„Ha megmaradunk abban a szerepben, amiben voltunk, akkor igazából előbb-utóbb már csak eljátsszuk önmagunkat” – interjú Hárs Barnával

Hárs Barna a Meg Egy Cukorka énekes-gitárosaként vált ismertté a magyar alter fronton. A zenekar tavalyi feloszlását követően, Barna pontosan egy évvel később teljes gőzzel beindította a szólókarrierjét. Január óta havonta jelentkezik új számokkal, ezzel felvezetve az év végén érkező 12 számos albumát. Beszélgetésünk során sok témát érintettünk: volt szó az eddig megjelent dalokról, az áprilisban érkezőről, jövőbeni együttműködésekről és még a Rolling Stonesról meg az Oasisről is. Sok más friss és befutott magyar előadó dalai mellett Hárs Barna új számaival is találkozhattok a péntekenként frissülő POPZAJLÁS lejátszási listánkon.

Az Instagramra kiírtad, hogy zenekart toborzol magad mellé. Ez a jövőben mennyire fogja befolyásolni az alkotási folyamatot?

Megmondanám őszintén, de nem tudom. A dalszerzésben meg a stúdiózásban egyelőre nem számolok azzal, hogy bárkit bevonnék. Maximum Ádit, a dobos srácot, akivel már elkezdtünk zenélni. De, ha véletlenül összejönne pár olyan ember, akik nagyon inspirálóak, akkor nem elképzelhetetlen, hogy ők is helyet kapnak ebben a folyamatban. A kiírásban van azért egy kis lustaság is. Még az előző zenekarral voltak olyan helyzetek, hogy zenésztársakat kellett keresni, és azért az nagyon kimerítő. Kicsit belefáradtam az utóbbi években abba, hogy mások után rohangálok, úgyhogy ezt az egész szólókarrier ügyet is próbálom úgy csinálni, hogy minél kevésbé kelljen. Inkább megpróbálok élni az adódó lehetőségekkel. Egyébként tök sokan írtak már – nyilván ebből majd szelektálni kell, mert vannak komolyan vehető, meg kevésbé komolyan vehető arcok.

Az újonnan megjelent számokat NYPE-pal készítitek, aki a Jägermeister Hangadó egyik győztese is lett. Várható kreatív együttműködés?

Volt már róla szó a recording sessionök alatt, hogy lehet csinálunk majd valami közöset is. Most nyilván a fő cél, hogy az én dalaimmal foglalkozzunk, de szeretem a zenéjét, mert szerintem nagyon inspiráló, amit csinál. Egy kreatív alkotói folyamatban a legfontosabb az, hogy érezzük zeneileg egymásnak az energiáit, és úgy tűnik, ez megvan – remélem ő is így érzi –, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit hoz a jövő.

Korábban azt mondtad, hogy el akartad engedni a retrózós vonalat, ami átszövi a magyar alter zenét. Valamilyen szinten mégis leginkább a ’90-es évek britpopjának stílusjegyeit képviselik a számaid. Hogyan kell érteni ezt a modernizációt?

Én ezt nagyjából a hangszerelésre, meg a hangzásra értettem, mert a mai napig olyan zenéket hallgatok, amik erre a britpop vonalra épülnek, még ha nem is gondolná az ember egyből. Mondjuk, ott van Miley Cyrusnak az Endless Summer Vacation című lemeze – ezt például elég érezhetően a Beatles inspirálta. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy Miley Cyrus nagy Beatles fan lenne, de azok a producerek, akik csinálták neki a lemezt, biztosan sokat táplálkoztak ebből a zenei világból. Ilyen formában én se tudom, meg nem is akarom kiirtani a saját művészetemből azt, ami mindig is a legjobban inspirált. Csak már nem úgy képzelem el ezeket a dalokat, hogy mindent muszáj egyszerre feljátszani a stúdióban, meg azon se stresszelek, hogy ezek élőben hogyan fognak megszólalni. Nekem ez nagyon megkötötte a kezemet, most meg azért sokkal több terem van a kísérletezgetni. Hogyha még mindig a Meg Egy Cukorkában játszanék, akkor már nem lennék önmagam, mert – bármennyire is paradoxikusan hangzik – szerintem az ember akkor tud önmaga lenni, hogy ha folyamatosan változik. Hogy ha megmaradunk abban a szerepben, amiben voltunk, akkor igazából előbb-utóbb már csak eljátsszuk önmagunkat. Ebbe szerintem nagyon sok magyar zenész és dalszerző beleesik, nem mernek továbblépni abból, amik ők sokáig voltak.

