„Ha én megszeretek valakit, akkor azt az embert teljes odaadással szeretem” – interjú Fekete Lindával

Egy napi sorozat forgatása nagyon sok idejét leköti a színészeknek, ha emellett próbálnak, esténként játszanak, napközben pedig szinkronizálnak is, akkor egészen minimális a szabad perceik száma. Ilyenkor nem egyszerű interjút egyeztetni, ám mindennél jobb érzés, amikor megvalósul a találkozó és pillanatok alatt sikerül az újságíró-interjúalany szerepből kilépve baráti hangnemben beszélgetni. Fekete Lindával két próba között ültünk le és az a lendület, életigenlő vidám kisugárzás ami őt kétségtelenül fiatalon tartja, azonnal hatott rám is. Fekete Linda tíz éve vette át diplomáját a Színműn, az azóta eltelt évtizedből nyolc esztendőt Szombathelyen töltött, azonban idén mégis váltott. A döntés okairól, az álmatlan éjszakákról, a gyászmunkáról és az ország jelenleg legnézettebb napi sorozatáról, a Drága örökösökről is beszélgettünk.

Amióta elkezdődött a Drága örökösök forgatása, azóta ilyen sűrűek a mindennapjaid?

A sorozat teljesen megváltoztatta az életemet. Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy hajnal előtt keljek fel nap mint nap… Azt mondják, hogy kétféle ember létezik, a bagoly és a pacsirta típus, én viszont leginkább a tücsökhöz hasonlítok (nevet), általában korán fekszem és későn ébredek. Nem volt egyszerű hozzászoktatnom magam ahhoz, hogy kettőkor keljek azért, hogy ideérjek Szombathelyről Budapestre az öt órai kezdésre.

Lassan tizenöt éve végzek egy másfél órás tornát, ezt minden körülmények között megcsinálom, még akkor is, ha az éj közepén kell elindulnom otthonról. Néztek már rám furcsán emiatt, de amint az életed részévé válik a mozgás, egy idő után függő leszel, de a jó értelemben. Olyan sok energiát ad, olyan sokat nyersz vele, hogy nem éri meg kihagyni.

Az ingázás, az éjszakai felkelés… a megváltozott életritmus volt az oka annak, hogy eljöttél a szombathelyi színháztól?

Jordán Tamás, a szombathelyi színház igazgatója mondja mindig azt, hogy hét évente váltani kell. Ha az ember egy társulat tagja, egy nagy család része és a kollégákkal szinte szimbiózisban él és dolgozik, akkor annyira kiismeri a másikat, hogy tudni fogja hogyan reagál, hogyan oldja meg a következő feladatot… Érdekes, hogy Tamás ilyen tekintetben hétéves ciklusban gondolkodik, de ha jobban belegondolok, hét évente mélyül az ember hangja, lehet ezek összefüggenek.

Nehéz volt meghozni a döntést?

Ha én megszeretek valakit, akkor azt az embert teljes odaadással szeretem, nagyon ragaszkodom is ezért azokhoz, akikhez közel kerülök. Piszok nehéz időszak volt, rengeteget forgolódtam éjszakánként a döntés előtt. Váltsak vagy maradjak? Miközben vágytam arra, hogy új impulzusok érjenek, hogy ne kelljen ennyit ingázni a két város között, nem szerettem volna elválni azoktól az emberektől, akik a családommá váltak ez alatt a nyolc év alatt. Szombathelyen éltünk a párommal és az ő támogatása nélkül nem tudtam volna dönteni.

A nagy távolság ellenére rengeteg vendégrendező ment Szombathelyre, Alföldi Róbert, Mohácsi János, Valló Péter, Zsótér Sándor…

Ez mind Tamás érdeme, miatta eljött a szakma krémje hozzánk. A Kísértetek, a Bunbury vagy például A salemi boszorkányok, mindegyik fantasztikus munka volt. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy vidéki, mellőzött színész lennék, és hogy bármiféle hátrány érne. Sőt amikor az egyetem végén arról álmodoztunk, ki hova szeretne szerződni, akkor szinte egyedül voltam, aki azt mondta, hogy vidékre menne játszani. Nekem Budapest rengeteg, elfáradok amikor itt vagyok, muszáj hazamennem innen valahova, hogy feltöltsem magam.

Akkor most sem vagy úgymond pesti színész?

Most is ingázom, de már csak innen az agglomerációból. Amikor eljöttem Szombathelyről, akkor nem volt egy másik hely, amire lecseréltem a Weöres Sándor Színházat. Nem akartam elhamarkodni, kicsit gyászolni szerettem volna, mégis csak nyolc év volt az életemből. Ha megúszom és nem zárom le rendesen ezt az időszakot, akkor később megsínylettem volna. Az embernek tudnia kell megbocsájtania magának, ez olyan kaliberű döntés, hogy akár rosszul is elsülhetett volna. Szerencsére eddig nem érzem hátrányát, sőt visszakerültem a szinkronba, amit nagyon szerettem régen.

