Ha megszólalni fáj – Kritika A király beszéde előadásról

Nagyon népszerű dramaturgiai elem, már a népmesék is gyakorta éltek vele, nem csoda hát, hogy könyvben, filmen, illetve színpadon is sokszor köszön vissza az a körülmény, hogy a főhősnek meg kell küzdenie valakivel egy olyan szituációban, ahol kétséges, hogy az ellenfelet sikerül-e végül legyőzni.

Ennél már csak azt kedveli jobban a mindenkori közönség, ha egy szereplő a saját korlátaival kerül szembe, és azokat próbálja meg valamilyen módon áthágni. Különösen érdekfeszítő ilyenkor, ha a korlátokat valamiféle betegség vagy pszichés tényező idézi elő, mert az ember szeret hinni benne, hogy kellő akarattal talán minden testi és lelki zűr orvosolható, megszüntethető. Amennyiben pedig meg kell neveznünk egy másfajta, ám ugyanennyire népszerű tartalomtípust, akkor azok a történetek kerülnek előtérbe, amelyek különböző habitusú, társadalmi helyzetű, vagy világnézetű, tehát látszólag közös nevező nélküli, össze nem illő személyek között kialakuló barátságokról mesélnek, mert azokban a szituációban is van bőven fokozatosság, misztikum, megküzdés.

Létezik egy sztori, ami az előbb említett kétféle elemet megfelelő arányban ötvözi, és amelyért azért is könnyű rajongani, mivel nem fikció: a valóságban megtörtént. Megegyezhetünk abban, hogy a súlyos beszédfolytonossági zavar egy átlagember életét is nagyban megnehezíti, hát még egy uralkodóét. VI. Györgynek a második világháború hajnalán kulcsfontosságú nyilvános beszédet szükséges tartania, be kell jelentenie, hogy Nagy-Britannia hadat üzen a Harmadik Birodalomnak. Azzal mindenki egyetért, hogy nem mutatkozhat elesettnek és sebezhetőnek egy ekkora mérvű historikus pillanatban, érkezik hát hozzá Lionel Logue személyében egy fura ausztrál beszédterapeuta, hogy őt a  dadogásából kigyógyítsa.

A végkimenetel ha máshonnan nem is, A király beszéde című 2011-es filmből mindenki számára ismerős lehet hazánkban, mégis akárhány teátrum repertoárján felbukkan, mindenhol rendkívül sikeres a szintén David Seidler tollából származó színpadi változat. Csankó Zoltán színművész szinkronizálta VI. Györgyöt, azaz Bertie-t a filmes verzióban, nem csoda hát, hogy ugyanezt a szerepet Funtek Frigyes színházi keretek között is neki adta. Nem mondhatni, hogy az előzmények okán könnyebb lett volna számára a figurát alakítania, hiszen utóbbi játékmód teljesen más technikai megvalósítást kíván, mint egy szinkronmunka. Magyarországon egy évtizeddel ezelőtt a Kaposvári Csiky Gergely Színházban indult el a filmével azonos címet viselő dráma a hódítóútjára, a darabot a Szolnoki Szigligeti Színházban most karácsonykor játszották utoljára, a József Attila Színház viszont több esztendő után még mindig műsoron tartja.

A Székesfehérvári Vörösmarty Színházban 2023. december 16-án volt a premier, itt Bagó Bertalan rendező a társulat egyik fiatal színművészét, Kovács Tamást bízta meg azzal, hogy a beszédhibás Bertie-t megformálja. Látatlanban furcsának tűnhet ez a választás, mivel a színésznek van egy általános érvényű, kimondottan srác-jellegű vibe-ja, amit ő maga egy nők javára írható korkülönbség párkapcsolati vonatkozásait taglaló televíziós vígjátéksorozatban is kamatoztathatott az ottani karakter életre hívásával. A király beszédének uralkodójaként azonban a jelmezeknek (Vereckei Rita) sokat köszönhetően minden rá jellemző kölykösséget hátrahagy, és olyan erős arisztokratikus kisugárzást pakol pusztán a testtartásának, kiállásának, valamint az arckifejezésének megváltoztatásával magára, amelyet aztán szerep szerinti kiszolgáltatottságának pillanataiban is magáénak tudhat a teljes játékidő alatt.

