Október közepén mutatta be a tatabányai Jászai Mari Színház Edward Albee mára már klasszikussá vált Nem félünk a farkastól című előadását, amely több mint hatvan éve örvend hatalmas népszerűségnek szerte a világban. A darab szórakoztató módon ábrázolja azokat a kegyetlen emberi játszmákat, amelyek mindannyiunk számára ismerős lehet. Többek között ezekről a játszmákról, a történet egyéb aktualitásairól és az illuziók nélküli élet lehetőségeiről beszélgettünk Guelmino Sándorral, az előadás rendezőjével.  

Túl vagytok a premieren. Hogy érzed: sikeres lett a bemutató?

Erre csak a visszajelzések alapján tudok válaszolni – amelyek eddig pozitívak –, mert sem a főpróbát, sem a bemutatót nem szoktam megnézni. Szeretem olyan állapotban tudni az előadásaimat, hogy könnyen el tudjam engedni, így amikor megjön a néző, én elszakadok az adott produkciótól. Fiatal rendezőként minden előadáson bent ültem, hosszas megbeszéléseket tartottam utána. Viszont azt tapasztaltam, hogy ha csak egy alkalom is kimaradt, akkor a színészek úgy érezték, hogy magukra hagytam őket, és ez hatott szerintük az előadás minőségére. De pár hét múlva mindenképpen megnézem majd, hogy hol tart, arra azért szükség van.

Miért esett a választásod a Nem félünk a farkastól című előadásra?

Az elmúlt évadokban rendszeresen igyekeztünk Tatabányán az amerikai drámairodalom aranykorából is választani darabokat, olyanokat, amivel nagy történeteket lehet elmesélni, és a színészek számára is hálás feladat egy-egy szerep eljátszása. Albee darabja a hidegből melegbe mártogató drámák egyike, amelyen a nézők – habitusuk szerint – meghatódnak vagy felhúzzák magukat.

Egy színháznak feladata is, hogy időnként egy-egy klasszikust műsorra tűzzön?

Erre kapásból azt kellene mondanom, hogy igen, de nálunk a helyzet ennél egyszerre bonyolultabb és egyszerűbb. Pár éve azt tapasztaljuk, hogy a Jászai Mari Színház közönség teljesen más ízlésvilágú és összetételű, mint más vidéki színházaké: baromira fogékonyak a kortárs darabokra, vagy az olyan történetekre, amelyek a mi életünkre reflektálnak. Mivel mi is ilyen előadásokat szeretünk csinálni, ez egy szerencsés találkozás. Ebben az esetben nem az volt a szempont, hogy be kell-e mutatni vagy sem, hanem az, hogy a Nem félünk a farkastól az amerikai drámairodalom akkori korszakában íródott, amikor még a történetmesélésen volt a hangsúly. Márpedig bármennyire is sok hozadéka van a poszmodernnek, átélhető, elgondolkodtató sztorikra mindenkinek szüksége van, manapság is. Ami viszont az igazi klasszikusokat (Shakespeare, Csehov) illeti, ott természetesen misszió, hogy időről időre műsorra tűzzük, szándékunk szerint hamarosan erre is sor kerül.

Bakonyi Csilla, Crespo Rodrigo, Csabai Csongor és Bartos Ági a Nem félünk a farkastól című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Amikor néztem az előadást, arra gondoltam, hogy ha semmilyen háttérinformációval nem rendelkeznék, kapásból azt mondanám, hogy egy kortárs darabot látok.

