Január közepe óta látható a tatabányai Jászai Mari Színházban a Kétely című előadás. John Patrick Shanley Pulitzer- és Tony-díjas drámája egy sor izgalmas kérdést vet fel a nézők számára. Szól rögeszmékről, előítéletekről, tévedhetetlenségről, a bizonyítékok híján való ítélkezésről. A hitről, arról, hogy miben és kiben hihetünk. Hogy hányfajta kétely van, és vajon létezik-e egészséges, vagy mérgező változata? Többek között ezekről a kérdésekről is beszélgettünk az előadás rendezőjével, Guelmino Sándorral.
Mi fogott meg legelőször a történetben, ami miatt úgy döntöttél, hogy szeretnéd megrendezni ezt a darabot?
Sokakhoz hasonlóan én is a filmmel találkoztam először, bár az nem mostanában volt. Éppen ezért nem tudom megmondani, hogy mi ragadott meg benne, de arra emlékszem, hogy nagyon hatott rám. A krimiszál, vagyis, hogy igaz-e az atyával kapcsolatos gyanú, végig lekötött, jók voltak a színészi alakítások és a téma is, amivel foglalkozik, megérintett. Egy nő meggyőződéssel állít más emberről valami borzalmasat. Ez akárhonnan is nézem, egy karaktergyilkosság – hiszen ha ártatlanul vádolnak meg valakit, abból iszonyatosan nehéz kikerülni –, amire egyre több példát látunk manapság. Abból, akit megvádolnak, sokszor pont ugyanolyan reakciókat vált ki ez a helyzet akár ártatlan, akár bűnös, és olyan ember esetében, akit nem ismerünk közelről, valószínűleg örökre bennünk marad a kétely, hogy mit is tett valójában. A kétely szó kapcsán pedig óhatatlanul eszembe jutott, hogy mennyiféle kétely létezik a világban: van a saját magammal és van a másokkal szembeni (ezeknél eleve izgalmas kérdés, hogy van-e egészséges mértéke), de van, amikor töretlenül hiszel valamiben, de ez a hit egy adott ponton megrendül. Nagy kérdés, hogy amiről feltétel nélkül hisszük, hogy helyes vagy jó, azt hajlamosak vagyunk revideálni vagy csak szüntelenül mondjuk a magunkét? Ebben a műben a két főszereplő – Flynn atya és Aloysius nővér –sarkosan képvisel két különböző világnézetet és mindkettőjük rendíthetetlen. De az igazi főszereplő a fiatal apáca, James nővér, aki a kettő között őrlődik és végül tönkre is megy kettejük harcában.

Crespo Rodrigo és Bakonyi Csilla a Kétely című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)
Ahogy a filmben, úgy a darabban sem kerül kimondásra az igazság. Neked első alkalommal volt határozott véleményed Flynn atya bűnösségét illetően, és ha igen, ez változott az alatt az idő alatt, amíg foglalkoztál a darabbal?
Most már csak valószínűsíteni tudom, hogy a film vége felé hajlottam arra, hogy bűnös. Amikor elkezdtem foglalkozni a darabbal, akkor evidens volt, hogy a gesztusokban és a mondatokban is megmutatjuk a prót és a kontrát, hogy a nézőt ide-oda billegtessük. Ahhoz, hogy egy ilyen darabot megcsinálj, már az elején kell egy megállapodás a papot játszó színésszel, hogy mi az igazság, és bármelyik megoldást is választjuk, akkor is gyanúsan kell viselkednie, ettől működik a krimiszál. Amikor a fővilágosítónk először nézte meg a darabot a próbán, azt mondta, hogy az ő fejében három különböző verzió is él, hogy mi történhetett. Ez baromira megnyugtató volt számomra. Az pedig, hogy a nézők hogyan döntenek, szerintem nagyban függ attól, hogy ki mit élt át addig, kinek mi vagy ki lesz szimpatikus a műben. Érdemes lenne az előadás végén egy olyan szavazást tartani, mint a Terrornál (ebben az előadásban a nézők döntik el, hogy a főszereplő bűnös vagy sem – A szerk.). Rodrigo (Crespo Rodrigo, a Flynn atyát játszó színész – A szerk.) általában abból szűri le, hogy ki ítéli el őt, hogy amikor a búcsúbeszéde után lemegy kezet fogni néhány nézővel, akad, aki nem nyújt neki kezet vagy nem viszonozza azt.
