„Ha nem lenne örömforrásom a zene, akkor nem tudnám csinálni” – interjú Éri Mártonnal

Művészcsaládba született, de nem volt egyértelmű, hogy az ő útja merre megy tovább. Műszaki Főiskolára járt, és nyilván nem véletlen, hogy mégis a zene mellett döntött. Ahogy ő fogalmaz „nemcsak elültették, locsolták is a szüleim a virágot”.Legendának számító édesapja, Éri Péter mellett rengeteget tanult a kalotaszegi mesterektől is. Az idén pünkösdkor ismét megrendezésre kerülő III. KŐFESZT- A Szabad táncház rendezvénysorozat kapcsán kérdeztük Éri Márton népzenészt.

A kezdetektől állandó fellépői vagytok a KŐFESZT-es programoknak, az idei Szabad Táncház pedig veletek indul.

Rendhagyó műsorral indul az esemény, amelyben emlékezni fogunk Martin Györgyre, Éri Péterre, Toni Rudolf, kalotaszegi brácsásra, és Sára Ferencre is. Vetítésre kerül az a film, amit a Magyar Zene Házában vettünk fel, ami gyakorlatilag egy koncertfilm, a címe pedig az volt eredetileg, hogy Martin György, a néptánckutatás Bartókja. Ezt a címet, és a műsort, Salamon Soma, a Magyar Zene Házának népzenei programokért felelős szerkesztője álmodta meg. Ő kérte fel anno még édesapámat a koncert zenei rendezőjének, illetve egem, mert akkor sajnos a papa már meglehetősen beteg volt. S bár tervben volt, hogy részt vesz a koncerten zenészként is, sejtettük, hogy nem fog tudni már színpadra állni. A tanácsaival viszont még ellátott minket, hogy miképpen képzeli el ő ezt a nagyszabású műsort, amely Martin munkásságát hivatott bemutatni. Édesapám halála után egy kicsit át kellett a dolgozni a koncepciót, amihez a zenei részleteket, – az Állami Népi Együttes és az Erdőfű zenekar szolgáltatták a muzsikát –, felolvasott szövegekkel illusztráltuk. Ezek a szövegek Martin kortársainak a visszaemlékezései. Azt gondolom, hogy ez a program méltó kezdete lesz az idén már harmadik alkalommal megvalósuló nagyszabású rendezvénynek, miközben kiváló lehetőség az emlékezésre is egyben.

Csak itt lehetek veletek találkozni a rendezvényen?

Az első két nap lesz fellépésünk, és szokás szerint több helyszínen is muzsikálunk.

A sok fellépés mellett, ahol az év közben zenéltek, hol helyezkedik el nálad a Pünkösdkor tartott Szabad Táncház?

A Káli-medence alapvetően is a béke szigete, a Kőtenger számomra is a legszebb kifejezése a mozdulatlanságba ragadt tájnak és időnek. Nagyon sokat jártam oda gyerekkoromban a szüleimmel, akik nagyon szerették ezt a környéket, rengeteg időt töltöttünk Kővágóörsön, Balatonhenyén, nem messze azoktól a helyszínektől, ahol a Táncház programjai is zajlanak. Kicsit úgy is mondhatnám, hogy haza járok a környékre. A szüleim szerettek is volna venni házat a környéken, de papa nagyon tartott attól, hogy ha ilyen messze költöznek, akkor kevesebbet hívják majd muzsikálni. Ma már ez furcsának tűnik, mivel szinte nincsenek távolságok, de akkor ez még másképp volt. Amikor a technológiai fejlődésnek is köszönhetően minden távolság áthidalhatóvá vált, akkor költöztek Tordasra, és hagytak fel a fővárosi élettel. Ezt a házat a szüleink halála után sem adtuk el a testvéremmel, nagyon szívesen járunk oda mi is. Sőt, egyre többet vagyunk ott, és egyre fájdalmasabb hétvégenként visszajönni Budapestre. Kacérkodtunk a gondolattal, hogy esetleg mi is a Káli-medencébe költözünk, nagyon szeretem a környéket, és rengeteg szép és nosztalgikus emlék köt oda. Ahogy az egész környéknek, úgy a Szabad Táncháznak is van egyfajta speciális hangulata, ahol mindenki megtalálja azt a programot és helyszínt, amihez éppen kedve van, mert bőven van választék. Semmilyen kötöttség vagy elvárás nincs, a gyerekektől kezdve a lelkes idősebb korosztályig mindenki választhat a számára legszimpatikusabb lehetőségek közül. Külön pluszt ad az eseményhez, hogy akkor sincs baj, ha valaki nem ismeri mélyrehatóan a népzenét, néptáncot, népi kultúrát, mert könnyedén, bármikor lehet csatlakozni bármelyik programhoz.