Hogyan jött a Spirit Színházas megkeresés? Túl voltál már a gyászfolyamaton?

Ilyen az, amikor elhatározol valamit, mint mondjuk a fogyókúrát, és akkor onnantól kezdve, hogy ezt kijelentetted kapsz egy tábla csokit, meghívnak egy szelet süteményre… Léner András a Kitaszított című darab rendezője keresett meg az előadás egyik szerepével, János (Perjés János, a Spirit Színház igazgatója – a szerk) pedig hívott a Spirit társulatába.

Hogy bírod ezt a pörgést? Forgatsz, próbálsz, szinkronizálsz… amit az ingázáson megspóroltál időt, azt sikerült mással feltölteni.

(nevet) Ráadásul nem csak szinkronizálok, hanem felkértek szinkronellenőrnek is. Nagyon szeretem a nyelveket, anyanyelvi szinten beszélek és énekelek portugálul meg oroszul, és így roppant izgalmas feladat azt figyelni, hogy van-e hiba egy szinkronfordításban.

Azt olvastam, hogy a zene már gyerekkorod óta része az életednek.

Bárcsak meg lehetne nézni, mi történt volna, ha máshogy alakul az életem, ha nem jutok ki még kisgyermekként a szüleimmel együtt Brazíliába. Mennyire lettem volna más ember?

A ruhádon, a színeken, amiket viselsz, a habitusodon nagyon érezni Dél-Amerikát.

Orosz felmenőim is vannak, érzem, ahogy a nagy orosz lélek, ami hömpölyög bennem, az ömlik ki a pórusaimon keresztül, ez is erősíti még a jellememet. Nagyon sokat csitultam viszont, már nem vagyok például annyira fogdosós, mint régen. Beszélgetés közben hozzáérek az emberekhez, megfogom a térdét, a karját… nem közeledni akarok, de amiatt hogy részben Latin-Amerikában nőttem fel, belém ívódott ez a fajta kommunikáció. A brazilok beszéd közben így kerülnek közel a másik emberhez, ezzel fejezik ki, hogy figyelnek, szó szerint rákapcsolódnak egymás idegeire.

A magyarok nem ilyenek.

Akkora balhéim voltak! Egy csaj azt hitte egyszer, hogy rámozdultam a pasijára, a pasi meg azt, hogy bejön nekem (nevet). Gondoltam már arra is, hogy lekötözöm magam, hogy még véletlenül se érjek hozzá senkihez, mert itthon félreértik ezeket a jeleket az emberek. Szerencsére ezen a téren már visszafogottabb vagyok, de még mindig pörgök, a Drága örökösök forgatásán például én vagyok a motolla. Kérdezik is, hogy bírok állandóan ilyen fokon izzani és rájöttem, ha nem pörgök, akkor elalszom. Magamat tartom ezzel életben, nehogy visszaessek egyfajta apátiába. Miközben otthon teljesen másmilyen vagyok, és ezt senki nem hiszi el.

Bevallom, nehéz is elképzelni.

Csöndben vagyok, rajzolgatok, imádok miniatűr dolgokat csinálni, nincs bennem az a nagy közlésvágy, ami bárhol máshol az életben. Ahogy kilépek a lakásból egyből máshogyan kommunikálok és sokan talán a lendületem, a tempóm miatt gondolnak a koromnál jóval fiatalabbnak. Visszahallottam már azt, hogy biztos úgy sminkelnek a forgatáson, hogy idősebbnek látszódjam, pedig nem. Egyszerűen attól, hogy másképp kommunikálok, hogy komolyabb vagyok és más gesztusokat használok, idősebbnek tűnök. Zordabb arcot vágok, a mosoly pedig mindenkit fiatalít.

Számítottatok arra, hogy ekkora siker lesz a sorozat?

Mondták, hogy sikeres lehet, de arra nem számítottam, hogy megállítanak majd az utcán, közös fotót kérnek, meghívnak egy kávéra vagy süteményre… mindenki elképesztően kedves, tapintható, hogy nagyon szeretik ezt a sorozatot. Mi is szeretjük csinálni, és az a csodálatos benne, hogy folyamatosan alakul a történet, az írók követik a nézői visszajelzéseket, olvassák a kommenteket és ezek mentén is szövik a történet fonalát. Szinte azt is mondhatom, hogy bele tudnak szólni a sztoriba. „De jó lenne egy falunap” – és lett. Együtt formáljuk a nézőkkel a Drága örökösöket.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Vágvölgyi Bálint