„Ha kíváncsiak vagyunk egymásra, akkor születhetnek igazi kapcsolatok” – interjú Ullmann Mónikával

Egy egykori Broadway-táncosnő és egy autista férfi szép és érzékeny történetét mutatja be a Táncórák című színdarab, Mark St. Germain műve, mely a Rózsavölgyi Szalonban lesz látható. Az autista férfit Józan László, a táncosnőt Ullmann Mónika alakítja, aki maga is sokáig táncolt. A próbafolyamat közben szakított ránk időt a színművésznő, akivel karakteréről, a szereplők egymáshoz fűződő viszonyáról és az autizmusról is beszélgettünk.

Már a figurád neve is különleges, Senga…

Valójában Agnes, csak a nagynénikéje zavarában fordítva írta rá a nevét a születési anyakönyvi kivonatára, így lett Senga, és így is maradt.

Senga egy volt Broadway-táncosnő.

Aki feltette az életét a táncra, de elütötte egy autó, aminek következtében megsérült a térde, és mivel van egy örökletes betegsége, nem lehet őt megműteni. Egyébként rutinműtét lenne, ha nem róla lenne szó. Emiatt dühös, teljesen tanácstalan és tehetetlen, bezárkózott a kis lakásába és minden kapcsolatát leépítette. Együtt élt barátjával, Frankkel, de őt is elmarta maga mellől, és az a rögeszméje, hogy márpedig ő addig megy, amíg nem talál egy orvost, aki hajlandó megműteni ezzel a veleszületett betegségével együtt. Persze, egy orvos sem vállalja a beavatkozást. Ez viszont őt nem érdekli, ahogy a rögeszméjén kívül semmi más sem, nincs más célja az életének.

Egészen addig, míg be ne csönget hozzá egy idegen.

Igen, ebben a mélypontban találja meg őt a szomszédja, Ever, akivel – bár két emelettel fölötte lakik – még sosem találkoztak. Ez a férfi egy nagyon magasan kvalifikált autista egyetemi tanár, aki teljesen egyszerű kéréssel fordul Sengához: tanítsa őt meg táncolni, mert lesz egy gálaest. Ever viszonylag magas összeget ajánl Sengának, aki el is vállalja az oktatást.

Senga csak a pénz miatt áll rá a tanításra, vagy vonzza az ismeretlen, az, hogy a férfi kicsit más, mint ő?

Mikor igent mond a kérésre, még nem tudja, hogy a férfi autista, csak az erőszakosságát látja, így arra gondol, ha elvállalja, hamarabb szabadul. Akkor kezdi el érdekelni a „feladat”, amikor kiderül, hogy a férfi autista, mert kíváncsi lesz az ő világára. Hiszen mindenkinek van valamilyen sztereotip képe az autistákról, hogy jaktálnak (előre-hátra ringatja a felsőtestét – a szerk.), hogy nem tudnak kommunikálni, hogy magukba fordulnak és elzárkóznak a világ elől. Persze, van ilyen is, de ahogy mi is sokfélék vagyunk, úgy az autizmusnak is számos variációjával találkozhatunk.

Abból, ahogy mesélsz a karakteredről, illetve Ever figurájáról, akit Józan László alakít, úgy tűnik, nagyon közel áll hozzád a darab.

Már akkor nagyon tetszett, amikor elolvastam, és annak is nagyon örülök, hogy a Rózsavölgyi Szalonban játszhatom. Láttam már több előadást itt, és vágytam ide.

Számodra mi a mondanivalója a darabnak?

Sokan úgy gondolkoznak, hogy vannak az egészségesek és vannak a „sérült, beteg” emberek. Én viszont azt gondolom, nincs ilyen éles határ, és a darab is ezt mutatja. Az én karakterem elvileg egy teljesen egészséges nő, csakhogy az élethelyzetéből fakadóan szembetalálkozott egy olyan problémával, amelyet nem tud megoldani, amelyen nem tud továbblépni. Egy „normális” gondolkodású ember feldolgozza a traumáját, azt, hogy balesetet szenvedett, majd megfogalmaz egy B-tervet és kitalálja, mihez tudna kezdeni. Senga viszont képtelen erre. Hányszor látunk ilyet az életünkben is? Vagy gondoljunk csak a szokásainkra: meddig normálisak és mikor kezdenek mániává válni? Sokfélék vagyunk, és ebbe a sokféleségbe férnek bele az autisták is. Ha megvan bennünk a kíváncsiság a másik iránt, ha fel tudunk tenni kérdéseket, amelyek valóban érdekelnek minket és amelyekre a válaszokat valóban meghalljuk, akkor születhetnek igazi kapcsolatok.

Egyértelmű, hogy ki segít kinek? Senga Evernek, vagy esetleg fordítva?

Úgy tűnik, hogy én segítek neki, de valójában ő segít nekem. Egymásra vagyunk utalva.

Az, hogy támogatjátok egymást, a próbafolyamatra is jellemző?

Dicső Dániel, a rendező nagyon jól vezet minket, de mi is nagyon figyelünk egymásra Lacival. Mind a kettőnknek rettenetesen tetszik a darab, nagyon bízunk benne, szeretnénk minél többet kihozni belőle. Szeretem próbálni.

Pedig Józan Lászlóval most dolgozol először együtt.

Sőt, még személyesen sem találkoztunk, csak júniusban, amikor elolvastuk és átbeszéltük a darabot, majd nyár után most, amikor elkezdtünk próbálni. Értjük egymást és megbízunk a másikban.

Pár nappal ezelőtt részt vett a próbán Stefanik Krisztina autizmus-szakértő pszichológus, terapeuta. Miben segítette a munkátokat?

Megmutattunk neki egy nagyon intim jelenetet a darabból, mert mindannyian kíváncsiak voltunk arra, hogy hiteles-e. Azt mondta, teljesen, sőt találkozott is ilyen esettel. Egyébként az egész darabot elolvasta, mert szerettük volna tudni, hogy a jelenetek valósághűek-e, vagy csak dramaturgiai fogások. Mindent hitelesnek talált, ami nekem nagyon sokat jelent. Az én karakterem megformálásában nyilván nem segített szakértőként, de annyit azért mondott, hogy nagyon jól kiegészítjük egymást Lacival.

E darab esetében felmerülhet a tánc gyógyító ereje?

Ebben az esetben nem igazán, mert itt arról van szó, hogy már egy érintés is problémát okoz, Laci figurájának még egy kézfogás is gondot jelent, nemhogy az, ha valakivel táncolnia kell. Hiszen a tánc testi kontaktust feltételez, még akkor is, ha gyors táncról van szó. Emiatt messzebbről indulunk, miután mindez kiderül, végtelen nagy türelemmel.

Senga hogyan viszonyul az autizmushoz?

Az a legcsodálatosabb a figurámban, hogy ő nem kezeli ezt nagy problémaként. Természetesen áll hozzá, és ez segít Evernek. Mindenre rácsodálkozik, közvetlenül viselkedik vele, nem betegségnek tartja, nem sajnálkozik.

És hogyan viszonyul Ullmann Mónika az autizmushoz?

Találkoztam már autistákkal, és ugyanez a kíváncsiság volt meg bennem is.

Szijjártó Anita írása

Kiemelt kép: Gordon Eszter