Ennek örülök, mert ez volt a célom. Komoly munkám volt a szöveggel, nagyjából a harmadát kihúztam. Az 1960-as években az volt a divat, hogy a szereplők hosszasan ülnek és monologizálnak, de mindenképp több szóban fogalmazzák meg a gondolataikat, mint ami a ma nézőjének szükséges vagy elviselhető. Próbáltam a mai beszélt nyelvhez igazítani a szöveget. Ráadásul nem szeretem azokat a mondatokat, amiket az adott karakter helyében én nem mondanék ki. Nagy könnyebbséget jelentett, hogy tisztában voltam a szereposztással, így sok mindent az adott színészekre szabtam. Mondok egy példát: Nick egy Marlboro Man-karakter: szőke, kékszemű, maga a megtestesült amerikai álom. A mi Csongorunk (Csabai Csongor – A szerk.) bármennyire is jól át tud alakulni, erre még ő sem képes. Éppen ezért meg kellett feleltetnem magamban is, hogy miféle imidzset szeretne magának egy mai álszent, törtető és egyben megalkuvó Nick. Rodrigo (Crespo Rodrigo – A szerk.) alkatához se illett volna egy mereven bölcselkedő George, de nem is érdekelt volna: fontosabb, hogy az értelmiségi kortársaim magukra ismerjenek benne. A megírt Martha vérmesebb, idősebb és testesebb, mint Csilla (Bakonyi Csilla – A szerk.), de az erőviszonyoknak nem is feltétlenül Martha fizikai fölényében kell megmutatkozniuk. Más, nagyobb szabású választ a felvetésre nem tudok adni: a korszerűsítés titka, hogy finom eszközökkel utalsz szövegben, játékmodorban és díszletben arra, hogy ez itt és most történik. Ha egy darab játékmódja friss és mai, akkor a nézőt is meg tudja érinteni, közel tudja érezni magához.

Ezen túl menően: miben látod a történet aktualitását?

A darabnak van egy olyan örök emberi vonulata, ami nem tud elavulni. Amikor egy játszmázó kapcsolatban a dolgok átlépnek egy bizonyos küszöböt, akkor a tétek is egyre feljebb és feljebb kerülnek, a felek pedig olyan örvénybe sodródnak, amiben az eredeti szerelmi kapcsolatból öldöklő küzdelem válik. Ez mindig is volt és lesz is, nem is kell aktualizálni.

Bartos Ági, Bakonyi Csilla és Csabai Csongor a Nem félünk a farkastól című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Ma erősebbek az emberi játszmázások, mint régebben?

Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Nem látom azt, hogy bármilyen irányba is változna. Magam is voltam húsz évvel ezelőtt olyan kapcsolatban, amiben egészen brutális dolgok történtek velem, meg is szenvedtem őket. Most már nem egy ilyen kapcsolatban élek. Ha az ember olvasta az Emberi játszmák című könyvet, abból is rájöhet – ha esetleg az élettapasztalataiból nem is –, hogy hiába érezzük magunkat rettentően különlegesnek, az örömeink, a szenvedéseink, a kisebbségi érzéseink, a viselkedési módunk, az egymással folytatott meccseink igen-igen hasonlóak, pár alapséma van csak, ehhez képest az apró részletek, a „díszítmények” különböznek, variálódnak. Ha nem így lenne, a színháznak sem lenne létjogosultsága, mert nem tudnál magadra ismerni egy-egy történetben. Egy darab akkor lesz jó, ha legalább az egyik szereplő vagy szituáció láttán beugrik egy saját emlék. A Nem félünk a farkastólt először Újvidéken láttam, négy éves voltam – igen, lehet kicsit korai volt –, de a mai napig emlékszem arra, hogy iszonyatosan nagy hatással volt rám, mert sokban rímelt arra, amit akkoriban a családomban magam körül láttam.

Amit látunk, az valóban ismerős lehet mindannyiunk számára. Talán éppen ezért a nézők az első felvonás alatt annyit nevettek, mint ha egy vígjátékot néznének, viszont, ahogyan haladunk előre, erre már jóval kevesebb okunk van, holott Martha és George semmivel nem viselkedik különbül, mint ahogyan először látjuk őket. Ennek lehet ez az oka?

