, a régi verzió inkább a visszafojtottságban lakozó erő nyomán teremti meg a hatáskeltéshez szükséges feltételeket, emez a felfogás pedig ugyanazt a megdöbbentést az érzelmek egyértelműbb felszínre hozásával éri el, miközben az unoka mindkét feldolgozásban szembenéz a nagyszülők korosztályának traumáival: de mérlegeli-e vajon a körülményeket?

Kiemelt kép: Jelenet az előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)