„Ha én önazonos akarok lenni a színpadon, ahhoz folyamatos munkát kell végeznem” – interjú Varga-Huszti Mátéval

Interjúsorozatunkban a Kaposvári Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának végzős színművész hallgatóit mutatjuk be. Ezúttal Varga-Huszti Mátéval beszélgettünk szerepálmokról, kihívásokról és a járványhelyzet nehézségeiről.  

Miért akartál színész lenni?

Amióta az eszemet tudom színész szerettem volna lenni. Volt egy kis félresiklásom, amikor úgy gondoltam, inkább politológiával szeretnék foglalkozni, de nem tudom, hogy ez milyen indíttatásból jött, úgyhogy hamar el is engedtem. Tehát tulajdonképpen már gyerekkorom óta színésznek készülök, most már talán mondhatom azt, hogy ez össze is jött.

Van a családodban, aki szintén ebben a szakmában dolgozik, vagy hasonlóan művész beállítottságú, mint te?

Nincs, de a művészetek iránt érdeklődő van. Hála istennek nagyon támogatnak a szüleim, soha nem mondták azt, hogy „fiam, márpedig, ha én papírgyáros vagyok, akkor te is az leszel”, nem voltam „röghöz kötve”, úgyhogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy ezt a pályát választottam. Gyerekkoromban is sokat jártunk közösen színházba, soha nem gondolták azt, hogy a színészet ne lenne egy „rendes szakma”. És látták rajtam, hogy a művészetekben teljesedhetek ki igazán, így nem volt kérdés, hogy beálltak mögém.

Volt gyerekkorodban olyan élőadás, vagy színházi élmény, ami még inkább arra ösztönzött, hogy erre a pályára lépj?

Konkrétan egy ilyen nem volt, minden színházi élmény eggyel többet adott ahhoz, hogy megszeressem ezt a világot. Talán annyiban „befolyásoltak” az akkori élmények, hogy kiskoromban leginkább zenés előadásokat néztünk, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a szüleim ezt a műfajt kedvelik a leginkább. Gyakran jártunk operettekre, főleg musicalekre, ezért a zenés színházzal ismerkedtem meg leghamarabb. A zene egyébként is nagyon fontos része az életemnek, van egy zenekarom is, a Dante.

Akkor ez azt jelenti, hogy inkább a zenés színházi műfajban szeretnél elhelyezkedni?

Nem, nincs ilyen preferenciám. Igaz, hogy az utóbbi három évadom leginkább zenés volt, de ezt egyáltalán nem bánom, mert szeretem csinálni, jól érzem magam benne, viszont szívesen megmérettetném magam prózai előadásokban is. Nem gondolom, hogy jobban elhivatott lennék az egyik irányba, mint a másikba, mind a kettő egyformán örömet okoz, szeretnék drámai és zenés színpadon is hasonlóképpen érvényesülni.

Miért a Kaposvári Egyetemet választottad?

Beadtam a Színművészeti Egyetemre és Kaposvárra is a jelentkezésemet. Pesten harmadrostáztam is Hegedűs D. Gézánál, Marton Lászlónál és Forgács Péternél, de a fináléban végül kiestem. Kaposvárra viszont felvettek, én pedig szeretettel mentem oda tanulni. Nem bántam meg egyáltalán, nem éreztem azt, hogy nekem mindenképpen a Színművészetire kellett volna mennem. A sors keze pedig, hogy a diploma előadásomat pont Forgács Péter rendezte.

Akkor ezek szerint megtaláltad ott, amit kerestél.

Igen, azt érzem. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy azt szokták mondani: a szakmának a megtanulható része körülbelül 30%, a többi pedig az, amit te képviselsz. Nemcsak a tehetségről van szó, hanem arról, amit te magad építesz fel önmagadból. Az alapokat megadhatja az egyetem, a lexikális ismereteket, nyilván a gyakorlatban is felkészít, hogy hogyan beszélj a színpadon, vagy úgy egyáltalán milyen a színpadi magatartás. De az, hogy a továbbiakban én milyen színészi kvalitást képviselek, az teljes mértékben rajtam áll. Ha nem érdekel ez az egész, és nem vagyok hajlandó temérdek energiát ráfordítani a saját fejlődésembe, akkor akármit csinálnak velem, meg fogom nehezíteni a saját utamat. Ha odafigyelek rá, hogy műveljem magam, folyamatosan képezzem és figyeljem magamat, eljárok próbákat, előadásokat, filmeket nézni, beszélek idősebb kollégákkal, megpróbálok tanulni tőlük, akkor talán megvan az esélyem, hogy egyszer jó legyek a szakmában.