Szeretem, ha nevetnek, mert én is, mi is sokat nevettünk a próbafolyamat alatt. A szövegnek mindvégig megvan a maga szellemessége, intelligens humora, és igyekeztünk olyan helyzeteket, gesztusokat találni a mondatokhoz, amelyek istenigazából megszólaltatják őket. A kérdésre válaszolva: ez biztosan amiatt is van, mert ebben a darabban az a jó, hogy a történet kibomlásával párhuzamosan szépen és fokozatosan növekednek a tétek. Ahogyan a néző egyre jobban belelát abba, hogy minden szempontból nézve milyen mélységeket képesek elérni a szereplők, úgy forr a torkukra a nevetés. Ez drámai eszköznek sem utolsó: nézőként én is azt szeretem, amikor egyik pillanatban még nevetek, majd a következő mondattal pofon vágnak. Az ember mindig igyekszik megtalálni a dolgok fonákját: a keserűben a humorosat, és fordítva.

Crespo Rodrigo és Bartos Ági a Nem félünk a farkastól című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

A színészeknek ettől függetlenül nem lehetett könnyű dolguk ezekkel a szerepekkel. A humor ilyenkor nekik lehet egyfajta védekezési mechanizmus, hogy ne szenvedjék meg teljesen a próbafolyamatot, az előadást?

Valóban nem volt könnyű, de szerencsére egyikük sem akarta kímélni vagy elidegeníteni magát. Annak dacára sem, hogy pár hónappal ezelőtt például az egyik színész még kicsit „sajnáltatta magát”, miszerint most ő annyira boldog a magánéletében, teste-lelke nem kívánja azt a sok szenvedést, amivel a szerepe jár. Egyébként a próbafolyamat kapcsán muszáj megjegyeznem, hogy ritka az olyan, amikor az első perctől az utolsóig tükörsimán alakulnak a dolgok és nyugodt a légkör. Ez a mostani ilyen volt, mindenki rettentő elkötelezetten dolgozott, nekem meg jól esett a bizalmuk, remélem, meg is tudtam hálálni nekik. Kicsit kezdett is gyanússá válni ez az idill, a végén már azon gondolkodtam, hogy hol a hiba, mit nem veszek észre. (nevet)

Bár a vendéglátó házaspár valóban nagyon beteges játékot űz a vendégekkel és egymással, azért a történet során egyértelművé válik, hogy nagyon is emberi sors áll mögöttük. Ez adhat némileg felmentést a cselekedeteiknek?

Amikor elkezdtünk próbálni, Csilla (Bakonyi Csilla – A szerk.) rettentően megütközött azon, hogy Martha mi mindenre képes, amit ő soha az életben nem tenne meg. De amikor elkezdte beleélni magát a szerepbe, ő is megtalálta az igazságait. A nyilvános főpróbán úgy érezte, hogy némely jelenetnél szabályos gyűlölethullám árad felé a közönség soraiból. Emlékeztettem rá, hogy az elején pontosan így állt ehhez a karakterhez ő is. Ezen a folyamaton egyébként nekem is végig kellett mennem, mert csak úgy tudom elemezni a szerepeket a színészeknek, ha én is beleélem magam minden figurába. Ha ez megtörténik, akkor onnantól kezdve nem tudsz viszolyogni tőlük. Meg kell keresned magadban azokat az elemeket, amikkel rezonálni tudsz, így a végén teljesen más képet kapsz, mint a néző, aki először látja az előadást, és csak folyamatában, esetleg utána, a darabon gondolkodva kezdi megérteni őket.

Persze, ha objektíven nézem, akkor látom azt is, hogy a darab azt is megmutatja, hogy ha nem vigyázunk, szörnyeket tudunk csinálni egymásból egy párkapcsolatban. Amikor először történik ordibálás vagy tettlegesség egy kapcsolatban, azzal az adott fél átlépi az erkölcsi normát jelentő küszöböt, és onnantól kezdve ez már ismétlődni fog. Könnyen bele lehet csúszni a másik ellen való küzdelembe. A küzdelem oka mindig valamilyen sérelmet megtorlása vagy védekezés, és mint tudjuk, a legjobb védekezés a támadás. Ebben a darabban két olyan embert látunk, akiknek ezen a kapcsolaton kívül nem sok érték van az életükben. Pontosabban ez sem érték, de már annyira belegabalyodtak egymásba és a játszmáikba, hogy magukon kívül nincs senkijük. Felmerülhet a kérdés – főleg mai szemmel nézve, amikor boldog-boldogtalan válik –, hogy miért maradnak egy ilyen kapcsolatban emberek.