Nektek a testvéreddel a zene kikövezett út volt? Olyan, ami egyértelmű?

Kulturális antropológusként végeztem, ki volt kövezve egy másik út is számomra. Illetve mondhatjuk azt, hogy családi elvárás volt, hiszen mindenki behatóbban foglalkozott valamilyen tudományterülettel. Nagymamám is etnográfus volt, édesapám néprajzot végzett, Martin Györgyöt pedig – aki édesapám nevelőapja volt –, talán nem kell senkinek bemutatni. De Éri István, az édesapja is az egyik legnevesebb régész-történész volt a maga korában. Nevéhez fűződik többek között a nagyvázsonyi vár teljes ásatása és rekonstrukciója. Szóval ily módon is van kapcsolatom a Szabad Táncházzal, ami kőhajtásnyira van a KŐFESZT-től, hogy autentikus legyek. Nekem egyébként alapvetően nagyon sokáig botfülem volt, nehezen és hamisan ment az éneklés, és nem is igazán érdekelt a népzene. Inkább a rock and roll volt az, ami először zeneileg megfogott. Anyukám nagyon sokáig próbálkozott velem, amikor mentünk óvodába, iskolába, mindig énekelt nekem, de ez valahogy nem ragadt rám akkor sehogy, pedig a szövegekre a mai napig emlékszem. Aztán az iskolában egyszer egyest kaptam énekből, amit édesapám megelégelt, ott fordult át bennem valami. Először is megijedtem, mert papát mindenhol ismerték és szerették, főleg a tanárok, emiatt ez a helyzet nagyon kellemetlen volt. Egyest kapni, pont ének-zenéből! Aznap édesapám elővette a buzukiját, és elkezdtük énekelni tanulni az egyszerűbb népdalokat. Ellátott a tanácsaival, én pedig az iskolában ötösre javítottam, mondhatni megmenekült a család hírneve, becsülete.

Egy egyes elég volt a sorsfordításhoz?

Igen, ez mindenképpen sorsfordító volt! Mert ott, akkor rájöttem, hogy nem tudok a mögé bújni, hogy az édesapám népszerű és ismert zenész, ez ugyanis rám nem vonatkozik. Belém hasított, hogy magamnak kell kikapargatnom a gesztenyét, nem lehet megúszni a felkészülést. 12 éves voltam, amikor megkérdezte, hogy nem akarok-e csellózni. Volt otthon cselló, bár nekem az addig nem tűnt fel. Apám eléggé szigorú volt, nem igazán lehetett neki nemet mondani, nem mintha kényszerített volna rá, hogy csellózak. Az üres húrokat kellett bezengetnem, azt gyakoroltam, hogy ne remegjen a kezem, és dinamikus hangot képezzek a vonóval. Olyannyira jól sikerült a gyakorlat, hogy végül órákon át kísérletezgettem, gyakoroltam. Rákaptam az ízére, ekkor írattak be az Óbudai Zeneiskolába, ifj. Csoóri Sándorhoz, aki akkor még a Muzsikás együttes egyik oszlopos tagja volt. Egyébként a testvérem később ugyanígy csellóval kezdte, és ő is Sanyinál kötött ki. Ez volt a családi út, és mi szépen lassan végigmentünk a ranglétrán.