Mi a leghasznosabb tanács, amit kaptál a mestereidtől?

„A színpadon nincs olyan, hogy valami túl sok lenne. Ha valaki teljes mellszélességgel képvisel valamit, az nem lehet túl sok. Olyan van, hogy valaki nem áll be saját maga mögé, a szerep mögé, akkor lesz valami értelmetlen ripacskodás. Akkor lesz sok!” – Ez is csak azt támasztja alá, hogy vagy csinálok valamit teljes erőbedobással, vagy felesleges sallang az egész.

Úgy érzed magabiztosan lépsz ki az egyetem oltalmából?

Teljes magabiztosságot úgy gondolom, nem lehet gyakorolni ezen a pályán. Az a véleményem, hogy a mélységekből lehet nagyot tanulni, illetve, ahogy egy mesterem mondani szokta, a magasságokból is, mert onnan nagyon hamar le lehet esni. Ha elhiszem magamról, hogy nagyon jó vagyok és ezáltal túlságosan magabiztossá válok, akkor valamit biztosan nem csinálok jól, hiszen az elvakultságtól nem látom az érem másik oldalát. Szerintem mindig ott kell legyen az a kis vészharang az ember fejében, ami szól, hogy „állj meg, gyere le a földre, gondold végig ki vagy te és hol is tartasz te most”. Ahol most tartok, azzal azt hiszem elégedett vagyok. Nem szabad túlzó önkritikát sem gyakorolni. Az egyetem csak egy papírt fog adni nekem arról, hogy levizsgáztam abból, amit tanultam, de a tanulás és a munka ezután is folytatódik. Én magam, mint ember is változom ahogy telik az idő, így újra és újra alá kell vetnem magam az önvizsgálatnak, mert ha én önazonos akarok lenni a színpadon, ahhoz folyamatos munkát kell végeznem.

Hol dolgoztál az egyetemi gyakorlataid során?

Kalandos utam volt ezen a téren: dolgoztam a Vörösmarty Színházban Székesfehérváron, ott kezdtem, azután a Nemzeti Színháznál voltam egy évadot, most pedig Kecskeméten vagyok a Katona József Nemzeti Színházban, de tavaly és azelőtt Szegeden is játszottam. Úgyhogy mondhatjuk, hogy országjáró módon csináltam ezt végig. Mindenhol rengeteget tanultam.

Melyik társulatban érezted magad a legjobban?

Szerintem minden társulat olyan, mint egy kis „élőlény”. Mindegyik színház teljesen más légkörben mozog, és ha az ember megtalálja magát az adott kódrendszerben, és kiismeri magát az emberek között, illetve bele tud csatlakozni a társulat lélegzésébe, akkor mindegyik közösségben jól tudja magát érezni. Persze mindennek vannak pozitívumai és negatívumai is egyaránt, de ez mindenre igaz. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy minden színházban meg tudja találni magát az ember. Én egyik társulatban sem éreztem rosszul magam, ahol eddig dolgoztam. Ahol jelenleg vagyok, Kecskeméten, ott nagyon jól érzem magam, és remélem, hogy miután megkapom a diplomámat, ott tudok maradni.

Inkább vidéken vagy Pesten szeretnél hosszútávon elhelyezkedni?

Visszacsatolnék a zenés vs. prózai színház kérdéséhez, mivel vidéken nagyjából arányosan megoszlik a zenés és a prózai bemutatók száma, úgyhogy ebből a szempontból abszolút jól érzem magam vidéken. Ugyanakkor, ha a hosszabb távú terveimet nézem, egyszer jó lenne majd Pesten kikötni, főleg, hogy itt is lakom. De nem sürgetem a dolgot, meg kell még érjek rá. Régen „szokás” volt a színészek körében, hogy a frissen diplomázottak vidéken kezdték, hiszen ott más jellegű kihívásokkal találkozik az ember, mint Pesten. A „vidéki színész-lét”  nehéz életforma. Persze a fővárosi is, csak az egy egészen más jellegű kihívás.