Szerinted evidens volt a szerző részéről, hogy a történet egyházi közegben játszódjon? Hiszen az emberek egy része még mindig tisztának, szentéletűnek tekinti a papokat, miközben tudvalevő, hogy a papi pedofília évtizedes probléma szerte a világban.
Ez egy jóval összetettebb kérdés, hiszen bármilyen foglalkozást űz az ember, megvádolhatják valami főbenjáró bűnnel. Sőt, tulajdonképpen azzal, hogy a történet egy ennyire zárt közösségben játszódik – ami a nézők nagy részének teljesen idegen –, megvan az esély, hogy a nézők eltartják maguktól. Sokkal jobban hat, ha megérzik, hogy az adott probléma bárhol és bármikor előfordulhat, és remélem, hogy ezt a mi előadásunk is erősíti. Itt ugyanis nemcsak egy papról van szó, hanem egy tanárról is, márpedig, aki gyerekekkel foglalkozik, annak jóval nagyobb a felelőssége minden tekintetben. Az atya és a nővér közötti alapvitát pedig nem is a pedofília gyanúja adja, személyükben a konzervatív, illetve az emberközpontúbb, liberális oktatási szemlélet csap össze. Ugyanakkor – hogy ténylegesen válaszoljak a kérdésre – igen, az egyházi közeg által bekerül egyfajta autoritás-kérdés is a történetbe. Aloysius nővér is erősen képviseli azt a nézetet, hogy az egyháziak különbek a hívőknél.

Crespo Rodrigo, Bakonyi Csilla és Urbán-Szabó Fanni a Kétely című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)
Bakonyi Csilla korábban azt mondta, hogy szerinte Aloysius a darab végén az egész hitet kérdőjelezi meg. Ezzel mennyire értesz egyet?
Teljes mértékben. Azzal, hogy behoztam a bábos vonalat az előadásba, pont ezt szerettem volna erősíteni. Amikor James nővért is megtöri, bedarálja, akkor Fanni (Urbán-Szabó Fanni, James nővér szerepében – A szerk.) önmaga helyére egy bábot tesz. Amikor Aloysius rádöbben, hogy a „szent” háború, amit folytatott, milyen (nem várt) következményekkel járt, összeomlik. Szerintem az eredeti műben sem az atya bűnösségében kezd el kételkedni, hiszen az utolsó pillanatig acélosan képviseli ezt az álláspontot. Ahogy haladunk előre a történetben, érezhető, hogy az egyházi hierarchiával, működéssel kapcsolatban kezd elégedetlenkedni, a felépítménybe vetett hite kezd meginogni.
Viszont ő maga is szembe megy a saját eszméivel, amikor hazudik, hátha így le tudja buktatni az atyát. Ebben az esetben mondhatjuk, hogy a cél szentesíti az eszközt?
Tegyük a szívünkre a kezünket: ha hiszünk valamiben, hogy az jó, akkor a végsőkig elmegyünk annak érdekében, hogy elérjük a célunkat. Aloysius szeme előtt pedig egyetlen cél lebeg: meg kell szabadítani a gyerekeket a további abúzustól. Ha ezt nézem, akkor ezért egy kis hazugság nem ár. Valószínűleg hasonló helyzetben én is így cselekednék. Az már egy más kérdés, hogy neki semmi bizonyítéka nincs az igazára, így viszont felmerül megint csak a kérdés: lehet kétely nélkül ítélkezni? Az, ha pusztán az emberismeretem és a tapasztalataim alapján meg vagyok valamiről győződve, feljogosít arra, hogy tönkre tegyem egy másik ember életét?