Crespo Rodrigo és Bakonyi Csilla a Nem félünk a farkastól című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Tényleg: miért?

Jelen esetben ez nagyon összetett. Martha és George egymásnak egyedüli méltó játszótársaik, illetve ebben a tétemelkedős örvényben egymás határait is feszegetik, miközben értékelik is a másik húzásait. A fájdalom, amiért nem működnek ugyanúgy a dolgok, ahogy a legelején, illetve az ezért való vágyakozás sokakat benne ragaszt egy kapcsolatban, mert szeretnék visszaszerezni azt az állapotot, ami korábban volt. Minél nagyobb a hiányérzet, az annál inkább befelé centrifugálja az embereket, mert el akarják érni azt, ami egykor jó volt. És közben sebzetten, megtépázott önbizalommal, elillant külső varázzsal talán maguk se hiszik, hogy bárki szerethetné őket. Elég csak körbenézni, máris látjuk, hogy manapság is hány ember él egy kívülről nézve rossz, mondhatni bántalmazó kapcsolatban.

A darab címére reflektálva: miért félünk az illúzió mentes élettől? Van olyan egyáltalán, hogy illúzió nélküli élet?

Ez jó kérdés, főleg egy rendezőtől, akinek az illúziógyártás a feladata! (nevet) Fontos, hogy az embernek milyen az önismerete, az önelfogadása, mennyire tudja szeretni magát. A legtöbben küzdenek azzal, hogy ez nincs teljesen rendben. De ha hajlandó vagy végigmenni azon a folyamaton, amelyben tényleg megvizsgálod magad, hogy ki vagy te, miben vagy jó, miben nem, és képes vagy elfogadni a hibáidat és kritizálni azt, amiben jó vagy, akkor leszel igazán őszinte magaddal szemben. Ezt pedig nem szeretjük. Sőt, az a tapasztalom, hogy minél intelligensebb valaki, annál jobban tud hazudni magának. Ha viszont veszed a bátorságot és őszintén belenézel a tükörbe, hogy megvizsgáld magad és fontos, hogy ezt el is fogadd, az adhat egy olyan illuzió nélküli képet, ami hasznos tud lenni.

Ugyanakkor ott van az is, hogy szerintem bizonyos szinten nem tudunk illuziók nélkül élni. Mondok egy példát: a szerelemre én magam is úgy tekintek, mint a leggyönyörűbb dologra az életben, ugyanakkor ennek van egy prózai magyarázata is. Ha én olyan feromonokat bocsátok ki, amire a másik fél reflektál és kialakul benne a szerelem érzete, akkor ennek a tudata elég illuzióromboló. Sokkal jobb elhitetni, hogy magamért szeret, nem egy biológiai mechanizmus váltotta ki belőle ezt az érzést. (nevet) Másfelől pedig ott vannak azok az illuziók, amelyekkel a saját életünket akarjuk felstilizálni, mert szürkének, eseménytelennek érezzük, vagy szükségünk van egy olyan világba történő elvágyódásra, ami nem az, amiben valóban élünk. Ezeknél viszont el kell kezdenünk mértékekről beszélni, hogy mikortól beteges, de ennyire mélyen ebbe a témában már nem mernénk belemenni, nem az én szakterületem. Az enyém a színház, és az biztos, hogy az életem nagyon szegényebb lenne a színház keltette illuziók nélkül.

Kiemelt kép: Guelmino Sándor (Fotó: Sipos Zoltán)