Nem feltétel, hogy valaki az általa megszemélyesített történelmi személyhez külsőleg is hasonlítson, mivel elegendő, ha az adott színész a figura másolható jellegzetességeit, lelki alkatának sajátosságait, illetve úgy általában annak egyéni igazságát megtalálja. Az viszont egy érdekes tény, hogy a szerepet eddig Magyarországon alakító színészek, például Zayzon Zsolt, a már említett Csankó Zoltán, Hüse Csaba, Fila Balázs, Urházy Gábor László vagy Dósa Mátyás, és a fehérváriak Bertie-je, vagyis Kovács Tamás közül vonásait tekintve legteljesebben az utóbbi hajaz az egykori uralkodóra. A britek valószínűleg imádnák, az itthoni közönség persze ebben csupán egy jópofa momentumot lát, és a történet tartalommal való megtöltését kéri számon a közreműködőkön leginkább, bármelyik teátrumban is nézte vagy nézi meg az előadást. VI. György, azaz Bertie szerepe rendkívül összetett, hiszen az adott színésznek muszáj élettani szempontból hitelesnek hatóan kiviteleznie a dadogást, egy olyan beszédzavart, amely ráadásul eltérő mértékben és intenzitással jelenik meg a produkció valamennyi különböző dramaturgiai fordulópontján. Nagyfokú koncentráció, ösztönös arányérzék, technikai szempontú rátermettség, és/vagy pontos útmutatás szükséges hozzá, hogy ne fulladjon olcsó ripacskodásba az erre vonatkozó próbálkozás.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a delikvensnek egy fejlődés- vagy felnövéstörténetet is ábrázolnia kell mindemellett, ami megint egy igazán komplex vállalás. Kovács Tamás minden esetleges kétség ellenére az összes feléje támasztott követelményt teljesíti, így nem rendezői bátorságnak, hanem egyértelmű rendezői előrelátásnak tanácsos hívni azt a feléje irányuló elgondolást, amely alapján eljátszhatja a Fejér vármegyei teátrumban VI. György királyt. Szinte biztos, hogy hozzá hasonlóan mindenki, aki eddig Bertie-ként megmutatkozhatott, kialakított a figurával kapcsolatban valamiféle szentimentális kapcsolódást, a darab Szigligeti Színházbéli változatától nemrégiben elbúcsúzó Dósa Mátyás például nagy szívügyének nevezte az előadást.

A Vörösmarty Színház saját verziója, amely jelen írás középpontjában áll, felnagyítja a darab történelmi vonatkozását, ami egy dicsérendő ismeretgyarapító megoldás, ám a sztori enélkül a szándék nélkül is megáll a maga lábán, hiszen azt sugallja, hogy mindenkinek megvan a saját dadogása, csak valakiét lámpaláznak, másokét az érdekérvényesítési képesség teljes hiányának, vagy mondjuk étkezési zavarnak hívják. A közös bennük, hogy fontos keresni ellenük a megoldást: bármi is gátolja a mindenkori előrehaladást, meg kell próbálnunk tenni érte, hogy tompítsuk vagy megszüntessük az életünkre gyakorolt negatív befolyást. Persze ez óriási elszántságot igényel, és sosem megy egyedül, A király beszéde című produkcióban is szerepel egy egészen addig ismeretlen módszerekkel dolgozó beszédtanár, akit Gáspár Sándor alakít, a lehető legtermészetesebben láttatva a kettősséget, amit a figura magában hordoz, miközben a főszereplő szolgálatába áll.

Lionel Logue látszólag magabiztos, független, és pont, mint az uralkodó, ő is saját szabályrendszerrel operál, valójában azonban ugyanannyira esendő, mint a tanítvány, és ebből a szituációból fejlődik ki aztán egy nem mindennapi logopédiai eredmény, meg egy hasonlóképpen különlegesnek mondható barátság. Pedig a dadogásban érintett személy gyakran tartózkodik a kommunikációtól, mert fél a kudarctól, úgy mondják, logofóbiás, ez az állandó bizonytalanság pedig hangulatingadozáshoz vezet, ami a történet szerint kettejük között jó pár megejtő, önironikus, vagy éppen humoros pillanatot generál. A beszédzavart okozhatta/elmélyíthette az uralkodó esetében a balkézről jobb kézre való erőszakosabb átszoktatás, a szülők által nyújtott érzelmi stabilitás hiánya, a bátyjához való állandó hasonlítgatás traumája, vagy a speciális társadalmi helyzetéből fakadó túlzott elvárás, de nem is az okok feltárása, hanem az az út az izgalmas, amely során lassan hagyja leomlani a maga köré épített falakat a főhős, és befogadóvá válik a változtatás igénye iránt.

Még meg sem szólal, de a Domján Edit-díjas Kiss Diána Magdolna Lionel feleségeként ki is teríti a kártyái közül az ő személyes aduászát, azt, hogy van valami klasszikus az arcberendezésében, ami okán a világ összes századelői, vagy annál régebbi korokat megidéző történetében garantáltan szerep várhatna rá. Intenzív drámai erő nélkül persze semmit nem érne ez a tulajdonság, ám rendelkezik olyannal, így A király beszédében is hangsúlyosabbá növeszti a saját feladatát. Kricsár Kamill nem csupán Canterbury érsekét hozza, egy másik módon szintén kötődése van az előadáshoz, a székesfehérvári verzió zenéiért is ő felel, ahogyan az más daraboknál, például az Apacsok esetében ugyancsak előfordult már. Ladányi Júlia a yorki hercegné jelmezébe bújva rideg és protokolláris, ha a helyzet úgy kívánja, ám emberi oldala is van, ami kellően megmutatkozik a férjével, Bertie-vel való kapcsolatában. Nem szükséges mindkét felvonásban színpadon lenni ahhoz, hogy emlékezetessé váljon egy alakítás, Trokán Péter a tökéletes példa rá, hogy rövidke felbukkanása Bertie apjának szerepében képes nyomot hagyni a közönségben, méghozzá olyannyira, hogy ha nem jelenik meg a tapsrendben a színművész, akkor személyét a nézők hiányolhassák. Ha pedig napjainkra már a teátrumok világában is fontos az ilyetén kapcsolattartás, elgondolható, hogy mennyire grandiózus jelentőségű volt egy rádiós beszéd abban a korszakban, amikor a nép az uralkodótól minél nagyobb személyes jelenlétet várt. 

Kiemelt kép: Jelenet A király beszéde című előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)