Danis Lídia és Bakonyi Csilla a Kétely című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)
Azt gondolom, hogy a darabban nem ennek az ügynek a megítélése lesz a legmegosztóbb, hanem egy negyedik karakter, a gyermek édesanyja, Mrs. Miller, akinek elég súlyos mondatok hagyják el a száját, amikor azzal érvel, hogy mindegy mi történt, mert a fia úgyis meleg.
Emlékszem, amikor az Orlai Produkciós Iroda előadásán elhangzott ez a mondat, akkor a nézőtéren hangos kacajra fakadtak a nézők, ami nyilván a megütközésnek tudható be. Én nagyon szeretem azt a jelenetet, szerintem is az a találkozás a mű csúcspontja, és Lidi (Danis Lídia, Mrs. Miller megformálója – A szerk.) szépen is játssza. A darab cselekménye az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején játszódik, az eredeti történetben pedig Millerék színesbőrűek – vagyis sejthető, hogy milyen körülmények között élnek. Éppen ezért csodálatra méltó ebben az anyában, hogy minden nehézség ellenére megpróbálja kimenteni a gyermekét abból a közegből, amiben nekik kell élniük, hogy jobb jövőt biztosítson a számára. Az, hogy szemet huny az abúzus felett, valahol érthető, mert nem lát más esélyt arra, hogy a fiának jobb életet teremtsen. Másrészről viszont teljesen összekeveri a homoszexualitást a pedofíliával, amire az elmúlt időkben itthon is láttunk példát több alkalommal. Pont ettől lesz izgalmas ez a karakter, hogy mind a gondolkodásában, mind a tetteiben van jó és rossz, közben ő maga félúton áll az egyértelmű végletek között.
Itt viszont megint vissza kell kanyarodnom az előbbi „a cél szentesíti az eszközt”-elvhez, még ha tágabb értelemben is. Hiszen az anya gyakorlatilag feláldozza a gyerekkort egy reménybeli sikeres felnőttkorért.
Mrs. Millernek színesbőrű, akkoriban másodrendűnek tartott emberként rengeteg bántalmazást, megaláztatást, kirekesztést kellett elviselnie. Éppen ezért neki nem is tűnik fel, hogy az abúzus akkora ügy lenne, tekintve, hogy neki is mennyi mindent kellett kibírnia összeszorított fogakkal. A történetben a fia az első színesbőrű diák abban az iskolában, így eleve azzal számolt, hogy majd bántani fogják. Kvázi ezzel indította őt útjára, csakhogy a bántalmazás máshonnan jön. De hangsúlyozom, hogy ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelmű választ adni, mert nem létezik olyan. És itt vissza is kapcsolok a beszélgetés elejéhez, hogy mi fogott meg a darabban: szépen bemutatja, hogy semmi nem fekete vagy fehér – éppen ettől izgalmas.

Crespo Rodrigo a Kétely című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)
Bár a téma mindig bírni fog aktualitással, most a kegyelmi botrány kirobbanásával talán még inkább érvényesebbé vált. Sokszor szoktad érezni, hogy a valóság alácsúszik a darabnak?
Persze. De mondok ennél egy fokkal viccesebb példát. Veszprémben rendeztem A Tündérlaki lányokat, ami egy teljesen ártalmatlan vígjáték. Ebben egy báró a kitartott nőnek egy trafikot ígér, ha az továbbra is a kedvében jár. Alig pár hónapja játszottuk, amikor megszüntették a cigaretták üzletben történő árusítását és bevezették a Nemzeti Dohányboltokat. Ennek hatására minden trafikkal kapcsolatos szöveg nem várt módon aratott sikert. De igen, sokszor élem meg, hogy valami hirtelen még aktuálisabb lesz. Ilyenkor kicsit visszaigazolódik, hogy jól választottunk, hogy fontos témákról beszélünk.
Kiemelt kép: Guelmino Sándor (Fotó: Sipos Zoltán)