Eddig három számod jelent meg: egy grandiózus ballada, egy őszinte vallomás és a legutóbbi dal, a Nem képében a másik kettőhöz képest, sokkal könnyedebb hangvételű, önironikus szingli himnusz, ami a Meg Egy Cukorkában írt szövegeidet idézik. Várható még hasonló dal?

Szerintem ez a fajta játszi könnyedség nem lesz jellemző az idén megjelenő dalokra, mert ez egy másik korszakból lett átemelve. Ez egy olyan dal, amit már nagyon sok ideje játszom egy szál gitárral, és a közönség mindig számonkérte, hogy miért nincsen felvéve. Úgyhogy fontosnak tartottam, hogy ez mindenképpen meglegyen, de nem hiszem, hogy ezen a vonalon maradnék. Ez már egy érettebb korszak, sokkal kevésbé naiv. A Felnőttnek Lenni dalom fordulópont volt az életemben: naivitásból a valóságba való átfordulás. Kicsit féltem is kiadni, mert amikor az ember ennyire személyes dolgokat mond ki dalszövegben, megvan a veszélye, hogy elküldenek érte a picsába, hogy mégis, hogy van pofám nekem ilyeneket mondani.

Igyekszem olyan dolgokról írni, amiket mindig érvényesnek tartok, ami valószínűleg egy lehetetlen küldetés. A Nem dalszövege is a hétköznapjaim csupán 5-10 százalékában érvényes, mert egyébként meg imádom az életemet. Ilyenkor bennem van egy furcsa ambivalens érzés, hogy hazudok-e, hogyha Hárs Barna néven kiadok egy ilyen szöveget. Most azt gondolom, hogy nem. Volt egyébként egy dalom, ahol ugyanezt éreztem, még a Meg Egy Cukorka-korszakban. Az első demónkon volt rajta a Te nyomd el című dal, és annak az a refrénje, hogy „Ne legyél boldog nélkülem”. Ezt így éreztem, amikor ezt a sort leírtam. Nem gondoltam mindig így, sőt most se kívánom ezt annak a bizonyos hölgynek, de van úgy, hogy kurvára dühösek vagyunk és elküldjük a másikat a picsába. És attól még, hogy egy óra múlva már nem gyűlölöm, attól még abban a pillanatban gyűlöltem. Eltelik egy kis idő, kidühöngöm magam, és már nem lesz igaz a sor, amit korábban leírtam. De abban a pillanatban igaz volt. Viszont egy dal mindig igaz, amikor megszólal.

A zenei életben sajnos vagy nem sajnos megszokott dolog, hogy egy csapat nem tud már úgy működni, mint az elején, és ilyenkor külön utakon folytatják karrierjüket a zenészek. Romantikus típusként elmerengtél már, hogy a te szólókarriered melyik nagy együttes helyzetéhez lehetne hasonlítani? Sikerült erőt merítened valakinek a sztorijából?

Nem tudom, egyébként ezen sose gondolkoztam még. Volt időszakom, amikor kerestem a saját életemet az idoljaimnak az életében, de aztán ez elmúlt és most már egyáltalán eszembe se jut, hogy ilyen szinkronicitásokat keressek a nagy példaképeimmel. De egyébként, ha így teszed fel a kérdést, akkor rögtön eszembe jut a Beatles történetéből, amikor Paul McCartney kilépett a zenekarból. Valószínűleg hasonló dolgokat érezhetett, meg hasonló dolgokon mehetett keresztül, mint amikor én kiléptem, de ebbe még így soha nem gondoltam bele.

Elárulsz valamit az áprilisban megjelenő dalodról?