Van szerepálmod, vagy esetleg egy olyan színház, ahol a karriered során mindenképpen szeretnél játszani?

Bagatell vágy, de egyszer talán játszanék valamit az Operában. Nyilván ehhez még rengeteget kéne fejlődnöm, de ki tudja mit hoz a jövő. Szerepálmom rengeteg van, de ez is olyan, mint amit a társulatokkal kapcsolatban mondtam. Minden szerep meg tudja szerettetni az emberrel magát és válhat álomszereppé. Hogy mondjak egy példát: én a Rómeó és Júliából sokkal inkább játszanám el Tybaltot, mint Rómeót, mert érdekesebbnek találom a karakterét, de ehhez hasonló szerepálomból sok van, akár előadásokra lebontva is.

A szakmában gyakran előfordul, hogy ráhúznak egy bizonyos szerepkört a színészre. Az eddigi munkáid során te milyen típusú karaktereket játszottál?

Talán rosszfiút többet játszottam, mint jófiút, de nem érzem, hogy be lennék ezzel skatulyázva. Meg szeretem is a negatív hősöket formálni.

Melyik az az előadás, ami a legnagyobb kihívást jelentette számodra?

Szegeden játszottam a Valahol Európában című musicalben, amiben Ficsúrt alakítottam. Az nagy kihívás volt. Ha például dupla előadást játszottunk belőle, akkor az fizikailag és mentálisan is megterhelő volt. De Kecskeméten az Állami áruház is hasonlóan komoly munka volt, abban is nagy szerepet játszottam, a próbafolyamat pedig elég viszontagságos volt. Először a Fekete Pétert akartuk bemutatni, de annak a jogait visszatartották, úgyhogy egy hét csúszással tudtunk csak elkezdeni próbálni egy olyan darabot, amit bár a rendezők választottak ki, de nem erre készültek fel első körben. Ezért abban a próbafolyamatban sokat kellett nagyon rövid időn belül fejlődnöm, hogy felnőtt színészként gondolkodhassak. Nem volt, aki a kezemet fogja. Az volt az igazán mély víz.

Jelenleg próbáltok Kecskeméten, vagy leálltatok?

Nem, hála istennek a próbák tudnak folytatódni. Nemrég volt a Légy jó mindhalálig című előadásunk bemutatója, most pedig az Egy csók és más semmi című operett premierünkre próbálunk hatalmas energiákkal. Bízzunk benne, hogy hamarosan színpadra is tudunk vele állni.

A járványhelyzet az egész szakmára nagy hatással van, te pedig ráadásul most fejezed be az egyetemet és indulnál neki a saját utadnak. Hogyan érint téged ez az időszak?

Szerintem ez pályakezdőként rettenetesen rossz időszak, de természetesen nem csak a fiataloknak küzdelmes ez az év. Nyilván anyagilag is megterhelő, mentálisan pedig végképp. Egyszer már átestünk ezen márciusban, és én naivan elhittem, hogy akkor ennyi volt és folytathatjuk. Aztán nyáron rengeteg előadást tudtunk pótolni, az augusztusi évadnyitón viszont kiderült számomra, hogy az új évadot sem tudjuk teljes magabiztossággal elkezdeni. Már a legelején el kellett hagyni bemutatókat, aminek következtében kevesebb lett az idei repertoárunk a megszokottnál, és most az is kérdés, hogy ebből a kevésből mennyit sikerül ténylegesen színpadra vinnünk. Múlt héten játszottuk le az utolsó Légy jó mindhalálig előadásunkat. Az az este elég szívbemarkoló volt. Látni a közönséget, akik két szék kihagyással, maszkban ott ültek a nézőtéren, és a végén állva tapsoltak nekünk. Nagyon megható volt. Ugyanakkor egyfajta feszítő érzés is volt bennem, hogy vajon akkor most játszottuk le az évtized utolsó előadását? De én bízom benne, hogy hamarosan minden visszaállhat a rendes kerékvágásba és újult erővel térhetünk vissza az életbe.

Kiemelt kép: Varga-Huszti Máté (Fotó: Kovács Milán)