Soha nem érezted ezt tehernek, elvárásnak?

Szerencsére nem muszájból kellett csinálni, azonban természetesen voltak hullámhegyek, hullámvölgyek. Amikor az ember rájön arra, hogy a csodagyerek titulus hamar elmúlik, hiszen amikor betölti a 18. évet, akkor a zenében is felnőttnek számít. Az már nem bírja el a nyekergést, a hamis hangokat és a mellébeszélést. Máig emlékszem, amikor ebben az időben Csoóri Sanyi szólt, hogy most kell eldöntenem, zenész lesz-e belőlem, vagy sem. „Pont a határán mozogsz, van, amikor nagyon rosszul csinálod, van, amikor meg le a kalappal. De azt, hogy hobbi szinten játszol, vagy zenész leszel, ezt csak te tudod eldönteni magadban”. Akkor úgy döntöttem, hogy zenész szeretnék lenni, de ez tényleg nem volt kényszer nálam soha, ez egy eszköz volt a kezemben ahhoz, hogy ha esetleg nem teljesítem be a tudományos pályafutásomat, akkor is legyen egy olyan dolog az életemben, amivel a jég hátán is megélek.

Több dolgot is csinálsz egyszerre, ami mind a zenéhez kapcsolódik.

Igen, az Erdőfű zenekar mellett tagja vagyok a Magos együttesnek, ez is több mint tízéves zenekar már, amivel szintén népzenét játszunk. Két éve pedig – igazából viccnek indult, de komoly lett –, létrehoztuk a Mártones zenekart, amiben nevéhez hűen csak Mártonok szerepelnek. Minden Marci más-más zenekarban játszik, mégis nagy öröm, ha találkozunk, és remekül kiegészítjük egymást. Ezek mellett rádióműsorokat készítek a Dankó-, és a Kossuth Rádióknak, és a Magyar Zene Házában fut egy sorozatom, cigányzenekarokat léptetek fel Muzsikusok kávéháza címmel, felelevenítve azt a városi hagyományt, amikor még minden étteremben cigányzenészek húzták a talpalávalót. Mivel már ez a műfaj is kihalóban van, ez egy értékmentő akció a részemről. Nemrég debütált a Folk­_ME, ez a Hagyományok Háza egy különleges zenei projektje, amely oktatási célból készült. Valójában hagyományos népzenei tartalom, digitális formában. Ennek a cigányzenészekre vonatkozó részét koordinálom Sólymosi Vince kollégámmal.

Munka, vagy öröm neked zenélni?

Ha nem lenne örömforrás a zene, akkor biztosan nem tudnám csinálni.

Álmodsz is zenével?

Mivel mostanában elég sok tragédia ért, nem túl vidámak az álmaim. Sőt, inkább elvont és érdekes álmaim vannak. Zenészekről szoktam álmodni, és nagyon furcsa, de pár éve volt egy érdekes jelenet, amiben egy zenész barátommal beszélgettem egy koncert után, aki a kezembe nyomott egy tökből kifaragott brácsát. Három húr volt rajta, és azt kérte, hogy vegyem át. Nem tudtam egy hangot se lefogni rajta, és álmomban szinte elsírtam magam, hogy ez hogy lehet. Rossz érzés volt, olyan mint amikor az ember álmában labdába akar rúgni és közben valahogyan mégsem találja el azt, vagy csak luftot tud rúgni. Aztán pár évvel később Zakopánéban muzsikáltunk, ahol egy helyi étteremben ott volt a falon egy tökből kifaragott vonós hangszer. A „brácsa”, amit álmomban láttam…

Nyitókép: Éri Márton (fotó: Steindl Gabriella)