Ez egy olyan dal lesz, ami még a Lángoló Pillanatért-hoz képest is nagyon modern. A hangzása, a ritmizálása, meg amilyen gitár fel lett játszva, az hozzám képest mind nagyon modern. Szerintem ezt írtam utoljára, legalábbis ebből a tizenkét dalból, amit idén fel akarok venni. Nagyon mélyen énekelek benne, ami rám egyáltalán nem jellemző, úgyhogy ez számomra egy teljesen új korszakot nyit meg zeneileg, és lehet, hogy ez lesz az a dal a tizenkettőből, ami a legkevésbé elvárt tőlem. De akinek eddig mutattam, mind azt mondta, hogy ez az eddigi legerősebb: úgy van benne egy változás, hogy az egyáltalán nem váratlan, hanem nagyon szépre csiszolt, Hárs Barnás dolog. Most egyébként el is szégyelltem magamat, ezek után már kurvára félek kihozni, de nem baj. Azt érzem, hogy ez egy mérföldkő is lehet.

Ez egy olyan dal, ami teljesen nihilben született, szóval nem gondoltam, hogy valami nagy dolgot csinálok, hanem egyszerűen csak gitározgattam. Éppen akkor kaptam vissza a jazz gitárom és ahogy hazavittem, elkezdtem rajta játszani, és jött magától ez a dal. Nagyon gyorsan megírtam a szövegét is – egyfajta kiüresedett bölcsesség vibe-ja van, ahogy én elképzelem a megvilágosodást. Azt, hogy milyen a világ, és az elfogadása annak, hogy voltak elvárásaink, de már rájöttünk, hogy ebben ennyi van, és ebből kell kihozni a legtöbbet. El kell fogadni, hogy ennyit tartogat számunkra az élet. Jobb, hogyha nem vágyakozunk olyan dolog iránt, ami nem lehet soha a miénk, hanem inkább megpróbáljuk a meglévőkben meglátni a szépet.

Ez a dal egy nagy csalódás az emberiségben és saját magamban. Azt érzem, hogy már úgy vagyunk szomorúak, hogy nem is tudunk sírni sem, hanem egyszerűen csak elemészt minket a kiábrándultság. Mintha elfogadtuk volna, hogy egy vonaton ülünk, ami zakatol egy szakadék felé, de már olyan sok ideje megyünk, hogy mostanra teljesen kisírtuk magunkat. Tudjuk, hogy mindennek vége, és semmi esélyünk küzdeni, de inkább csak kiüresedettség van bennünk, és azt érezzük, hogy ki kell hozni még ebből az életből, amit lehet. Szerintem most ebben van az emberiség.

Júliusban ismét összeáll az Oasis. Lehet rólad tudni, hogy nagy hatással voltak rád, még egy rögtönzött tribute zenekarban is játszol, a Wunderbaumban. Megpróbáltál jegyet szerezni?

Nem. Az az igazság, hogy én nagyon lassú vagyok az ilyenekben, és mire észbe kaptam, már az összes jegy elment. Aztán meg elkezdtem letenni róla. Most úgy vagyok vele, hogy ha mondjuk Agócs rám ír, hogy most lehet venni, akkor szívesen megveszem, de nem vágyok erre feltétlen. Biztos tök nagy élmény lenne, de már megöregedtek, és én is kijöttem már az Oasis korszakomból. Szívesebben mennék el egy Rolling Stonesra. Nekem a Rolling Stones mánia nagyjából 14 éves koromtól tart – a mai napig. Ma is két dalt meghallgattam, ahogy jöttem ide, nem nagyon tudom őket megunni. És nemcsak a régi dalokat, hanem igazából azokat is, amiket mostanában csinálnak. Vannak olyan dalok az új lemezükön, amiket sokkal frissebbnek érzek, mint Noel Gallaghernek bármelyik dalát az utóbbi tíz évből. De voltam például a Szigeten Liam-koncerten, és tökre sajnáltam, hogy csak Oasis dalokat játszottak. Liam munkásságából is most már sokkal jobban szeretem a szóló számait. Szóval nekem már ez az összeállás nem akkora izgalom.

Kiemelt kép: Hárs Barna (Fotó: Kovács Milán)